Október 23-án az alábbi megemlékezést szerettem volna elmondani Pécsett a Szinház téri ’56-os Munkástanács emlékműnél, de sajnos a COVID-19 vírus megakadályozott benne.
Ezért ezt a lehetőséget választottam, hogy ismerőseimnek és az eljuttassam mondanivalóimat.
Széphazánk múltját vizsgáljuk, sok érdekességet fedezhetünk fel benne. 1456-ban Hunyadi János vezetésével, Nándorfehérvári diadalmaskodtunk a török felett. Ezen diadal egyik fő részese, Kapisztrán Szent János ferences áldozópap, a nevezett győzelem évében 0któber 23-án, 70 éves korában, fertőző betegségben hunyt el.
Ugyan akkor hazánk múltjából sok olyan eseményre emlékezünk, amelyek előbb vagy utóbb elbuktak, tragikusan alakult. Ezen küzdelmek többsége nagyon sok szenvedést és áldozatot követelt hős elődjeinktől, akik vérüket, életüket adták a hazájukért. Annak ellenére is, hogy legtöbbször nem az igazság-, nem a tisztesség győzedelmeskedett!
Igy vagyunk ’56-os forradalommal és szabadságharccal is!
Mózes II. A Kivonulás Könyve 13.8. verse úgy kezdődik: „És mond el fiaidnak, azon a napon…! De mi nem csak a Biblia alapján tesszük, hogy évente eljövünk erre a helyre és meghatottan, fejet hajtva emlékezünk bátor elődeinkre. Közben elmondjuk városunk közönségének, gyerekeinknek, unokáinknak, hogy ne felejtsék el mi történt ’56-ban ezen a helyen!
- október 28-a, vasárnap volt!
Baranya megyei gyárak, üzemek, hivatalok munkásai, hivatalnokai gyűltek itt össze a hátammögötti épületben a hajdani SzMT székházban. Azzal a szándékkal, hogy önmaguk, családjuk életének jobbá formálása reményében megalakítsák a Baranya Megyei Munkásság Nemzeti Tanácsát.
Fiatalok többször megkérdezik, miért volt szükség a munkáshatalomnak titulált államgépezet oltalma alatt még egy, a munkás érdekeket képviselő szervezet megalakítására?! A válasz rövid és egyszerű: Ők másként és egyben komolyan gondolták a munkás önigazgatást, a munkáshatalmat!
Fiataloktól gyakran kapunk olyan kérdéseket is, hogy mi volt az oka, mi váltotta ki, hogy szinte az egész ország egyszerre kiáltotta: Elég volt! Erre a kérdésre, hogy egy egész társadalomnak miből lett egyszerre elege, egy kicsit bővebb válasz szükséges!
Az embereknek elegük, lett:
- A nép nevében, de nem a nép érdekében intézkedésekből!
- a népnyúzó proletárdiktatúrából,
- az ÁVH korlátlan emberellenes hatalmából,
- az esztelen gazdaságirányításból,
- és elegük lett az alacsony életszínvonalért felelős, hazug kommunista vezetésből.
A fokozódó elégedettlenség és az elfojtott düh nyomán, ’56 őszére szinte mindenki valamilyen, hamarosan bekövetkező vihart sejtett. De senki, sem mert arra gondolni, hogy ez a kis nemzet szembe száll a világ legnagyobb elnyomó gépezetével, legnagyobb hatalmával. Senki nem számított arra sem, hogy teljesen váratlanul, szinte órák alatt, földrengés szerűen romba dől egy mindenhatónak és legyőzhetetlennek hitt kommunista erőszakszervezetet. Ugyan akkor, akarva – akaratlanul, a magyar forradalom kirobbanása a kommunista modell csődjének szimbóluma is lett.
Közben a munkahelyeken a semmiből, spontán módon megjelenik egy új, önként, alulról szerveződő, munkavállalói szervezkedés, a Munkástanácsok. Az ’56 Munkástanácsok szándékait, követeléseit röviden az alábbiak szerint foglalhatjuk össze. Akarták:
- az ország függetlenségét,
- a parlamentáris demokráciát,
- a többpártrendszert,
- a szabad választásokat,
- a szólás- és gyülekezési szabadságot,
- független, szabad szakszervezeteket,
- „munkahely legyen a munkásoké” jegyében a független munkás önigazgatást!
