Szeptember 11-12-én a Lear Corporation Hungary Kft.-ben működő szakszervezeteknek tartott képzést a Munkástanácsok fém és gépipari ágazata Balatonföldváron, a Munkástanácsok Képzési Központjában. Kozma Zsolttal, a Munkástanácsok frissen megválasztott versenyszféráért felelős alelnökével, a Fém és Gépipari Munkástanácsok elnökével beszélgettünk.

A rendezvénynek szomorú aktualitást adott a hír, amely a médiában is olvasható volt a napokban, hogy végleg bezárja gödöllői gyárát az amerikai tulajdonú Lear Corporation, 800 embert küldenek el, mert túl magasak a munkaerő-költségek.

Hogy változtatta meg a képzés tematikáját ez a sorsfordító bejelentés?

A két napos rendezvényen mintegy 30 szakszervezeti bizalmi vesz részt, részben a -felszámolás alatt álló- gödöllői telephelyről, részben Győrből. A tervek szerint a közelgő bértárgyalások felkészítésre szerettünk volna koncentrálni és személyiségfejlesztő tréninget is terveztünk. Most a Lear aktuális helyzete okán a tervezett bérfelkészítőt elnapoltuk és a gyárbezárás, létszámleépítés jogszabályi hátterét vizsgáltuk. Tegnap délután összeraktuk az elbocsájtási csomagot, amivel oda fogunk állni a cég elé arról tárgyalni, hogy a dolgozók milyen jutatásokat kapjanak a leépítés során.

Miért tartja fontosnak, hogy a szakszervezeti tagok személyiségfejlesztő tréningen vegyenek részt?

A multinacionális vállalatok az elmúlt két évtizedben nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy ezen a téren képezzék a felső és a középvezetőiket. A fizikai állományban lévő munkatársak -ahonnan a tagjaink nagy számban kikerülnek- ezt a képzést nem kapják meg. Azt gondoljuk, hogy ez nagyon fontos, hiszen a szakszervezeti bizalmi kollégák a szakszervezeten belül középvezetői szintet jelenítenek meg és nekik is fejlődniük kell ezen a téren, hogy felkészültek legyenek a mindennapi életben, magabiztosan tudjanak a tagok felé fordulni akkor is, ha esetleg nem tudnak azonosulni a stílusukkal, vagy éppen hitelesen akarják őket képviselni a vezetők felé.

Most teszteken keresztül ismerik meg az emberi karaktereket, azt, hogy ők milyen típusba sorolhatóak, és hogyan tudják felismerni a másik típusú ember jegyeit és hogyan tudnak egy más típusú karakterrel eredményesen kommunikálni.

Térjünk át a leépítéssel kapcsolatos ügyekre

Nyilván amikor egy ilyen nagy létszámleépítés történik, akkor a szakszervezet nem a gyáron kívül, hanem a gyáron belül képviseli a munkavállalókat. Sokat gondolkodtunk rajta, hogy lemondjuk-e ezt a képzést, vagy alakítsuk át. A csapat fele gödöllői, a másik fele Győrből jött. A győri kollégákra nem vonatkozik a bezárás. Megegyeztünk abban, hogy tanulópénznek jó lesz a győrieknek is az, ha végig gondoljuk együtt, hogy néz ki egy gyárbezárás az elejétől a végéig.  Tegnap az egész délutánt erre áldoztuk. Mik azok a sarokpontok, amikre oda kell figyelni? Mi legyen a kismamák, a nyugdíj előtt állók sorsa? A fő kérdés, hogy egy szakszervezet hogyan tud megfelelő szociális hálót kialakítani a munkavállalók számára. 

