A spontán létrejött munkástanácsok szerepe 1956. november 4-e után lett meghatározó

image_pdfimage_print

Az 1956-os forradalom résztvevőiről, harcosairól, áldozatairól mai napig nem ismer pontos adatokat a közvélemény – holott szakkiadványokban, statisztikákban számos újdonságot találhatunk. 

A résztvevőkről először a Nyugat-Európába emigrált baloldali írók, szociológusok írtak. Szerintük a forradalomban meghatározó szerepet játszott a baloldali reformértelmiség Nagy Imre vezetésével. 

Velük szemben először Pongrátz Gergely lépett fel „Corvin köz 1956” című könyvében. Szerinte a forradalom fő mozgatói a „pesti srácok” voltak.

Az első változatot a mai napig a szocialisták képviselik, míg a „pesti srácok” története lényegében a történészek és a társadalom nagy része által elfogadott. Az a véleményem, hogy mindkét irányzat vitatható, mert nem ők voltak meghatározók a forradalomban. Nagy Imre és reformmozgalma a pártban és az államapparátusban elszigetelt volt a sztalinistákkal szemben, a „pesti srácok” viszont csak a Corvin közben és a Szabó bácsi Széna téri csoportjában voltak meghatározók. Budán és Pesten azonban számos felkelőcsoport volt, ahol „reformkommunisták” vagy „pesti srácok” csak elvétve találhatók (kivétel pl. a Tűzoltó utcai csoport). S akkor most nem szóltunk még a vidéki ellenállási centrumokról (pl. Mecsek, Veszprém, Dunaújváros, Tatabánya).

Nincs hitelesen feldolgozva a fegyveres ellenállás leverése utáni ellenállás, amelyet a munkástanácsok képviseltek, s a vezetőik elleni kegyetlen megtorlás. Próbáljuk legalább vázlatosan felderíteni a munkások részvételét a harcokban, a hónapokig tartó ellenállásban s a munkások elleni kegyetlen megtorlásban.

A statisztikai adatok szerint a forradalom azonosítható részvevői közül munkás 46,3 százalék, de szakértők szerint ide számíthatók az ipari tanulók is (öt százalék). Ennek ellenére 1956-os történelmünkben nem kutatták részletesen a munkások – különösen a munkástanácsok – szerepét a forradalomban és a megtorlás során. 

Ezért nagyon csekély számú a rendelkezésre álló forrás, Rácz Sándor munkásvezető visszaemlékezése (Parázsló szándék) és Bill Lenox marxista történész könyve (Magyarország 1956). Utóbbi bővebben szól a munkástanácsokról, viszont Nyugat-Európában s hazánkban is perifériára került, főleg azért, mert azt bizonyítja, hogy a forradalom nem a reformista értelmiség mozgalma volt, hanem a „munkások, parasztok és fiatalok” tömegforradalma.

Mindkét műnek érthető hiányossága, hogy források hiányában csak 1956 decemberéig tudják követni a munkástanácsok történetét, holott ellenállásuk még több hónapig tartott, s a munkások elleni megtorlás csak 1957-ben kezdődött, amiről egyiküknek sincsenek ismeretei. 

Leslie Bain szerint (1960) „az újabb kori történelemben nem volt olyan esemény, amelyről annyit hazudtak volna, amelyet ennyire elutasítottak és beszennyeztek volna, mint a magyar forradalmat”.

A rendszerváltozás után javult a helyzet, de továbbra is a fehér foltok közé tartozik a munkástanácsok szerepe, működése és a munkások elleni megtorlás.

Már 1956. október 23-án a rádiónál zajló tüntetésre teherautóval érkeznek a csepeliek, s nyilván a kezdődő harcokban is részt vesznek; erre következtethetünk a munkásáldozatok számából is. Szintén októberre kezdenek spontán alakulni a munkástanácsok, amelyeknek szerepe novemberben – a fegyveres ellenállás brutális leverése után – lesz meghatározó. Kahler Frigyes ezt joggal nevezi „a forradalom új szakaszának, melyet a társadalom döntő többsége támogat”. Valóban, az egész országban, a munkahelyeken nagy számban jöttek létre a szervezeteik, amelyek továbbvitték a forradalom fő követeléseit: többpártrendszer, szovjet csapatok kivonása, Nagy Imre kormányra kerülése, munkás-önigazgatás. Fő eszközeik a decemberi nagy sztrájkok, tüntetések voltak.

