Munkahelyteremtéshez három dolog kell: eladható termék, azt előállító üzem technológiával, azt használni képes munkavállalók. Ebből a három tényezőből van kevés hazánkban. 

 A közelmúltban néhány, nem nagymértékű, külországból érkező beruházás indult hazánkban, jelenős kormányzati propagandával. Kellenek a beruházások, kellenek a munkahelyek. A beruházásokhoz vezető kormányzati tevékenységet nem ismerjük, azt befolyásolni nem áll módunkban. Nem ismerjük az alkuk hátterét, nyilvános és titkolt részleteket. Amiben biztosak lehetünk, a beruházók – sok más egyéb mellett – a munkaerőt is górcső alá veszik. Tehát rajtunk, munkavállalókon is múlik, vonzó-e a magyarországi környezet a beruházásokra. Három tényező biztosan szempont: a munkaerő fölkészültsége és munkamorálja, a munkaerő költsége és nem utolsó sorban a munkabéke megléte.

 A munkaerő fölkészültsége a szaktudást jelenti. A magyar munkaerő az európai élmezőnybe tartozott és még mindig nem vagyunk a legrosszabbak. A Kádár-rendszer bukása a szakképzést is magával rántotta, az élettől elrugaszkodott, liberális oktatáspolitika csak az arcnövesztésben produkált kitűnő eredményt. Az ego növekedése miatt a munkához való hozzáállás már hagy kívánnivalót maga mögött. (A Mercedes-gyárban, a miniszterelnök látogatásakor készült riport nagyképű, flegma, a munkát kényszernek megélő munkavállalókat  mutatott. Vagy így viselkedett a kamerának.) Pedig a munkát tisztelni, szeretni kell, fölé hajolva, óvva végezni. Persze, a szaktudás, mint a fölkészültség elsődleges fokmérője, nemcsak hozzáállás kérdése. Azért tenni kell. A szaktudás olyan, mint a házasság: nem elég megszerezni, azt folyamatosan karbantartani, fejleszteni kell, mert ellenkező esetben csak idő kérdése, mikor áll, ül, fekszik valaki a helyünkre. Biztosak lehetünk benne, hogy a kormányzati propagandában ígért egymillió munkahely megjelenése nagy zavart okozna, sokáig nem töltődne föl a szakképzett munkaerő hiánya miatt. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint jelenleg 180 000 munkahely van betöltetlen, pedig – láthatjuk – mindent megtesznek azok betöltésére. (Munkába járási, lakhatási támogatás, képzések, stb.) A politika hazug része pedig csak követeli a munkalehetőségeket, szervezi az éhség-meneteket, de semmit nem tesz a munkavállalók munkaképes állapotba hozására vagy a munka megtartásának segítésére. Ebben a semmittevésben a szakszervezetek is “társ-tettesek”, mert még saját tagságuk tanulásra való ösztönzését sem tartják fontosnak. Pedig a monokultúra még a munkavállalók között is komoly, megélhetést veszélyeztető hiányosság.

 A munkamorál bizony sok kívánni valót hagy maga után. Nemcsak a munkához való hozzáállás kritikus, de a munkahelyhez, munkaadókhoz való tisztelet és annak megnyilvánulása is rossz. A legrosszabb a tulajdon elleni vétségek jelenléte, az alkoholizálás, mely általánosításra ad lehetőséget. A többség becsületes, de gyávaságból vagy közönyből, nem közösíti ki soraiból a munkahelyre nem beilleszkedőket. Szintén egy hangos kissebség nyilvánosan terjesztet minden alapot nélkülöző rémhíreket, politikailag motivált hazugságokat. Pedig már törvényi kötelezettség a munkahely jó hírnevének megőrzése. (Munka Törvénykönyv 8. §)

 A munkaerő költsége az Unión belül (és kívül) kelet és dél felé sávosan és csökkenően változik. Mi pedig keletre és délre esünk a nagy ipari – ezáltal gazdag – országoktól. Ez a bérstruktúra hosszú évtizedek, talán évszázadok alatt jött létre, és sok időnek kell eltelni a megváltoztatásáig.

A hazaáruló kalmárok eladták vagy lehetetlen helyzetbe hozták a hazai ipart, mezőgazdaságot, kultúrát, munkanélküliek hadát öntötték az utcára. Ez  a kiszolgáltatott helyzetünk nem ismeretlen nyugaton sem, tisztába vannak a magyar munkavállalók kiszolgáltatottságával, valamint a környező országok bérviszonyaival. Ez a külső és belső környezeti hatás határozza meg a tulajdonosok bérajánlatát, melyet a munkavállalók a belépéskor általában elfogadnak, majd a munkába állás után látványosan keveslik. “Trendi” viselkedési forma lett az elégedetlenség, annak látványos hangoztatása. Pedig, mint a kenyérnek, a végzett munkának ára van, és ezt kőkeményen betartják a munkáltatók. Az “árképzés” egyik, talán legfontosabb eleme a végzett munka elvégzéséhez szüksége szaktudás, annak megszerzésére fordított idő, annak a munkaerő-piaci kereslete. Ahhoz, hogy növekedjen a bérünk, tanulni, képződni kell, mert akkor növekszik a kenyér minősége, de a munkánk ára is. A hazánk jelenlegi, nagyon kiszolgáltatott helyzetében nekünk kell az első, sőt a második vagy harmadik lépést megtenni ahhoz, hogy megindokolható bérigénnyel lépjünk föl. Ezek a lépések pedig: törekvés a minőségi munkavégzésre, a munkafegyelem növelésére és a társadalmi szolidaritásra. Nem lehet egy munkahelyet, egy szakmát a környezetéből kiszakítva minősíteni, egyedi követeléseket megfogalmazni.

