Hazánk Országgyűlése több mint tíz évvel a rendszerváltás után, – talán nem kellett volna ennyit várni – 2000. június 13-án, határozatában elfogadta, hogy minden év február 25-én tartják a KOMMUNIZMUS ÁLDOZATAINAK EMLÉKNAPJÁT. Mivel 1947. február 25-én Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a megszálló szovjet katonai hatóságok jogtalanul letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták, ahol nyolc évet töltött fogságban.

De mit is tudunk a kommunizmusról?!

Ha röviden fogalmazunk a kommunizmus osztályok nélküli vagyonközösségre alapuló társadalom, ahol az embereknek nincs magántulajdona, a megtermelt javakból mindenki szükséglete szerint részesül.

Mi még emlékszünk, hogy az emberek félig-meddig vicc formájában, kérdéseket és kritikákat fogalmaztak meg a kommunizmusról. Természetesen ezeket nagyobb- és főleg ismeretlen társaságban nem nagyon merték hangosan elmondani. Mutatóul két ilye kérdés:

„Majd ki mondja meg, hogy kinek mennyi és milyen szükséglete lehet?!”

„Azt már tudjuk, hogy kommunizmusban mi lesz, de arról senki nem beszél, hogy addig mi lesz?!

Közel ötven éve, amikor a kommunizmus még „szent” dolognak számított, egy idős munkatársam, mondhatom, hogy akkori ÖREG BARÁTOM, aki a Gulágot is megjárta, a történtekről igy nyilatkozott: „Az ember még csak elmeséli, de inkább sírna, mint mondaná!”

De nézzük, mit mond a kommunistákról Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író: “A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellem ellenességük elképzelhetetlen minden más normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.”

A különböző szovjet lágereket is megjárt Vlagyimir Bukovszkij így jellemezte a szovjet proletárdiktatúra működtetőit: „A kommunisták már csak ilyenek, mivel kommunisták, azzal a rájuk jellemző meggyőződéssel, hogy egy kis ravasz ügyeskedéssel a gazdaságot is be lehet csapni, a népet is el lehet bolondítani, és a történelmet is meg lehet hamisítani, és így elbolondítva aztán eljutni a mennyországba, amíg senki fel nem ocsúdik!”

Indro Montanelli (olasz író, újságíró) egyik írásában igy fogalmazott, „A kommunisták annyira szeretik a szegényeket, ha hatalomra kerülnek, megduplázzák a létszámukat!”

Bátran- és nyugodtan kimondhatjuk, a XX. században mindegyik kommunista rendszerű társadalom bűnös volt. Ha másért nem is: „A nép nevében, de nem a nép érdekében!” jelszavuk alatt elkövetett és a proletárdiktatúrára épülő hazug-, kirekesztő- politikája miatt!

  • Talán napjainkban van egy kis áthallása, de ennek ellenére úgy gondolom feltétlenül meg kell említeni a hajdani Szovjetunióban 1932-ben elkezdődött és több évig zajló – amiről sajnos napjainkban a történelemkönyvek nem írnak – az ukrán holodomorról – éhhalálról, amiről a különböző statisztikák közel tízmillió áldozatról beszélnek.
  • De ha a határainkon belül maradunk, gondoljunk a recski kényszermunkatábora, ez egy olyan szimbóluma a kommunista vezetésnek, mely magába sűríti a magyarországi uralkodásuknak valamennyi embertelen momentumát. Semmilyen vád, vagy bírósági ítélet nem kellett ahhoz, hogy valakit az egykori ÁVO a kényszermunka táborba zárjon. A recski kényszermunkatáborban bizonyíthatóan 31-en veszítették életüket. A történészek azonban több százra teszik a halálos áldozatok számát, akiknek nyughelye máig ismeretlen.
  • Ha továbbra is határainkon belül maradva emlékezünk, ékes példa a kommunisták tetteire 1956. november 4. amikor a „pufajkások” szovjet tankokkal a hátukban a saját nemzettársaikra támadtak. Ekkor kezdődött el a Forradalom és Szabadságharc II. sokunk által Fegyvertelen Ellenállásnak nevezett szakasza, ami elsősorban a Munkástanácsok tevékenységéhez köthető.

Az 1956. november 5-ével kezdődő megtorlás áldozatainak számát pontosan nem ismerjük, ilyen tárgyú összesítő kutatások nem voltak, így csak különböző becslésekre alapozhatunk. Tehát nem ismerjük pontosan:

  • az 1956. november 5-től kezdődő szovjet statárium halálos áldozatainak számát, sem az eljárások jogi hátterét.
  • a magyar bíróságok által halálraítéltek számát, amit különböző kutatók 230–600 közöttire becsülik. A bíróságok által elítéltek száma összesen 23 761 fő.
  • az 1956. november 5-től működő karhatalom által – minden jogi eljárás nélkül – lelőtt, agyonvertek számát.
  • az 1956. december 6. – január 11. között lezajlott, újabb sortüzek áldozatainak pontos számát.
  • november végétől az osztrák és jugoszláv határon lelőtt áldozatok számát.
  • az előzetes letartóztatásban, s a büntetés-végrehajtás során elhunyt áldozatok számát.
  • a szabadságvesztésre ítéltek és családtagjaik életútját, továbbá a különböző fegyelmi elbocsátással elbocsátottak számát és életútját.

Összegzésként elmondhatjuk, hogy míg az 1956. október 23. és november 3. közötti forradalmi események – gondolom a proletárdiktatúra megtorlásaihoz volt rá szükség – javarészt felderítettek, addig az 1956. november 4-ével kezdődő megtorlások, s annak jogi háttere túlnyomórészt felderítetlen.

Annak érdekében, hogy az egykori gyalázatos kommunista bűnök – különös tekintettel az 56-os megtorlásokra – ne vesszenek el a feledés homályában, tovább kell folytatnunk a kutatásokat és a rendszeres megemlékezéseket. Továbbá, hogy a felnövekvő nemzedékek is megismerjék az elődeink múltját a felmenőik életét.

 

Fonyód 2023. február 22.

 

Perényi József

MOSZ – SZT

elnök