A brüsszeli székhelyű Vám Együttműködési Tanács január 26-ai megalakulását 1983 óta ünneplik a világban. A magyar kormány 1992-ben hozott rendeletet e nap hivatalos megtartásáról, így 1993 óta Magyarországon is ünneplik a NEMZETKÖZI VÁMNAPOT.

Kertész Imre: Jegyzőkönyv
(részlet)

De nem tűnődhetem tovább, szólítanak; „most sietve ugrott hát talpra, hogy az irodába kövesse a vámost”. Ott ülnek mind, a szürke emberek. „Egyikük cigarettázott, a másik valamiféle irományok közt lapozgatott, a harmadik őt fürkészte – ködös tekintete előtt úgy összemosódtak, hogy Köves végül egyetlen, háromfejű, hatkezű gépnek látta őket”: saját, prófétikus szavaim, A kudarc című regényemből. Emberem, a fővámos, most papírokat rak elém: olvassam el és írjam alá. Mi ez? A jegyzőkönyv, mondja. Olvasni kezdem. Az első mondatnál – csaknem három sort tesz ki – elakad a lélegzetem. E pillanatban megszáll, elönt és lenyűgöz a tisztánlátás. E pillanatban végre pontosan tudom már, hogy mi történt velem. Szinte heurékát kiáltanék. Mindent, mindent, / mindent értek, / mindent átlátok már! / Hollóid szárnyát hallom suhogni… – igen: ez a három sor lényegében azt tartalmazza, hogy 1991. április 16-án, satöbbi, miután ő, a vámhatósági ember ismertette velem a vonatkozó valuta-, devizaszabályokat, a kivihető összeg felső határát és az azon felüliek engedélyhez kötöttségét, felszólított, satöbbi. Mármost ez az ember semmit sem ismertetett velem. Felszólítani, igaz, felszólított: ezt azonban korántsem korrekt és törvényes felszólításnak, hanem váratlan keresztkérdésnek ható formában tette. Ezzel a kérdés eldőlt, megindult egy bizonyos mechanizmus. Legalább ötven esztendeje, amióta országom a kultúrvilág és legfőképpen önmaga ellen háborúba lépett, azóta ebben az országban – mondjuk, három év megszakítással – minden törvény mindig törvénytelen volt. Ennek a vámembernek az eleve bűnöst föltételező, álnok kérdése mögött az én fülemben csizmák dübörögtek, mozgalmi dalok harsogtak, hajnali csöngetések sikongtak, az én szemem előtt börtönrácsok és szögesdrót kerítések meredeztek. Aki erre a kérdésre válaszolt, nem én voltam, hanem az évtizedek óta gyötört, idomított, tudatában, személyében, idegrendszerében sérült, ha éppen nem halálra sebzett polgár – de inkább fogoly, mint polgár. Még most, még itt, még e pillanat tört része alatt is megdöbbent és fölkavar az önsajnálat, a felismerés, hogy így éltem le az életemet, ahogyan leéltem, és hogy ez a méltatlan és gyilkos élet ilyen mélyen véste be gonosz jegyeit az ösztöneimbe.

Esterházy Péter: Élet és irodalom
(részlet)

Nem. Mennyi magyar pénz van nálam, lágyan ezt kérdezte először. Kibújtam a könyvből, s derűsen, alig bárgyún a vámosra vigyorogtam, olyan mi-kéne-ha-vóna módra. Szabad ország, szabad, szemernyit ütődött fia. Mennyi is lehet?, tűnődöm kedélyesen, hisz mért kéne ezt nekem fejből tudnom, van, amennyi van, és majd én erről készségesen és azonnal be fogok számolni. A korombeli férfi fáradt mozdulattal végigsimított a haján és halkan odapöttyintett egy mondatot, hogy tudniillik ismertetné velem a vonatkozó valuta- és devizajogszabályokat, a kivihető összeg felső határát és az azon felüliek engedélyhez kötöttségét.