Többek között erre mondta Bill Lomax, hogy ez a legszabatosabb megfogalmazása a munkás önigazgatásnak. Ezek voltak azok a tézisek, amelyek, később nyolc munkástanács vezető halálát, több ezer munkástanács tag bebörtönzését és üldöztetését eredményezte.
’56. október 31-én, amikor Budapesten a Munkás Parlament ülésezett, közben Moszkvában is üléseztek. A magyar nép gondolni sem mertek rá, hogy az október 23-án kirobbant, és 28-án győzedelmeskedni látszó magyar forradalom és szabadságharc sorsa megpecsételődött. Megpecsételődött, mivel a magyar helyzet megoldására a szovjet pártvezetés a fegyveres beavatkozást választotta. Ami ’56. november 04-én bekövetkezett!
A Munkástanácsok máig elévülhetetlen történelmi szerepe és érdeme, valójában ekkor kezdődött. Akkor, amikor a magyar utcákon megjelentek a szovjet tankok, de a munkahelyeken még nem garázdálkodtak a pufajkások. A Munkástanácsok a munkahelyeikről igyekeztek megakadályozni, de legalább is befolyásolni a régi rend visszaállítását és kezdődő embertelen megtorlásokat.
Ezt az időszakot nevezzük mi, ’56 Második Fegyvertelen Forradalmának. Hiába hozták intézkedéseiket, Kádár és pribékei az országot nem Ők irányították! A mindennapi élet alakítása – igaz rövid időre – egy olyan csoport kezébe került, amely pár hetes múltra tekinthetett vissza, de valós, össznépi politikai erővé nőtte ki magát.
Kádárék látva és érzékelve a közhangulatot, valamiféle megegyezési szándékot, mímelve november 22-én rendeletben törvényesítette a Munkástanácsok működését. Ezen felhatalmazás alapján másnap megalakult a Nagybudapesti Központi Munkástanács. A rendszeresen ülésező egyszerűen csak Központi Munkástanácsnak hívott szervezetnek december 8-án volt az utolsó, egyben a legdrámaibb ülése. Az ülésezés alatt kaptát a megrázó hírt, hogy Salgótarjánban az ártatlanul letartóztatott két Munkástanács vezető kiszabadításáért tüntető tömegbe lövetett a magát mindenhatónak hívő „szolnokiak bandája”! Beteljesült „Buci Gyuri” fenyegetése, a sortűz 131 ember életét oltotta ki, és több mint 150 sebesült került a kórházba.
Ezért december 11-12-re kétnapos országos sztrájkot hirdettek. Válaszul, másnap, december 9-én Kádárék határozatban visszavonták a Munkástanácsok munkahelyek irányításáról szóló felhatalmazást! A fenyegetés ellenére a sztrájkot sikeresen végrehajtották. A sztrájk alatt a Munkástanácsok két emblematikus vezetőjét, Rácz Sándort és Bali Sándort tárgyalása hívták a parlamentbe, ahol aljas módon letartóztatták Őket.
A békés tüntetők közé vezényelt sortüzek rendszeresek lettek. Ez világossá tette, hogy semmivé foszlott a Kádár-kormány és a társadalom közti ellentét tárgyalásos úton történő rendezése. Tombolt a féktelen terror, fokozatosan igyekeztek eltiporni a Munkástanácsokat is. A forradalmat leverő szovjetek csapatok a novemberi harcok idején 7250 főt vettek őrizetbe, közülük 860 főt hurcoltak a Szovjetunióba. Közben decemberre zsúfolásig megteltek a börtönök, futószalagon, sorra születtek a halálos ítéletek. Nem lehet és nem szabad megfeledkezni a magyar történelemben példátlan méretű, gyalázatos kivégzéssorozatáról, ami zömében 1957 és 1961 között zajlott. A Kádár-korszak kezdetén közel 300 embert juttattak bitófára, többségüket jeltelen sírban földelték el. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy nagyon sok embert „jogon kívül” a pufajkások, karhatalmisták agyonvertek, vagy egyszerűen lelőttek. Jelenlegi kutatások alapján, 150 ilyen áldozatot azonosítottak.
