Több községben, városban elhelyezték a munkástanács tagok a kegyelet virágait, koszorúit, mécseseit október 23-án, így állítva emléket az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek, áldozatainak.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Barátaim!
Köszönöm, hogy jelenlétükkel megtisztelték a megemlékezésünket! Külön öröm, és a sors ajándéka, hogy velünk lehetnek és velünk emlékezhetnek 56 tevékeny résztvevői, szereplői. Emlékezni jöttünk! Emlékezni és fejet hajtani a 62 évvel ezelőtti időkre. Azon bátor emberekre emlékezünk, akik megunva a gátlástalan hazugságot, megunva a féktelen elnyomást, sorsuk jobbra fordítása reményében, szembe fordultak a hatalommal. De mire is emlékezünk ezen a helyen?!
Vasárnap volt, 1956. október 28-a, és itt a hajdani szakszervezeti székházában, megyénk gyárainak, üzemeinek, hivatalainak Munkástanács küldöttei megalakították a Baranya Megyei Munkásság Nemzeti Tanácsát.
A történelemben kevésbé járatos fiatalok néha megkérdezik, miért fordult szembe az egész ország – szinte pillanatok alatt – a regnáló hatalommal? Miért kellet a magát „munkáshatalomnak” nevező társadalomban a munkásoknak még egy külön munkás szervezetet létrehozni? Miért folyt a magyarok vére az utcákon?
Csoóri Sándor 1953-ban megjelent versében erről így ír:
„Fönt éltem eddig a magas régiókban
s nem láttam mást, csupán a fényt, a jót!
Kedvező sorsom függönnyel takarta el,
szemem elöl a nehezebb valót.”
A korabeli krónikás, Mészáros Ferenc a Dunántúli Napló 56. október 29-i számának első oldalán erről így ír: „a szocializmus építésének olyan formái alakultak ki, amelyek idegenek a nép számára. Mindezt a nép nevében, de nem a nép akaratának megfelelően. A tettek helyett csak jelszavak, ez dőlt meg most, mert ezt akarta a nép.”
Az embereknek elegük lett a proletár diktatúrájából az ÁVH korlátlan hatalmából, az esztelen gazdaságirányításból és elegük lett az alacsony életszínvonalért felelős kommunista vezetésből.
A fokozódó elégedetlenség és az elfojtott düh nyomán, 1956 őszére mindenki „vihart” sejtett, de senki nem gondolta, hogy ez a kis nemzet szembe száll a világ legnagyobb elnyomó gépezetével teljesen váratlanul, szinte órák alatt, földrengés szerűen romba dönt egy mindenhatónak és legyőzhetetlennek hitt kommunista erőszakszervezetet. Akarva – akaratlanul, a magyar forradalom egy csapásra a szovjet szocialista modell csődjének szimbóluma lesz!
De hogyan kezdődött?!
Október 16-án Szegeden megalakult a párttól független ifjúsági szervezet a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége. Amihez rövid időn belül csatlakoztak az ország többi egyetemei főiskolái. Október 22-én, a Budapesti Műszaki Egyetem nagygyűlésén elfogadtak egy 16 pontos követelést, valamint, hogy másnap, október 23-án, a lengyel eseményeket támogatva, szimpátiatüntetést szerveznek. Ez volt az a tüntetés, amit a hatalom, hol betiltott, hol engedélyezett, aztán végül mégis engedélyezett! A felbátorodott tömeget a Parlamentnél nagy csalódás érte, mivel Nagy Imre „elvtársak” megszólítással fogadta Őket. A csalódásuk hamar átcsapott felháborodásba, mivel a tüntetők többet vártak és többet is akartak! Közben a Városligetben a tüntetők ledöntötték a magyarság szemében az elnyomás szimbólumát jelképező, 51-ben állított, 8 méteres Sztálin szobrot.