Gyorsan becsuktam a szemem, hogy a világ végén találjam magam, édes jó mamácskám, segítsél, most utoljára segítsél még, édes mamácskám. Mert ettől a mondattól, akár egy véres látomás, fölidéződött bennem, átkozott irodalom, Kertész Imre Jegyzőkönyv című írása, mely éppen egy efféle vámostörténetet emel (inkább taszít, lök) életértelmezéssé. Az engedélyezettnél több valuta, leszállíttatás Hegyeshalomnál, satöbbi. A lehunyt szemem mögött nem az édesanyám képe elevenedett meg, sokkal reménytelenebb, a Kertész Imréé. Láttam őt, hosszú, hajlott, nehéz alakját, mint egy ellen-Kolhász Mihályt, aki nem keresi az igazságát, mert az igazsága már megtalálta őt, láttam egyenként a mondatait, a lassú, hajlott, nehéz mondatokat, melyek föltartóztathatatlanul imbolyognak a végső puszta belátás felé, a kolléga ezenközben bejárta útját: íme, érti az életét. Az őt ért agressziót – mert nem tehet mást – most is, mint mindig, tőrként mohón megmarkolja, és a pengét önmaga ellen fordítja; de az erő és a keserű gyönyör, amivel gondolatai ezúttal mintegy kezet emeltek rá, őszinte vadságával szinte megrémíti. Mindent, mindent, / mindent értek, / mindent átlátok már! / Hollóid szárnyát hallom suhogni… – igen: betelt a pohár, több sérülést már – úgy látszik – nem szenvedhet el. Hat évtized változatos, ámbár egyhangú diktatúrái s mindezek ma még névtelen üledékdiktatúrája felmorzsolta tűrésből – oktalan tűrésből – táplálkozó immunitását. Keresztül-kasul döfködött idegszálai kötelékén függő, agyonsebzett testén nemhogy egyetlen dárdahegy, de már egy injekciós tű szúrása számára sincs többé hely. Elvesztette tűrőképességét, többé nem sebezhető. Elvesztem, írja. Látszólag a vonaton utazom, de a vonat már csak egy holttestet szállít. Halott vagyok.

 

Kányádi Sándor: A folyók közt
(részlet)
megítélsz-e majd istenem
kételkedőn is arra vágyom
hogy valaki ne földi szem
elébe kelljen egyszer állnom
ne ügynökök ne vámosok
mondják persona non vagy grata
s vannak miket nem bízhatok
se testvérre se jóbarátra
itt volna most az alkalom
innen szinte egedbe látni
tőled volna jó hallanom
miként volt s lészen ezutáni
életem mert félő hogy holtan
észre se veszed majd hogy voltam

Faludy György: A német határon
(részlet)
A postakocsi lassan járt, zötyögve
hervadt rétek közt, őszi dombokon –
s mikor a német sorompóhoz értünk
vasmarkokat éreztem torkomon.
Szemem sarkából bő könnyek fakadtak
s nem tudtam volna egy kukkot se szólni
a sár láttán, amelyben bennragadtak
– egyeben kívül – Varus légiói.
Ez hát a német sár! E barna sárból
oly sok szenny fröcskölt az ember nyomába.
Ez itt a német sár. E barna sárból
vandálok mentek Róma ostromára.

Dr. Kurtán Lajos – Dr. Kurtánné dr. Vadászlaki Ilona: A vám
(tanulmány)

Kányádi Sándor: Cáfolat
vannak vidékek ahol a
szerencsésebbek állítólag
névházasság útján a
mégszerencsésebbek viszont
konvertibilis valutával
válthatók meg az emberi
jogok kiáltványában szavatolt
ama cikkely gyakorlására miszerint
bárki bármikor szabadon
elhagyhatja hazáját és oda
bármikor sértetlenül vissza-
térhet
ezek persze csak amolyan
rosszhiszemű sőt rosszindulatú
mendemondák
hasonlatosak az
ugyancsak állítólagos vám-
hivatali túlkapásokról
terjesztett rémhírekhez miszerint
még Anton Pavlovics
Csehov műveinek sem
adtak menlevelet
 

Parti Nagy Lajos: Lasu Vegasu
(részlet)

Itt csatlakozol a meleg, sárga Skodához, pro forma külföldi írók, öt perc alatt átjutunk. Nyitva a Shop az átkelőhelyen, csönd van, ünnepély. A vámszerv benéz a csomagtartóba, szállítunk-e törököt, pakisztánit, melanézt, de nem. S akkor int: usgyi gördülni villám! Túl, vagyis innen kamasz katonafiatal haverkodik, hogy pestre mentek-e fiúk, s ott melyik utcába, s hogy az milyen fasza. Aki vezet közülünk, nyel egyet, nem szól vissza. Tíz óra van, s a fiúcska kezében a világútlevelünk. Különben is, hazaértünk, s a haza letegez.

 

 

Ne sajnálja a száját kinyitni
(részlet)
Társadalmi szokások a nyelvkönyvek tükrében
A vámtisztekkel

– Nem visznek az urak valami tiltott árut?

– Nincs velünk semmi kobzani való. Csak egy-két cikkelyünk van, melly fizet, s azt nyomban bejelentjük.

– Lássuk, mi? Adják ide az urak a láda- és párna-zsákkulcsaikat.

– Íme. Tessék fürkészni, de kérjük, tegyen ismét mindent helyére vissza.

– Mi van ebben a vászon zsákban?

– Fejér ruha s egy-két öltönyeg, semmi más.

– Legény, segíts lecsatolni a felső ládát.

– Sajnáljuk, hogy úgy fárad az úr.

– Kötelességem.

– Itt van az útvám (útpénz) s itt (halkan) valami a fáradságért.

– Köszönöm. Hajts, kocsis, megónoztam már a ládákat, ezek az urak nem visznek semmi tilost.

Forrás: jelesnapok.hu