Itt az ideje, hogy kimondjuk és tudassuk mindenkivel, hazánkban 1961-ig a monarchia korabeli Csemegi-kódexre épülő büntető törvénykönyv volt érvényben. Ezek alapján és természetesen ezek értelmében halálbüntetés csak emberölés esetén lett volna kiszabható!
Mindezek szörnyűségek ellenére hittel és erővel tölti el lelkünket, hogy ezek a sorsfordító események, a nemzetté kovácsolódásunk, a magyarság tudatunk kialakulásának lettek az alapjai, védőbástyái, emblematikus napjai. Évszázadok alatt sok mindent elvettek tőlünk, magyaroktól! De azt, hogy a magyar – az magyar, a nemzet – az nemzet, a haza pedig haza, nem tudták elvenni!
Adódik a kérdés, 64 év után, a ma emberének és főleg a mai fiataloknak, mit üzen ’56 és a Munkástanács eszmeiség?
Mielőtt erre megpróbálunk választ adni, el kell, mondanunk:
Újkori történelmünkben, nem volt még egy olyan esemény, amelyről, annyit hazudtak, annyira eltorzítottak és annyira beszennyeztek, mint az ’56-os magyar forradalmat és szabadságharcot, természetesen beleértem a Munkástanácsok szerepvállalását is!
Meggyőződésem, hogy fegyveres ellenállás leverése után, a Munkástanácsok fegyvertelen ellenállását, valós helyét és szerepét, igazi történetét az arra hivatottak a mai napig, hitelesen nem tárták fel!
Halkan, de felteszem a kérdést: Talán nem is akarják?!
A művészi alkotások is nagy ívben elkerülik a Munkástanácsok ’56-os bemutatását, a valóságos tetteit, ami némi képet adna az ’56-os munkás önigazgatásról. Egyre jobban erősödik az a véleményem is, hogy még sokáig nem is tárják fel a Munkástanácsok ’56-os szerepét, mert a „nagypolitika” mindegyik oldala viszolyog a munkás önigazgatás-, a munkavállalói önszerveződések gondolatától is.
Ezt az ellenséges érzést éltük át mi is, a rendszerváltás hajnalán alakult Munkástanácsok tagjaiként. Kakukktojásnak tűnt egy olyan, munkavállalói érdekképviseleti szervezet, amelyik nyíltan vállalja a keresztény identitását, elfogadja a katolikus egyház társadalmi tanításait.
De térjünk vissza az ’56-os forradalom és szabadságharc, valamint az ’56-os munkástanácsok máig ható és talán soha el nem évülő üzenetéhez.
Szerintem:
- A legfontosabb üzenete a SZABADSÁG! Ami nem azt jelenti, hogy azt tesszünk, amit akarunk, hanem azt jelenti, hogy nem kell megtennünk azt, amit nem, akarunk megtenni!
- Bátor elődeink tettvágya bebizonyította, hogy nincs olyan monolit elnyomó hatalom, amelyen összefogva, egymást segítve, ne lehetne törést, repedést előidézni.
- Ha magunk, családunk, nemzetünk sorsának jobbítása érdekében kívánunk cselekedni, mindig azt kell szem elött tartani, ami összeköt bennünket és nem azt, ami elválaszt.
- ’56 története – természetesen a napjaink aktuális politika is – egyértelműen bebizonyította, hogy a magyar nép csak magunkra számíthatunk!
Az előző gondolatok által vezérelve, a Pécs Megyei Jogú Város első, szabadon választott Önkormányzata – aminek volt szerencsém tagja lenni – 1991. október 23-án az országban elsőként állított és avatott Munkástanács emlékművet. Azt is el kell mondani, hogy eredetileg egy emléktábla készült volna. De, Dévényi Sándor, Kossuth és Ybl díjas építész tovább gondolta az eredeti elképzelést, egy emlékművet tervezett. Aminél az óta, évente emlékezünk és fejet hajtunk a Munkástanácsok ’56-os szerepvállalása előtt.
Perényi József
Munkástanácsok Országos Szövetsége
Szövetségi Tanács elnök