„Végtére is nem az a fontos, ami velünk történt, hanem ami bennünk” – írta „Egy medikus barangolásai börtönországban” című könyvében.

Ezt tapasztaltuk a mai napon is, amikor 88 éves korában elkísértük utolsó útjára Dr. Debreczeni László szabadságharcost, orvost és jóbarátunkat. Aki Kaposváron született 1934-ben, kilencéves volt, amikor családjával Pécsre költözött, kitűnő érettségi vizsgája alapján megmérettetés nélkül került be a pécsi orvosi egyetemre.

1956 őszén, egyetemi társaival észlelte, hogy „meg sűrűsödik” körülötte a történelem. Ötödéves medikus volt, szeptembert mutatott a naptár, amikor egy nyilvános rendezvényen kijelentette: „…úgy az országnak, mind az egyetemnek demokratikusan kell működnie!” Nem csoda, hogy október 22-én megválasztották a diákparlament elnökének, bátran kijelenthetjük, hogy Pécsett valahogy így kezdődött az 56-os forradalom és a szabadságharc!

Jómagam, aki négy évig ültem mellette az első, szabadon választott Pécsi Önkormányzat KDNP Frakciójában, ahol keresztnevünkön szólítottuk egymást. Igy Ö Laci és én Jóska voltam és gondolom maradtunk a mai napig is. Az a négy év Laci mellet, számomra felért több egyetemi kurzussal!

Élete során segédmunkásként, elsősegélynyújtóként, fordítóként, tolmácsként, kutatóasszisztensként a föld alatt és a föld felett töltött időkben mindig EMBER tudott lenni! Megítélésem szerint, ez segíthette abban is, hogy a börtönévek után, harmincévesen, 1964-ben avatták orvossá.

Laci azok táborába tartozott, akik 56 őszén valódi katarzist éltek át, ami az egész későbbi életüket beragyogta és erőt adott nekik a nehéz időkre. Mivel, amiből volt neki bőven, megismerhette a kommunisták „vendégszeretetét”! Azon kevesek közé tartozott, akik hatásosan és hitelesen tudták továbbadni az 56-ban gyűjtött – hol édes, hol keserű – tapasztalatokat, élményanyagot.

Élete során nemcsak hagyta, hogy formálja őt a világ, hanem ő is formálta a világot. Azok közé tartozott, akik hittek: „…a tiszta, a vértelen, erőszakmentes, a humanizmus és az erkölcs határain belül maradó pécsi forradalomban!” Ezt a lelkesedést az ő esetében három és fél év börtönnel jutalmazta a huszadik század, pontosabban azok a hatalmasok, akik az idő és a társadalom urainak képzelték magukat. Akiket azóta – szerencsére – jórészt, már elmosott az idő és elzavart a társadalom, Debreczeni László 1959-ben szabadult, amivel az üldöztetése, kirekesztése még nem szűnt meg.

A fiatal medikus ötvenhatban magába szívta a reményt, amelyet másokba is át tudott plántálni, s a börtönévekben megtanulta, mi a tartás és a kitartás, amit példaként mutathatott fel bajtársainak, honfitársainak.

Amikor egy-egy barátja, harcostársa itt hagyott bennünket, gyakran azt mondta: „…előrement!” Most mi is azt mondjuk: …előrementél! De megígérjük, 1956 lángjára vigyázunk, nem hagyjuk kialudni!

Kedves Laci fájó szívvel búcsúzunk, de köszönjük, hogy úgy mentél előre, hogy a ránk hagyott örökségedből nem csak mi, a dédunokáink is töltekezhetnek!

 

Perényi József