A hazai szakszervezetek vizeit felkavarta a minapi bejelentés, hogy a kormány stratégiai partnernek tekinti a Munkástanácsok Országos Szövetségét, és az év végén vagy a jövő év elején megállapodást tervez kötni vele. A hír hallatán összeült az NGTT (Nemzeti Gazdasági Társadalmi Tanács) munkavállalói oldalát képező hat szakszervezet közül négy tömörülés, és közleményben kívánt hangot adni a szakszervezeti egység megbontása feletti aggodalmának és kirekesztettségérzésének.

Ennek kiváltó oka a fentieken túl az, hogy e négy szervezet nehezményezte, hogy a Munkástanácsok elmulasztotta őket előre tájékoztatni a várható fejleményekről, illetve arról, hogy önálló kezdeményező jogával élve, javaslatokat, igényeket megfogalmazva kereste meg a kormány illetékes tárcáit a munkavállalókat érintő fontos kérdésekben.

E fontos kérdések a következők: a bérek, jövedelmek tervezett robosztus emelésének végrehajtási tervei, munkakörülmények, munka- és szociális jogi kérdések, a külföldön munkát vállalók érdekvédelmének megszervezése és biztosítása, a szakszervezetek kapacitásfejlesztési és képviseleti jogi ügyei, egy eddig formalizáltan nem működő, új munkaügyi kapcsolatok keretében létrehozandó fórum, a KVKF, amely a közszolgáltató vállalatok szakszervezeteinek és munkaadóinak teremt közvetlen fórumot a kormány képviselőivel zajló konzultációra, illetve a Munkástanácsok alakulása óta fontosnak tekintett programja a munkavállalói tulajdon kérdése körében.

 A Munkástanácsok mindezt nem azért tette, mert a többi szakszervezet ne tett volna meg minden tőle telhetőt e fontos kérdések előmozdítására külön-külön és együttvéve is, hanem azért, mert lehetőséget látott arra, hogy önálló szervezetként is további erőfeszítéseket tegyen a vele azonos értékközösséget, keresztény-szociális elveket valló, végrehajtó hatalmi pozícióban lévő politikai erők támogatását remélve.

Valóban nem tájékoztattuk előre a társkonföderációkat, mint ahogyan mi sem kaptunk tájékoztatást az egykori MSZOSZ (MASZSZ jogelőd) társszervezetünktől, mielőtt az annak idején több parlamenti választási cikluson át – mintegy valódi stratégiai partnerséget létrehozva – választási szövetséget kötött az MSZP-vel. Akkor sem, amikor Kordás László, egykori MSZOSZ alelnök, mai MASZSZ elnök államtitkárként bukkant fel a Gyurcsány-kormányban.

Szintén nem kaptunk előzetes tájékoztatást a Liga Szakszervezettől sem, mielőtt az elkezdte volna gründolni az uniós pályázati pénzek szociális partnerek kapacitásfejlesztésére szánt több milliárdos forrásainak kizárólagos megszerzését saját maga számára.

Akkor sem tájékoztattak minket előre partnereink, amikor kormányzati szereplők adtak válaszokat olyan kérdéseikre szakszervezeti fórumaikon megjelenve, amelyekre minden munkavállalói érdekképviselet joggal lett volna kíváncsi.

Számomra nem kérdés, hogy partnereinknek joga és nem utolsó sorban lehetősége volt mindezt megtenni. Így a Munkástanácsok sem tartozik semmiféle magyarázattal a társszakszervezeteknek.

Az a tény, hogy a partnereink aggódnak a „legkisebb konföderáció” lépései miatt, azt bizonyítja, hogy annyira azért nem jelentéktelen tényezőről van szó. Meggyőződésem, sokak számára meglepetését okozna egy egzakt támogatottság-mérés e kérdésben.

Ezért fontosnak tartom megnyugtatni a partnerszervezetek vezetőségét és nem utolsó sorban tagságát, hogy a Munkástanácsok nem adta fel azon meggyőződését, hogy a szakszervezetek ereje a mind szélesebb együttes fellépésben rejlik.

A Munkástanácsok közel harmincéves újkori létezése óta soha nem volt akadálya semmiféle közös törekvésnek, amit a partnerei külön vagy együtt képviseltek a munkavállalók érdekében.

Ezért visszautasítok mindennemű gyanúsítgatást, hogy nem lennénk hűek küldetésünkhöz: a munkavállalók érdekeinek védelméhez. Mindig részt vettünk a közösen meghirdetett direkt és közvetett akciókban, miközben soha nem tettük kétségessé, hogy saját társadalomfilozófiai értékeket vallunk a keresztényszociális tanítás alapján.

Ezzel együtt nagyra becsüljük a munkásmozgalom balodali értékek mentén zajló két évszázados küzdelmeit, de véleményünk szerint semmiképpen nem tekinthető e küzdelem részének mindaz, ami a rendszerváltás óta baloldalinak nevezett politikaként hazánkban végbement.

Fontosnak tartjuk, hogy a munkavállalók érdekképviseletét ne lehessen megosztani, és ezért – az egyenlő partneri viszony keretei között elvárható kölcsönösség alapján – tájékoztatást ígértem a partnereinknek minden olyan fontos kérdésben, ami a közösen működtetett fórumaink kereteit meghaladó körben történne részvételünkkel.

Nagyra értékelem a négy konföderáció vezetői által hozott bölcs döntést, amelynek alapján visszatartották közös közleményüket, amit a Munkástanácsok keltette helyzettel összefüggésben kívántak nyilvánosság elé tárni. Ez a döntés elejét vette egy esetleges szakszervezetek közötti nyílt ellenségeskedésnek. Számunkra ez a lépés partnereink őszinte együttműködési szándékáról tanúskodik. Valóban léteznek informális jelzések arra vonatkozóan, hogy a kormány keresi a többi konföderációval való kétoldalú kapcsolatfelvételt is (amellett, hogy zajlanak a formalizált tripartit és multipartit egyeztetések, konzultációk a makroszintű fórumokon), ami teljesen természetes egy parlamenti ciklus lejárta és egy új kezdete környékén.

Joggal elvárható, hogy a végrehajtó hatalom birtokosai a munkavállalók képviselőit is stratégiai partnernek tekintsék a mai viszonyok közepette, különösen akkor, amikor nagymértékű béremelések vannak napirenden, amikor a munkaerőhiány, a szakképzés, a külföldre kényszerült munkavállalók érdekvédelme, hazatérése, a partneri viszony újragondolása a hazai és európai uniós színtéren egyaránt fontos kérdés a munka világának szereplői számára.

Mindeközben több, mint figyelemre méltó, hogy a politikai baloldal lapja nemtetszésének adva hangot megalkuvással vádolja az összes hazai szakszervezetet amiatt, hogy partneri együttműködésre készek a munkavállalók ügyeinek képviseletéről folyó munkában a lap által patás ördögnek kikiáltott kormánnyal, ahelyett, hogy a munkavállalók érdekeit mindvégig csak szólamok szintjén képviselő baloldali pártok mellé állnának teljes erejükkel, és a borzalmas teljesítményhiányos mutatványukba valami életet lehelnének.

A sajtóorgánumnak csalódnia kell, mert a szakszervezetek számára – meglévő különbségeik és vitáik ellenére is – fontosabb a jó partneri viszony fenntartása és a közös cselekvés lehetőségének biztosítása, mint az őket egymásnak ugrasztani szándékozó kibicek érdekeinek szem előtt tartása. 

Palkovics Imre