A leépítésről jogszabály szerint az üzemi tanács konzultál, és bár a szakszervezet vezetősége szinte teljesen lefedi az üzemi tanácsot, de én, mint a szakszervezet vezetője, külsős vagyok. Az üzemi tanács már jelezte, hogy szeretne külső tanácsadót igénybe venni (engem, a szakszervezet elnökét), de ettől függetlenül a szakszervezet külön konzultációt kezdeményezett, mert ha nem tudunk megegyezni az üzemi tanáccsal közösen a szociális csomagban, akkor a szakszervezet kezdeményezheti a kollektív munkaügyi vitát vagy akár kilátásba helyezheti a sztrájkot is, hogy elérjük, amit szeretnénk kiharcolni a munkavállalóknak.

Az üzemi tanácsnak nincs ilyen nyomásgyakorló eszköze. Amikor van egy leépítés és elküldenek 80 főt, akkor a többi 900 nem mer mozgolódni, nehogy belekerüljön a 80-ba. Itt most más a helyzet. Itt gyárbezárás van, itt senkinek nincs veszteni valója. Mások a prioritások. A kollégák tegnap este elmondták, hogy a végsőkig elkötelezettek. A gyárat gazdasági okok indokával zárja be a tulajdonos, ami azt jelenti, hogy ezt azért teszi, mert máshol nagyobb nyereségre tud szert tenni. Ha ez így van, akkor itt mindenkit becsülettel, a jogszabályi kötelezettségen felül engedjenek el, hiszen 20-25-éves munkaviszony után távoznak a kollégák.

A vállalat azért hozza a kollégákat ilyen helyzetbe, mert olyan helyre akarja vinni a gyárat, ahol olcsóbb a munkaerő, történetesen Észak-Afrikába, Marokkóba (ezt kimondta a munkáltató). Mi meg azt gondoljuk, hogy akkor fizesse meg az árát, aztán a következő 10 évben nagy hasznot fog keresni Marokkóban.

Mivel tudjátok ezt elérni?

Ha nem akar a cég békességben megállapodni, akkor a kollégáink, akik még két hónapot becsülettel végig kell, hogy dolgoznak az elbocsájtás előtt, olyan terméket gyártanak, amire a munkáltatónak szüksége van, ezért (végső esetben) egy sztrájkkal tudjuk a céget olyan helyzetbe hozni, hogy vegye komolyan a követelésünket.

Ez etikus a céggel szemben?

Ez a gyárbezárás most nem arról szól, hogy rossz a gazdasági környezet, hanem a tulajdonos egyszerűen több profitot akar, tehát az olcsó munkaerő miatt viszi keletre a céget. Ilyenkor a szakszervezet „all-in”-t mond, nincs veszteni valónk, elmegyünk a falig. Összeírtunk egy 32 pontos követeléscsomagot, amelyben többek között hosszabb felmondási idő, plusz végkielégítés, extra juttatások, nyugdíjasok védelme áll.

A teljesség igénye nélkül kiemelnél egy-két pontot?

Meddig lesznek kifizetve a béren kívüli juttatások, a felmondási idő elejéig vagy végéig? A lojalitási bónusz meddig lesz fizetve? Az év végi bónuszt kifizetik-e vagy sem, hiszen november közepén megszűnik a munkaviszony. Amúgy már áttuk, hogy az elmúlt egy-két évbe, hogy zsugorodik a megrendelés, mert mindent vittünk ki Szerbiába meg Észak-Afrikába, tehát senkit nem ért meglepetésként a gyárbezárás bejelentése.

Állami beavatkozás nem került szóba?

Az állam hiába hozna be pénzt munkahelyteremtésre, ez egy amerikai cég, amely nem akar munkahelyet teremteni. Ha jól tudom az elmúlt 32 évben semmilyen állami pályázatban nem vett részt, saját tőkéből megoldott mindent és ezért semmilyen garanciát nem vállalt ezen a téren. Az jellemzi az amerikai cégeket általában, hogy viszonylag agresszív gazdaságpolitikát folytatnak, nagyon gyorsan mozdulnak. Ennek a vállalatnak az elődje 91-ben a rendszerváltás után az elsők között jött be az országba, Portugáliából, Spanyolországból, Angliából hozta ide a telephelyeit. Az elsők között mozdult 2008 környékén Ukrajnába, majd Romániába, Szerbiába és most elsők között vegy Marokkóba, Tunéziába. Amerikában a részvénypiacon a részvényeseket egy dolog érdekli, hogy csengjen a lóvé, az, hogy melyik országban készül a termék az nekik teljesen mindegy.

