Kedves Kollégák, Kedves Barátaim!
1990 júniusában – 35 évvel ezelőtt –, a rendszerváltás idején hoztuk létre a Munkástanácsok Országos Szövetségét. A Kisstadion sokat látott csarnokában színes és hangos tömeg gyűlt össze: munkásemberek és egy magát a munkások képviselőjének valló szervezet részvételével.
Sok megpróbáltatáson át, küzdve külső és belső ellenlábasokkal jutottunk el 2025-höz.
Az elmúlt jubileumaink – a 10., 15., 20., 25. és 30. évfordulók – alkalmával rendre részletesen számba vettük az adott időszak eseményeit és történéseit. Ami akkor még friss történet volt, az mára, a 35. évfordulóra a történelem részévé vált. Nyugodtan nevezhetjük történelemnek az események azon láncolatát, ami a magyarországi munkásmozgalom történelmét illeti, mert annak lapjait a mi részvételünkkel írták, írtátok, írtuk.
Történelem ma már az 1990-es alakulásunk, a közös küzdelem a társkonföderációkkal, a SZOT vagyon megosztása az újonnan alakult és a régi szakszervezeti örökösök között.
Szintén történelem már a taxisblokád, amelynek tűzkeresztségében született meg az Érdekegyeztető Tanács – az a makroszintű, háromoldalú érdekegyeztető fórum, amely ma már csak a történelem lapjain létezik.
Történelem – és a dicső fejezetek közé kívánkozik a munkavállalói tulajdonszerzést biztosító törvény, amelyet én nyújthattam be 1992-ben a rendszerváltó parlament elé.
Történelem az 1993-as TB önkormányzati választás, ahol a Munkástanácsok az előkelő második helyet szerezte meg az induló hat országos szakszervezeti tömörülés között.
Történelem lapjaira került az 1992. évi munka törvénykönyve módosítás, amivel ma már szívesen kiegyeznénk, ami a szakszervezetek működésének normáit és a munkavállalók jogait illeti.
E lapokon megemlítem az 1995-ös évet is, amikor a hírhedt Bokros-csomag végképp szétzúzta a magyar munkavállalók tömegeinek azt az illúzióját, hogy a jólét kéz a kézben járhat a rendszerváltással, a piacgazdasággal és a liberális demokráciával.
Történelmi tett volt részünkről, hogy az identitásunk fontos pillérét és nevünket adó 1956-os Munkástanácsoknak emléket állítottunk egy, az ’56-os hőseinket bemutató filmsorozattal 2006-ban, az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulója tiszteletére.
Történelem az is, hogy az elmúlt három évtized munkájával bekapcsolódtunk a hazai és nemzetközi munkaügyi kapcsolatok meghatározó struktúráinak működésébe – mozgalmi és intézményi szinteken egyaránt. Aktívan részt veszünk az ILO munkájában, az európai szakszervezeti struktúrákban, valamint az Európai Unió Szociális Párbeszéd rendszerében. Tagsági és baráti kapcsolatot ápolunk a keresztény-szociális értékrendet képviselő nemzetközi szervezetekkel. mint korábban a Munka Világszövetsége, a Belga ACV-CSC, az EZA, az EUCDW és az UGL.
Társadalomképünk
XIII. Leo Rerum Novarum munkások helyzetével foglalkozó enciklikája.
A szakszervezeti munkánk alapját képező értékválasztást, a keresztény társadalomtanítást úgy határozhatjuk meg, ami arra épül, hogy az Ember Isten képmása, és aki nem alacsonyítható le állami, társadalmi vagy gazdasági folyamatok tárgyává és eszközévé. „Hiszen a dolgok rendjének kell szolgálnia a személyek rendjét, és nem fordítva (II. Vatikáni Zsinat). Keresztény kötelességünk, hogy keményen, szenvedélyesen küzdjünk a szegénység, az éhezés, a betegség, a nyomor és az ínség ellen.
Köszönettel tartozunk
a CSC Belga Keresztény szakszervezeteknek 35 éves létezésünk kezdetén nyújtott támogatásukért. Rácz Sándornak és az 1956-os Munkástanácsok összes résztvevőjének és áldozatának, akiket a kommunista rendszer meghurcolt, és az utána következő kormányok sem tudtak mit kezdeni velük, ezért inkább elhallgatták létezésüket is. Nekünk, mai Munkástanácsoknak kötelességünk megőrizni méltó emléküket, amíg létezünk!