 A munkabéke nem függ a munkavégzés minőségétől, az elfogadott bér mértékétől. A munkabéke politika lett. Hazánk atomjaira szakadt népessége, mint a vasreszelék a mágnesre, két pólus köré csoportosul. Szakszervezeti köntösbe bújva történik a másik pólus rombolása, sokszor úgy, hogy a munkahelyünket mocskoljuk, annak minden hibáját fölemelve (lesüllyesztve) a politika szintjére. Ez a szakszervezeti magatartás nemcsak elriasztja a befektetőket, de sokat ront hazánk megítélésén is. Szakszervezeti feladat (lenne) a munkahelyi légkör élhetővé tétele. Helyette mit látunk? A minden munkahelyen meglévő kisebb – nagyobb, de minden esetben változtatható, javítható problémákat nem megoldani, hanem azt eszkalálni igyekeznek egyes harcos érdekvédők. (Minél rosszabb, annál jobb.) Valahogy úgy éljük meg szakszervezkedésünket, mint a demokráciát: mindenki forradalmár, mindenki követel, mindenki jobban tudja….

 E sorok írója a rendszerváltás idején alapított munkavállalói érdekvédelmi szervezetet, az ott szerzett tapasztalatok adnak jogot a jelenlegi szakszervezeti munka  értékelésére. Mi, ott és akkor, szintén hangzatos, könnyen eladható demagógiák megfogalmazásával gyártottuk a teljesíthetetlen követeléseket. Hosszú évek teltek el, mikorra érdemi szakszervezeti tevékenységet kezdtünk kialakítani. A bérkövetelések egyezségekké szelídültek, annak ellentételezésére a minőségi munkára való törekvés, a vállalható felelősség emelése, a munkahelyünk fontossága került a mérlegünk serpenyőjébe. És ekkor már jöttek az eredmények, munkahelyünk a szakmánkban a legjobb bérkondícióval rendelkezett, európai elismertségre tettünk szert, a munkavállalóink döntő többsége büszke volt a nevünkre.

A döntő többség. Mert akkor is voltak elégedetlenkedők,  saját munkahelyüket mocskolók, lázítók. De arra a kérdésre, hogy miért nem keresnek másik munkahelyet, azt mondták, hogy nincs jobb. Akkor pedig, ha nem tudunk jobb munkahelyet, addig a meglévő a világ legjobbja, mert ha a vannak hibái, akkor igyekezzünk azokat kijavítani.

 Mint említettem, nulláról induló érdekvédelem voltunk, ellentmondva az akkor is létező politikai befolyásolási kísérleteknek. Ez jelentette azt is, hogy a viselkedési kultúránkat is magunk teremtettük meg, ami szintén végigment a demagógiák iskoláján. De mindig a magunk sikerét vagy bukását rágtuk tovább. Már akkor is jöttek szakszervezeti tanítók, kik elmondották, hogyan kell a munkaadókat kihozni a sodrukból, hogyan kell a tömegek támogatását hazugságokkal megszerezni, hogyan kell tönkretenni a munkahelyet. Ezek a “tanítók” Észak-Amerikából jöttek. Lehet, hogy azok a tanácsok ott helyénvalóak, de mi Magyarországon élünk. A magyar munkavállalók erkölcse nem a sípszóra történő hátat fordítás.

Sípszó. Napjaink története, hogy egy, külföldi tulajdonban lévő munkahelyen tevékenykedő szakszervezet egyértelműen politikai indítatással lázítja a munkavállalókat. Ennek jele, hogy egy, nagyon kis különbözetű bértárgyalást sztrájkkal kívánták nevezetessé tenni. “Célunk a károkozás”, mondták a híréhes médiának. Meg is lett az eredménye: a tulajdonosok a termelést más országba kívánják telepíteni. Sikerült hírnek lenni, mert a szakszervezetek is belátták a követelések kordában tartásának munkahely megtartó fontosságát. 2014. évre 2%-os béremelésben egyeztek meg. Ez az eredmény már nem lett akkora hírérték.)

A szakszervezeteknek a Kádár rendszerben volt megszabva a transzmissziós szerepkör. (A jelenlegi ország-vezetésben ennek a folyamatnak az ellenkezője lehetne fontos.) Nekünk, szakszervezeteknek kell(ene) diktálni a politikának, és olyan törvények meghozatalát elérni, mely megadja a királynak, ami a királyé, megadja a népnek, ami a népé.

Sípszó. Nemcsak Észak-Amerikából érkeztek hozzánk szakszervezeti tanítók, de jöttek Európai kis országokból is. Más gazdasági közeg, más erkölcs. Nem háború, nem károkozás, hanem közös felelősség, munkáltatókkal közös célkitűzés látható, ahonnan találtunk követendő példát, és jöttek a fenti eredmények.

Amit írtam, a versenyszakmákra modulálódott. Külön fejezet, külön tanulmány a közszféra érdekvédelme, mely egy dologban közös nevezőn van a versenyszférával. Ez pedig a bérek forrásának megléte vagy hiánya. A közalkalmazottak nem végeznek közvetlen úton mérhető termelést, de tevékenységük meghatározza az ország működését. Az itt megfogalmazott bérigény teljesítése függ az ország teljesítményétől, így a korrekt, politikától mentes szakszervezeti munka sokkal értékelhetőbb, sokkal támogathatóbb a társadalom igazságérzetét irritáló követeléseknél. De erről várom az érintettek belülről jövő véleményét.

–          sasi    –