Ez egy tendencia, hogy mennek tovább?

Ez egy nagyon élőmunka igényes termék, amit nem lehet robotizálni, a terméket az határozza meg, hogy a magyar keresetekkel versenyképes tud-e maradni. Egy önvezető autó elektronikája sokkal jobban robotizálható, ott sokkal nagyobb a humántőke hozzáadott értéke, azt nehezebb elvinni. Ugyanakkor ez nem egy Herendi porcelán, ahol az élőmunka adja meg a termék értékét, itt az alapanyag alkatész és ebből a szempontból teljesen mindeg, hogy ki rakja össze, tehát oda viszik, ahol olcsón összerakják. Ez azzal jár, hogy az ilyen típusú cégek vagy nagyon alacsonyan tartják a béreket, minimálbér környékén (bár itt magasabb bérek voltak, mert a szakszervezet is erős, nagyobba versenyhelyzet Gödöllőn) vagy elmennek.

A tavalyi beszélgetésünk óta milyen változásokat látsz az autóiparban?

Nyilván az elektromos autók térnyerés egyre nagyobb, de a keleti, kínai, koreai autók is egyre olcsóbbak és egyre jobb felszereltségűek. Az európai klasszikus autógyártók nagyon nagy versenyben vannak ezekkel a cégekkel. Az európai emberek már nem azt nézik, hogy európai kultikus autókkal járjanak, de teszem hozzá, hogy mondjuk a Volvo is már a kínaiaké.

Azt is látni kell, hogy az elektromos autók térnyerése óriási és ebben az európaiak le vannak maradva, későn kezdtek vele foglalkozni, nem érezték a súlyát. Például a Hunday és a Kia ebben előrébb járnak, hosszabb hatótávolsággal rendelkező akkumulátorokkal mennek. Látjuk, hogy az akkumulátorgyárak próbálnak letelepedni és tért nyerni, hogy kiszolgálják az európai piacot. Jelenleg még azt sem látjuk tisztán, hogy az elektromos autó most egy sikk, vagy hosszútávon kiüti a robbanómotoros autókat.

Jelen pillanatban 10-15%-kal csökkent az új autó eladás világszinten, ez is volumencsökkenés, ami recessziót jelent. Az autóipari dolgozóknak muszáj lesz képezni magát, mert már nem elég benyomni a piros vagy zöld gombot, most kicsit betanított munkás kicsit programozó kicsit karbantartó kell, hogy legyen mert automatizálás a mesterséges intelligencia leuralja a terepet.

Akkor ezt tekinthetjük pozitív tendenciának?

Az a kérdés, hogy a társadalom és a munkaerőpiac fel van-e erre készülve, akarja-e magát képezni, vagy arra készül, hogy bemegy egy munkahelyre és nyomogatja a gombot. Ez most már kevés lesz. A nagy kérdés, hogy ezeket a képzéseket ki fogja finanszírozni? A munkaadók azt várják, hogy legyenek felkészítve az iskolában. Sajnos a politikai nem biztos, hogy abba az irányba mutat, hogy fejlessze a munkavállalókat, inkább azt mondja, hogy hozok ide olyan munkát, amihez elég lesz a betanított munkás. Egyre fontosabbak lesznek a személyes kompetenciák, adottságok is, amelynek a szakmai tudás csak egy része. Egyre fontosabb a személyiség, az attitűd. Akarsz-e a csapat része lenni? Erre eddig nem volt szükség a gép mellett. Az elektromos autókba fele ennyi alkatrész kell, iparágak fognak megszűni, vagy átállnak valami másra.

Munkástanácsok sajtó

(Kiemelt képünk illusztráció!)