Mindezeknek a ma már valóban történelmi eseményeknek a hátterét az alábbi összefüggésekben látom:
Kedves Küldöttek, Kedves Barátaim!
Naivak voltunk, reménykedők és fölkeszületlenek. A nemzetközi befektetők báránybőrbe bújt farkasfalkáit ránk eresztették, és azok ellenállás nélkül fosztogattak minket évtizedeken keresztül.
Az ország szuverenitásának alapját – az erőforrásai feletti rendelkezés jogát – az elmúlt évtizedekben egyedül a jelenlegi kormánykoalíció próbálta visszaszerezni. Ennek egyik következménye, hogy Magyarország a globális befektetők által uralt nyugati világ szemében páriahelyzetbe került.
A Munkástanácsok rendszerváltáshoz fűzött reményei és céljai röviden összefoglalhatók egy történelmi pillanatban:
Harminchat évvel ezelőtt, amikor néhányan, herendi munkásemberekként megelégeltük főnökeink arcátlanságát, és kezünkbe vettük a sorsunkat – megszereztük munkahelyünk tulajdonjogát. Ritka sikerek egyike volt e lépés a sok cél közül, ami igazi kézzel fogható eredménynek tekinthető a rendszerváltás történelmi lépéseinek sorában.
A Munkástanácsok az egyetlen tagja annak a tizenkilencezres civil szervezeti körnek, amely a rendszerváltás idején a gazdaság demokratizálását tűzte ki célul – mégpedig a dolgozói tulajdon megteremtésén keresztül. A rendszerváltáskori értelmiségi elit azonban nem állt e munkástörekvés mellé. Inkább az új politikai vezetéstől remélte sorsa jobbra fordulását – amely viszont villámgyorsan kiegyezett a régi kommunista elittel, a társadalom feje fölött. Így a munkásság kimaradt az ország jövőjéről szóló alkudozásokból, és később sem jutott hely az ország sorsáról folyó alkudozás asztalánál, hogy érdemben beleszólhasson sorsa, jóléte, jogai és jövője alakításába.
Arról mások döntöttek és döntenek azóta is, nélküle. Azért nem ülhettünk a jog asztalához, mert nem tudtunk egységesen fellépni annak a meghatározó társadalmi rétegnek a nevében, amely hatalmas erőt képviselhetne, de csak akkor, ha együtt lenne képes fellépni.
A rendszerváltás miniszterelnöke, Antall József ezt úgy minősítette szállóigévé vált intelmében: „TETSZETTEK VOLNA FORRADALMAT CSINÁLNI…”
A mindenkori politikai és gazdasági hatalom világszerte fontos feladatának tekinti, hogy megossza ezt az erőt – és kizárja a munkavállalókat azokból az alkufolyamatokból, amelyek a részvételükkel létrehozott javak elosztásáról szólnak. És sajnos, ebben a megosztásban valamennyien partnerek voltunk: a baloldali, „SZOT-örökös” szervezetek éppúgy, mint a rendszerváltás szülöttei.
A háromoldalú érdekegyeztetés, társadalmi párbeszéd szerepe
A magyarországi munkavállalók helyzetét – és ezzel együtt a szociális párbeszéd állapotát – jól tükrözi a makroszintű, tripartit munkaügyi kapcsolatok alakulása a rendszerváltástól napjainkig. Ez a folyamat szorosan összefügg a nemzetközi és hazai gazdasági, politikai, társadalmi változásokkal. Jól látható, hogy az a társadalomszervező és gazdaságszabályozó eszköz, amit Nyugat-Európában a második világháború után jóléti államok építésére használtak – vagyis a makroszintű tripartit érdekegyeztetés – hazánkban is betölthetett volna hasonló, a rendszerváltás idején megfogalmazott célokat és funkciókat.
A második világháborút követő európai jóléti államokban a makroszintű munkaügyi rendszerek, azok szereplői és intézményei szervesen, belső társadalmi folyamatok eredményeként épültek fel. Ezzel szemben Magyarországon ezek kialakulásának gyökerei mások: a rendszerváltás idején a nyugati hatalmak – a nemzetközi pénzügyi intézmények, elsősorban az IMF és a Világbank bevonásával – kényszerítették rá a korabeli magyar politikai vezetést a makroszintű munkaügyi párbeszéd intézményes bevezetésére. Mindez elsősorban a központi bérszabályozás megszüntetését szolgálta. Ami a liberális piacgazdaság elengedhetetlen feltétele.