A Rádiónál az egyetemisták be szerették volna olvasni a 16 pontos követeléseiket. Úgy tűnt sikerül, mivel a rádiót védő katonák egy része átállt a tüntetőkhöz, ám az ÁVH emberei az ablakokból tüzet nyitottak. A szabadságharc később hosszúra nyúló áldozati listáján megjelent az első hősi halott neve. A diákok kezdeményezései mögött természetesen ott álltak Budapest munkásai is, akik nem késlekedtek a cselekvéssel. A főváros egyik legnagyobb gyárában, az Egyesült Izzóban, október 24-én megalakult az első Munkástanács.
Október 28-ra szinte minden munkahelyen alakult Munkástanács.
Október 31-re összehívott Munkás Parlament fogalmazta meg a Munkástanácsok követeléseit, amely röviden így hangzik:
- Akarjuk az ország függetlenségét,
- a parlamentáris demokráciát,
- a többpártrendszert,
- a szabad választásokat,
- a szólás- és gyülekezési szabadságot,
- független szakszervezetek szervezhetőségét.
A munkahelyekre vonatkozó követeléseiket az alábbi szerint foglalták össze:
- Az üzem a munkásoké.
- A munkások az üzem termelése után az államnak adót, a nyereségből megállapított részesedést fizetnek.
- Az üzem legfőbb irányító szerve a dolgozók által demokratikusan választott Munkástanács.
Ezekre a tézisekre mondta az angol Bill Lomax: „ez a legszabatosabb megfogalmazása a munkás önigazgatásnak.”
De ezek voltak azok a tézisek is, amelyek alapján a megtorlás alatt, nyolc Munkástanács vezető életét oltották ki, több száz Munkástanács tagot évekre megfosztottak a szabadságától, és több ezer azoknak a száma, akiket évtizedekig üldöztek. A Munkástanácsok máig elévülhetetlen szerepe akkor kezdődött, amikor magyar utcákon ismét megjelentek a járőröző szovjet tankok. A Munkástanácsok a gyárakból, üzemekből, hivatalaiból igyekeztek ellenállni a régi rend visszaállításának és az egyre kegyetlenebb megtorlásoknak. Hiába ült a Parlamentben Kádár és miniszterei, hiába hozták rendeleteiket, intézkedéseiket, az országot nem ők vezették, nem ők irányították! A mindennapi élet alakítása és irányítása egy olyan intézmény kezébe került, amely ugyan fiatal volt, négy hetes múltra nézhetett vissza, de valós, össznépi politikai erővé nőtte ki magát.
Ezek voltak a magyar Munkástanácsok!
November 13-án a Kádár-kormány határozatban jogosította fel a Munkástanácsokat az üzemek irányítására. Ezen felhatalmazás alapján másnap megalakult a Nagybudapesti Központi Munkástanács. Amelynek december 8-án volt az utolsó és egyben a legdrámaibb ülése. Ez volt az a nap, amikor Salgótarjánban az ártatlanul letartóztatott két Munkástanács vezető kiszabadításáért tüntető tömegbe lőttek a szovjet megszállók és a magyar bérenceik. A sortűz 131 ember életét oltotta ki, több mint 150 sebesült került a kórházba. Ez az embertelen vérengzés arra késztette a Központi Munkástanácsot, hogy tiltakozásul december 11–12-re kétnapos országos sztrájkot kezdeményezzen. A meghirdetett sztrájk kapcsán az a Kádár kormány, amelyik egy hónappal előtte elismerte a Munkástanácsok létezését, december 9-én betiltotta azokat. Két emblematikus vezetőjüket, Rácz Sándort és Bali Sándort tárgyalása hívták a parlamentbe, ahol aljas módon letartóztatták Őket. A fenyegetés ellenére a sztrájkot sikeresen végrehajtották.
A Kádár-kormány lényegében és kendőzetlenül teljesítette a korabeli kommunizmus ellentmondását, vagyis a néppel szemben álló „népi kormányt” és a munkások ellen elkeseredett osztályharcban álló munkásállamot. Létrejött egy olyan munkáskormány, amely egyszerre félt- és üldözte is a munkásokat!
