A Budapest egyesítésének 150. évfordulójához kapcsolódó jubileumi ünnepségsorozat kapcsán az idei évben a Magyar Szakszervezeti Szövetség Nő Tagozata közösen Budapest Főváros vezetésével szervezte meg Nőnapi rendezvényét, amely rendezvényre a Fővárosi Érdekegyeztető Tanácsot alkotó konföderációk képviselői is meghívást kaptak egy „kerekasztalbeszélgetés” keretében, ahol „a munka világa 50 felett” kérdés került terítékre.

Szabó Imre Szilárd a Munkástanácsok képviseletében kiemelte, hogy a munkahelyvédelmi akcióterv átalakításával az 55 év felettiek foglalkoztatásának kedvezménye kivezetésre került, és így 2019. január 1-jétől már csak akkor vehet igénybe kedvezményt e személyi kör után a munkáltató, ha egyéb kedvezményezett körbe esnek (pl.: munkaerőpiactól tartósan távollévő, szakképzettséget nem igénylő munkakörben foglalkoztatottak). Azaz adókedvezmény érdemben nem társul az 55 év feletti nők foglalkoztatásának elősegítéséhez. A munkáltató így kevésbé érdekelt e korcsoport foglalkoztatásában, és fájóan hiányoznak azok a munkajogi eszközök is, amelyek segítenék ennek a korcsoportnak a foglalkoztatását. Korábban a foglalkoztató vehetett igénybe az őt terhelő (akkor még igen magas mértékű) szociális hozzájárulási adóból kedvezményt. (A munkáltatót terhelő szociális hozzájárulási adó és szakképzési hozzájárulás 28,5%-os együttes összege helyett 14%-os volt a közteher az 55 év feletti munkavállaló foglalkoztatása esetén. A kedvezményre nem vonatkozott időkorlát.) Az eredmények azt mutatták, hogy az adókedvezmények hatása szignifikánsnak bizonyult: már a bevezetés évében növekedett a foglalkoztatás ebben a célcsoportban is, és ezek a hatások 2015-ig folyamatosan emelkedtek.

Hozzátette, hogy a társadalombiztosítási rendszer ugyanakkor honorálja a nők hosszú időtartamú munkavégzését, az ún. „nők 40” kedvezményes nyugdíjba vonulási lehetőségével (főszabály szerint legalább 32 év keresőtevékenység után). Azaz inkább „kifelé” tereli ez az eszköz az érintetteket a munkaerőpiacról, ami igen ambivalens jelenség. Megjegyzendő ugyanakkor az is, hogy a nyugdíjas munkavállaló nem minősül biztosítottnak, és nem kell járulékot fizetnie. Továbbá a nyugdíjas személy kereső tevékenysége esetén a foglalkoztatónak, kifizetőnek sem áll fenn szociális hozzájárulási adófizetési kötelezettsége. Vagyis a már nyugdíjas 55 év feletti nők a munkaerőpiacon igen kedvező feltételekkel vállalhatnak munkát, hiszen jövedelmükből csak személyi jövedelemadót kell, hogy fizessenek. Ez igaz valamennyi kereső tevékenységre irányuló jogviszonyra, így például a megbízási szerződésre is. Érdemes lenne a korosztályokat érintő foglalkoztatáspolitikai eszközöket (így pl. a 25 év alattiak SZJA mentességét is) rendszerszinten vizsgálni, hiszen számos ellentmondást generálnak ezek a szabályok.

Kiemelte azt is, hogy a fő kérdés – hosszabbtávon – ugyanakkor a képzések és átképzések területe, ahol a munkajogi szabályozás szintén nem ismer dedikált tanulmányi szabadidőket, sem ún. egyéni képzési számlakonstrukciót stb. Tulajdonképpen a munka törvénykönyve a tanulmányi szerződés lehetőségének biztosításával „letudottnak” tekinti ebbéli szerepét, ami távolról sem tekinthető innovatív, előremutató megoldásnak az egész életen át tartó tanulás világában. Számos államban alkalmaznak már ma is ¾ akár jogszabályi, akár kollektív szerződéses jogalapon ¾ például ún. egyéni képzési számlákat az élethosszig tartó tanulás finanszírozásának eszközeként. Ezek olyan személyes számlák, amelyek lehetővé teszik az egyének számára, hogy jogosultságaikat egy adott időszakon belül megőrizzék, hogy azokat majd rugalmasan, bármikor, az általuk leghasznosabbnak ítélt támogatható képzési lehetőségekre fordíthassák. Ebben hatalmas szerepe lesz a szakszervezeteknek a jövőben.