Tanúi voltunk annak a folyamatnak, amelyben azt figyelhettük meg, miként adaptálhatók a piacgazdaságokban működő modellek tapasztalatai egy olyan társadalom piacgazdasági rekonstrukciója során, amelynek szerves fejlődése megtört. E folyamat világossá teszi, milyen bonyolult és kockázatos vállalkozás az, amikor nem létező piaci körülmények között, nem létező valóságos piaci szereplők hiányában próbálják felépíteni a piacgazdaság működőképes intézményrendszereit. Különösen nehéz vállalkozás a munkavállalók oldaláról megjeleníteni és érvényesíteni az érdekeiket egy olyan környezetben, ahol a változások mélyén meghúzódó erők léte és szándéka a kísérletben résztvevő szereplők többsége számára nem ismert.
Így alakult ki az a helyzet, hogy a magyar társadalom többsége – az általa előállított, és elvileg általa birtokolt javak fölött – elveszítette az ellenőrzés és a szabad rendelkezés jogát.
Következtetésként megállapíthatjuk, hogy a demokratikus társadalmi rendszer formális elemei – köztük a munkavállalói érdekérvényesítés elvi és intézményi struktúrái, a makroszintű és ágazati fórumok – létrejöttek. Ugyanakkor ezek az intézmények az elmúlt évtizedek során tartalmilag fokozatosan kiüresedtek. Ennek eredményeként szűnt meg a jogszabályi alapon működtetett makroszintű tripartit rendszer, amelynek helyét 2012-ben egy új, a versenyszférára koncentráló, a felek megállapodásán alapuló tripartit fórum, a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fóruma (VKF) vette át – amely 2024-től már kormányrendeletben is szabályozott keretek között működik. E fórum keretében több jelentős megállapodás is született, elsősorban a minimálbérek emeléséről. Ez nagyrészt az Orbán-kormány szándékának volt köszönhető, abból a megfontolásból, hogy a bérek növekedése nélkül nem biztosítható sem a belső fogyasztás fenntartása, sem a gazdasági növekedés, sem a társadalmi stabilitás.
El kell ismernünk, hogy a jelenlegi kormány tevékenységének vannak kézzel fogható eredményei munkavállalói szempontból is – különösen a foglalkoztatás és a bérek terén. Sajnálatos azonban, hogy a 2023-ban elszabaduló infláció visszavágta az előző nyolc évben tapasztalt folyamatos reálkereset-növekedést.
A Munkástanácsok elmúlt 35 éve időben egybeesik a rendszerváltás óta eltelt korszakkal. Ezen időszak alatt a magyar bérdinamika a FIDESZ–KDNP-kormányok idején érte el a legnagyobb növekedést, és jutott el arra a szintre, ahol ma tart. Ha ez a növekedés a korábbi baloldali kormányok béremelési ütemében történt volna, akkor – Pogátsa Zoltán kutatásai szerint – a mai átlagbér 30–35 százalékkal alacsonyabb lenne.
Összegezve ezt a nem túl optimista visszatekintést: a világ talán bonyolultabbá vált, mint a 35 év alatt bármikor. Itt van a klímaváltozás, a migrációs válság, a koronavírus-járvány, és legújabban a szomszédunkban zajló háború. Emellett világszerte nő a háborús feszültség, több térségben fegyveres konfliktusok is zajlanak. Mindezek nyomán kibontakozóban van egy általános energia- és gazdasági válság is. A világgazdaság továbbra is nagymértékben a nyugati befektetők érdekei szerint szerveződik. Ezzel párhuzamosan a liberális fősodor ádáz küzdelmet folytat globális befolyásának megőrzéséért, miközben megjelent egy új trónkövetelő, Kína, és a maradék befolyását megőrizni szándékozó és hagyományos háborút indító egykori nagyhatalom Oroszország és Ukrajna sorsának kérdése.
Újabb markáns tényező által lett még bonyolultabb a globális politika Trump elnök színre lépésével, akinek köszönhetően végképp felborulni látszik a II. világháború után létrehozott nemzetközi jog- és szokásrend, de örvendetes szándék látszik részéről a józan ész uralmának visszaállítására a hegemón liberális önkényuralommal szemben, ami elhatalmasodott szerte a nyugati világban.