A Kádár-kormány még novemberben meg akart állapodni a munkástanácsokkal. Ennek egyik jele a tárgyalások mellett egy 1956. november 22-i rendelet, amely törvényesítette működésüket, általuk korántsem elfogadható módon. Ezt az időszakot nevezte Kádár János a kettős hatalom korának.

Mivel megegyezés nem jött létre, ezért jelentette ki Marosán György december elején Rácz Sándornak: „Holnaptól kezdve lövünk!” Ezt követték a salgótarjáni, majd decemberi sortüzek, egészen a január 11-i csepeli kíméletlen fellépésig. A halálos áldozatok számát ma sem tudjuk pontosan, de több százra tehető, és jelentős részük munkás volt.

A munkástanácsok ettől nem törtek meg; tovább folytatódtak a helyi sztrájkok követelések. Ezért alkották meg az 1957. évi 4. tvr.-et, a gyorsított eljárásról, amely nem sokban különbözött az 1956. decemberi statáriális rendelettől. Ez vonatkozott a sztrájkra (közérdekű üzem megzavarása – ide tartozott minden, száz főt meghaladó dolgozót foglalkoztató üzem). Ennek alapján halálbüntetést vagy 5–15 évig terjedő szabadságvesztést lehetett kiszabni. 

Ekkor indultak meg tömegesen az egyes üzemekben működő munkástanácsi vezetők elleni perek, amelyekről nagyon keveset tudunk, de több per ügyszámát ismerjük, ezekben két halálos ítéletet és számos súlyos börtönbüntetést szabtak ki.

A munkások ellenállása csak lassan csökkent, jogilag csak azt 1957. évi 63. tvr. szüntette meg a munkástanácsokat 1957 őszén, ezzel egyidejűleg megszűnt a gyorsított eljárás. Ebből látszik, hogy ez az eljárás alapvetően a munkások ellenállását kívánta megtörni. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy sok embert a karhatalmisták agyonvertek, agyonlőttek „jogon kívül”. Tulipán Éva százötven ilyen esetet derített fel. Ismert Hadady Rudolf és Hargitay Lajos esete, őket 1956 decemberében lőtték az Ipolyba. Rácz Sándor könyvében beszámol négy munkásvezető társáról, akik autóval indultak Nyugat felé, de soha többet nem hallott róluk.

Bár a kivégzettek számáról a mai napig nincs biztos szám, a biztosan azonosított 229 áldozat 23 százaléka volt munkás, 34 százaléka paraszt – osztályellenség csak 7,3 százalék Kahler Frigyes közlése szerint. Ezenkívül 23 761 forradalmi elítélésről tudunk, itt a foglalkozást nem ismerjük, de az adatokból feltételezhetjük, hogy itt is többségben voltak a fizikai dolgozók. Ha ehhez hozzávesszük a harcok áldozatainak és résztvevőinek foglalkozását, láthatjuk, hogy mindkét csoportban meghatározó a munkásság száma.

Nem kívánom kisebbíteni a „pesti srácok” érdemeit – akik túlnyomórészt a főváros belső kerületeiben harcoltak – sem a „reformellenzék” szerepét. Bár sorsuk többször tragikus, részvételük a forradalomban és a megtorlásban, a csaknem egyéves ellenállásban és harcban erősen kisebbségi. 

Így 1956 a munkásság és a parasztság forradalma és ellenállása volt. Nagy kérdés, hogy miért nem hallottunk erről, közel harminc évig? Miért nem ismerjük pontosan a munkások és a munkástanácsok elleni 1957-es megtorlást?

A munkástanácsok ellenállásának ismeretében megkockáztatható az állítás, hogy az 1956-os forradalom nem a fegyveres ellenállás leverésével ért véget, hanem a munkástanácsok 1957. őszi megszüntetésével s a munkások elleni megtorlással. (Sajnos erről a tragikus időszakról csak Mészáros Márta nagy hatású, Napló gyermekeimnek című filmjéből kaphatunk képet.)

Valószínűsíthető, ahogy a „munkás-paraszt” hatalomnak lehetetlen volt, úgy mai „utódainak” is lehetetlen a forradalom és a megtorlás tényeit beismerni!

Jobbágyi Gábor – 2019.02.18. 01:30 

 

2019-02-25T11:03:10+01:002019. február 25.|