A szovjet invázió után a pécsi – baranyai Munkástanácsok is folytatták a békés, fegyvertelen ellenállásukat. A forradalom kitörésének egy hónapos évfordulóján, november 23-án, megalakították Baranya Megyei Központi Munkástanácsot. Ez az új „ellenzéki” intézmény nemhogy engedett volna az új hatalomnak, hanem még újabb, és újabb, követelésekkel állt elől! Meg kell említeni, hogy a hajdani pécsi Sopiana gépgyár Munkástanácsa 57 márciusáig vegetált.
57 tavaszáig szinte az összes pécsi Munkástanács vezetőt letartóztatták, ellenük büntető pereket indítottak, legtöbbjüket többévi börtönbüntetéssel sújtották. Sokan nem tudtak végzettségüknek, szakmájuknak megfelelő munkakörben elhelyezkedni. 56-os szerepvállalásuk egészen a rendszerváltásig elkísérte életútjukat. Sokszor még azt követően is, mivel nem szolgáltattak részükre igazságot, nem kaptak elégtételt.
Adódik a kérdés 62 év után, a ma emberének, a fiataloknak, mit üzen az 56-os Munkástanácsok eszmeisége? Mielőtt erre választ adnánk, el kell, mondanunk: Újkori történelmünkben, nem volt még egy olyan esemény, amelyről, annyit hazudtak, annyira eltorzítottak és annyira beszennyeztek, mint az 56-os forradalom és szabadságharc és ezzel együtt a Munkástanácsok tevékenységét is.
Meggyőződésem, hogy az 56-os Munkástanácsok igazi szerepét, igazi történetét, az arra hivatottak a mai napig nem tárták fel. Erősödik az a véleményem is, hogy még sokáig nem is tárják fel, mert a politika mindegyik oldala viszolyog a munkás önigazgatás gondolatától is. Ezt a nem baráti érzést éltük át mi is, a rendszerváltás hajnalán alakult Munkástanácsok tagjai, akik munkahelyi érdekvédelmi szervezetként alakultunk meg. Ugyancsak furcsa fogadtatása volt része elnökünk, Palkovics Imre által a parlamentben kezdeményezett és elfogadott Tiszavirág életű Munkavállalói Résztulajdon Programnak!
Az előzőek ellenére meghatónak és felemelőnek érzem, hogy legalább évente egyszer eljövünk erre a helyre és fejet hajtunk azon bátor elődeink emléke előtt, akik megmutatták a világnak, milyen is az igazi munkavállalói összefogás, milyen a munkás önigazgatás. 56 máig kisugárzó eszmeisége nélkül most nem emlékezhetnénk itt békében és szabadon.
Tesszük ezt azért is, hogy gyerekeink, unokáink megtudják, és ne felejtsék el:
- Bátor emberek tettvágya bebizonyította, hogy nincs olyan monolit elnyomó hatalom, amely ellen egymást segítve, ne lehetne törést, repedést okozni.
- És ami a legfontosabb, ha sorsunk jobbítása érdekében akarunk cselekedni, mindig azt kell nézni, hogy mi az, ami összeköt bennünket és nem azt, ami elválaszt.
Ezen gondolatok után kérem, hogy bátor elődeinkre emlékezve helyezzük el a megemlékezés koszorúit, virágait a Pécs Megyei Jogú Város, első, szabadon választott Önkormányzata által, 1991-ben, az országban elsőként állított, Munkástanács emlékműnél.
Budapesten Rácz Sándor, a Nagy-budapesti Munkástanácsok elnökének sírjánál, a Fiumei úti temetőben, hagyományainkhoz híven elhelyeztük az emlékezés koszorúját. Ezt követően Bali Sándor egykori otthonánál, a Podmaniczky utcai emléktáblánál a Munkástanácsok küldöttsége és a bajtársak közösen helyeztek el koszorút.
Rácz Sándor sírjánál Sastinszky László emlékezett a hősre, aki felidézte a közösen töltött időket, a harcias hangvételű beszélgetéseket Rácz Sándorral a magyar munkásság helyzetének alakulásáról.
Dr. Szabó Imre a Munkástanácsok Ifjúsági Tagozatának nevében elhelyezi az emlékezés koszorúját Bali Sándor emléktábláján.