Emlékezzünk a kommunista diktatúra áldozataira!

Kik voltak a kommunisták, akiknek tevékenysége, kommunista eszmeisége világszerte milliónyi áldozatot követelt? Nekünk még azt tanították, hogy: „A kommunizmus olyan osztályok nélküli társadalmi forma, ahol a társadalom tagjai, szükségletüknek megfelelően részesülnek az anyagi javakból”. A 70-es évek első felében, egy kötelező szemináriumon megkérdeztem az előadót: „Majd ha eljön az ideje, ki fogja megmondani, hogy egyeseknek mennyi lehet a szükséglete?” Válasz helyett kérték, hogy a szeminárium végén maradjak ott, elmagyarázzák. Végül is röviden közölték velem, hogy ha nem akarok, ezek után nem muszáj szemináriumra járnom.

 

Közel ötven éve, amikor a kommunizmus még „szent” dolognak számított, egy idős, Gulágot is megjárt ismerősöm azt mondta a kommunizmusról: „Az ember még csak elmeséli, de inkább sírna, mint mondaná!”

Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író szerint: “A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellem ellenességük elképzelhetetlen minden más normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek. Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista. Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.”

 

A különböző szovjet lágereket, börtönöket megjárt egyik legismertebb egykori szovjet emigráns, emberjogi aktivista Vlagyimir Bukovszkij így jellemezte a szovjet proletárdiktatúra működtetőit: „A kommunisták már csak ilyenek: mivel kommunisták, azzal a rájuk jellemző meggyőződéssel, hogy egy kis ravasz ügyeskedéssel a gazdaságot is be lehet csapni, a népet is el lehet bolondítani, és a történelmet is meg lehet hamisítani, és így elbolondítva aztán eljutni a mennyországba, amíg senki fel nem ocsúdik.”

Ha engem kérdeznének arról, hogy mi a kommunizmus, ezt válaszolnám: „A kommunizmus olyan diktatórikus társadalom, amely az emberi irigységre épül. Egyik lételeme a szegénység, mivel, ha nincs szegény, akkor nincs kommunizmus sem. Eszköztárába tartozik a hazugság, a félrevezetés, az ügyeskedés és az elhallgatás. Mindezek segítségével világszerte több mind százmilliónyi áldozatot hagyott maga után az elmúlt száz évben!”

 

Ma sem tudjuk pontosan hányan vesztették életüket az itthoni gyűjtő- és tranzit táborokban, a halálmenetekben vagy a marhavagonokban végzett embertelen utazások alatt. Hány magyart lőttek agyon „szökés” közben, hányan haltak meg tífuszban, vérhasban és akkor még ott vannak az ’56-os tömeggyilkosságok és megtorlások áldozatai. A proletárdiktatúra mindent megtett, hogy az elhurcoltak, a meggyilkoltak, a névtelenül eltemetettek emlékét törölje a „közösségi emlékezetből”. Ha véglegesen nem is tudta törölni a hozzátartozók, barátok, ismerősök emlékezetét, bátor elődjeinkről hazugságokat terjesztve, igyekeztek megbélyegezni őket. Ilyen módszer volt társadalom félrevezetésének az egyik alappillére, a másik az elhallgatás volt. Mivel úgy gondolták, amiről nem beszélünk az nincs is. De az emberek beszéltek! Mondataikban ott voltak tények és az igazságok: a sommás ítéletek alapján kivégzettekről, a földjüktől, vagyonuktól megfosztottakról, az Andrássy út 60 dohos zárkáiról, kommunizmus hazugságai mögé bújt állambiztonságiak markában szenvedőkről, az emberi mivoltukból kiforgatott halálra kínozottakról, a nép nevében, de nem a nép érdekében utasításokról.

 

Úgy gondolom, a fent felsorolást sokan tudnák folytatni. A kommunizmus áldozatainak emléknapján a névtelen és a nevesített áldozatok mellett jusson eszünkbe, hogy ebben a totalitásban magától a valóságtól akartak minket megfosztani. Míg a Rákosi-rezsim teljes azonosulást követelt a társadalomtól: „Aki nincs velünk, az ellenünk van!” Addig a „gulyáskommunizmusnak” is nevezett Kádár-rendszer úgy fogalmazott: „Aki nincs, ellenünk, az velünk van”. Vagy az egyik kedvencem: „Hamis tudattal is lehet a szocializmust építeni”. Mélyen elgondolkodtató, hogy ez a cinikus, „összekacsintásra” épülő rendszer mennyivel inkább kifejezi a kommunizmus lényegét.

 

Három évtized után, napjainkban is kísért a kommunizmus emlékezetpolitikája. Napjainkban is hat a marxista-leninista történetírás ránk hagyott, elferdített emlékezete. Tudjuk, az emberek többségénél a lét határozza meg a tudatot. Sokaknak „áldás” volt a kommunizmus előszobájának, a szocializmusnak építése. A mai napig találkozunk olyanokkal, akik visszasírják a „régi szép időket”, amikor az állam gondoskodott az alattvalóiról. Többségében ők azok, akik olyan fogalmi- és emlékezet készletet kaptak örökségül, amelyből nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak szabadulni.

Ezért fontos, hogy minden évben legalább ezen a napon elmondjuk, hogy kik voltak azok, akinek másokra rákényszerített eszmeisége áldozatokat követelt.

 

Perényi József

Munkástanácsok

Szövetségi Tanács elnök