A három nagyhatalom kirajzolódó geoplitikai játszmáinak árnyékában gomolygó bizonytalanság lett úrrá a mindennapokban.
Nem mehetünk el szó nélkül az Európai Unió szerepe, munkavállalók életére, mindennapjaikra gyakorolt hatási mellett sem, amely az elmúlt években számos olyan döntést hozott, amelyek láthatóan nem az európai polgárok érdekeit szolgálták. A zöldpolitika végletekig vitt dogmái, a migrációs politika következményei, a liberális társadalomszervezési törekvések és az ezekkel szemben állók szankcionálása mind azt mutatják, hogy az Unió letért a józan kompromisszumkeresés útjáról.
Az Oroszországgal szembeni szankciós politika súlyos gazdasági következményekkel járt, különösen az energiaszektorban. Az Európai Unió gazdasága megrendült, és úgy tűnik, Európa geopolitikailag is kezd kiszorulni a súllyal bíró globális hatalmak közül. Eközben az EU továbbra is egy korábbi amerikai adminisztráció politikai árnyékában keres irányt – miközben az új hatalmi realitásokkal szemben magára maradni látszik, a progresszív neoliberális fősodor identitását vesztett árvájaként.
Ehhez még tegyük hozzá Ukrajna európai uniós integrációjának ügyét, miközben az EU azt is vállalni kívánja, hogy fenntart egy egymilliósra tervezett ukrán hadsereget. Németországban már tervezik egy olyan pénzügyi alap létrehozását, amely Ukrajna integrációját szolgálná – mégpedig százalékosan meghatározott szolidaritási járulékkal, mindenki jövedelméből levonva. Reálisan fennáll tehát annak a veszélye, hogy végső soron a munkavállalókkal akarják megfizettetni Ukrajna csatlakozásának költségeit.
Mindezzel párhuzamosan az Európai Unió egyik legnagyobb vívmánya, a szociális jóléti állam modellje összeomlóban van. A globális gazdasági modell – amelyet a leköszönni kényszerült korábbi amerikai adminisztráció, illetve annak elődei építettek ki – megbukott. Ez a modell ugyanis a reálgazdaság Kínába telepítésével egy olyan ellenfelet hozott létre magának, amely ma már közvetlen kihívást jelent a folyamat elindításáért felelős USA világhatalmi státuszára nézve.
Ez Európára is halálos veszedelmet hozott. A globális gazdasági versenyben az Európai Unió szociális jóléti rendszere már nem fenntartható: gazdasági alapjai meginogtak, szociális rendszerei pedig megrendültek. Veszélybe került maga az európai szociális párbeszéd is, valamint az európai kollektív jogok és a kollektív szerződések rendszere. Ezeket ma már egyre gyakrabban tekintik a versenyképesség akadályának – legalábbis a globális és európai politikai, gazdasági döntéshozók vélekedése szerint.
A munkavállalók helyzete mindig is kiszolgáltatott volt – és ma is az. Mindig leselkedik ránk valamilyen válság; egyikből a másikba telik az életünk. Éppen ezért vitathatatlan a kollektív érdekképviselet, a szakszervezetek szükségessége. És éppen ezért vannak örömeink is – mert „voltak nekünk szép napjaink, és lesznek is”: a családjaink, a barátaink, a munkahelyünk, és a Munkástanácsok tagságának közössége mind ezt az erőt adja.
Kedves Barátaim,
hálásan köszönöm azt a rengeteg erőfeszítést, azt a hűséget, amelyet – az elszenvedett csalódások ellenére – megőriztetek ügyünk iránt a szakszervezeti munkátok során. Köszönöm a támogatást, az emberséget és szeretetet, amit a rászorulóknak adtatok – és amit én is megtapasztalhattam tőletek az elmúlt hosszú idő alatt.
Őrizzük meg emlékezetünkben mindazokat, akik már nincsenek velünk, de hosszú éveken át vállukon hordozták a Munkástanácsok ügyét. És tekintsünk bizakodva fiatal kollégáink, barátaink felé, mert ma már ők alkotják a Munkástanácsok derékhadát – és reményeim szerint az előttünk álló újabb harmincöt év letéteményesei is egyben.
Köszönöm, hogy ebben a 35 éves, embert próbáló küzdelemben társak lehettünk.
Balatonföldvár, 2025. május 23.
Palkovics Imre