A Rerum novarum megszületésének társadalomtörténete

XIII. Leó pápa 1891. május 15-én tette közzé Rerum novarum kezdetű, a munkások helyzetéről szóló enciklikáját.

A pápai körlevél nem minden előzmény nélküli társadalomtudományos értekezés, e munkában az európai ókori állameszme platóni felfogásától: „az egyes ember csak meghatározott tevékenységre képes, ezért szükséges számára a többi emberrel való együttműködés. A közösség a munkamegosztáson alapul, amely alapján három rend rajzolódik ki. Az oktatók, a katonák, valamint az államot élelmezők rendje szerves együttműködésben képes garantálni az állam működését, amely a proletariátus problémáit is képes lenne megoldani”.

Folytatva a rendi eszme alapjait megvető Aquinói Szent Tamás filozófiáján át: „az ember természeténél fogva társadalmi lény, szükségleteit csak másokkal való közösség tudja kielégíteni. Az ember nem egymaga áll az állammal szemben, hanem személy-csoportok jelennek meg a folyamatokban, akik különböző funkciókat ellátva egységet alkotnak. Aquinói Szent Tamás teológiai munkásságában dolgozta ki a funkcionálisan elkülönülő rendek gondolatát. Ezáltal számára a rendileg tagolt kereszténység a hármas tagoltságával volt a corpus Christi misticum”.

A középkori skolasztikus tanításokat és a patrisztika vallásbölcseletét előbb a reneszánsz, majd a felvilágosodás is megkérdőjelezte, új megközelítéseket hozva a társadalom-fejlődés vizsgálatába.

A liberalizmus a társadalom egyes tagjait olyan individuumoknak tekintette, akik egymástól függetlenül alkotják a társadalmat.

Ezzel szemben a katolicizmus perszonalizmusa az emberi személyiség társas voltát hirdette. Ennek a társadalomelméletnek a bonum commune, a közjó kategóriája köré épített konstrukciójában a társadalmat összetartó kohéziós erő a közjó szolgálata, amely a társadalom minden egyes tagjának a létérdeke, erkölcsi kötelessége, illetve a társadalmi intézmények célja és értelme. Ennek tudatosulása, a szolidarizmus a társadalom egyes tagjait a mikroközösségekbe (család), valamint a szolidaritás tágabb köreibe, a hivatásuk szerint egymásra utalt embercsoportokba (pl. rendek), s végül ezek szerves összességébe, a társadalomba tagolja.

Ez az organikus társadalomszemlélet kizárta az osztályok és az osztályharc létét és funkcióját.

A keresztény társadalmi gondolat követői számára a korszakban nyilvánvalónak tűnt, hogy három természetes társadalmi forma létezik: a család, az állam és az egyház (societates perfectae).

Ebben a korban kézzel foghatóvá vált a 19. század közepétől (francia forradalom időszaka) az egyre erőteljesebb szekularizáció és a kereszténység visszaszorítására indított kísérlet.

Hobbes, Locke és Rouseau nézeteivel nagymértékben járult hozzá a társadalom atomizálásához. Ezzel szemben kellett az újegység formáját megfogalmazni, amelyben fontos szerep jutott a politikai romantika állam- és társadalomszemléletének. A sok elemére bontott társadalmat ismét egységbe kell fogni Herder, Kant, Fichte gondolatai nyomán. Ehhez pedig segítségül lehet hívni a kereszténység hasonlóan szerves államelméletét, ami felváltja a felvilágosodás természetjogi tanítását, mely a politikai viszonyokat is az individuumra korlátozza. A korszak e témával foglalkozó gondolkodói közös álláspontra jutottak a rendi mediatizáció kérdésében, melynek formája ugyanakkor igen széles skálán mozgott: a klasszikus feudális elemeket hordozó, konzervatív rendiségtől a hivatásrendi elemeket tartalmazó elképzelésekig.

E kortól datálható, hogy a rendiség hívei vehemensen támadják az általános választójogot, valamint a pártok államát. Ennek a kritikának pedig fontos része, hogy a „mechanikus többségi döntéshozatalt” felül kell írni a szemben álló érdekek organikus harmonizációja révén.

Történelmileg közeledve a Rerum novarum megjelenéséhez számos hivatásrendiséggel foglalkozó gondolkodó jutott el egy új típusú rendiségig. Ezen előfutárok közé tartozik Franz Xaver von Baader (1765-1841) filozófus, teológus. Miközben magát Aquinói Szent Tamás szellemi örökösének tartotta, igyekezett a katolicizmus korabeli felfogását a korszak eszméihez közelíteni.

Elutasítva a francia forradalomnak is eszmei alapjául szolgáló gondolatokat, ezekkel szemben a valláserkölcsi alapokon nyugvó társadalmi és állami szolidaritást vallotta. Még a 19. század első felében komoly polémiát kezdeményezett a gyári munkások jogfosztott helyzetéről és kritizálta Adam Smith individualista gazdaságelméletét. Kifejtette, hogy a proletariátus jobban ki van szolgáltatva a tőke mindenható uralmának, mint a középkori jobbágyság a földesuraknak.

A szociális etika irányából közelítve szintén az állam átszervezésének igényét veti fel Karl Christian Planck (1819-1880) német filozófus. Idejekorán felvetette, hogy az egyének egoizmusára építő individualista gazdasági rendszer az okozója a társadalmi feszültségeknek.

Planck számára a születési előjogokon alapuló feudális rendi állam helyébe az ipari forradalom és a felvilágosodás hatására, valamint a szociális feszültségek növekedésével egyértelmű volt, hogy új megoldásokat kell keresni, melyek leginkább a „hivatásrendi” jelzővel illethetők, miközben mások igen eltérő megnevezéseket alkalmaztak (korporáció, hivatási közösség, új rendiség).

A korabeli gondolatoknak is sajátossága az állam vezető szerepének hangsúlyozása annak érdekében, hogy a társadalmon belül az egyéneken túlmutató organikus csoportok jöhessenek létre. Ezek révén elkerülhető az osztályok szembenállása, enyhíthető a szociális feszültség és az állam megfelelő támaszt nyer döntései meghozatalához. A 19. század második felében a növekvő iparosodás révén egyre inkább háttérbe szorulnak a skolasztikus, a politikai romantika elméletei által kínált modellek, a kapitalizmus diadalmenetével a kiszolgáltatott munkásság megoldatlan problémáinak növekedésével a felismerés is felerősödött, hogy a hivatásrendi államberendezkedés egyhamar nem lesz megvalósítható. Ezért fokozatosan a fennálló ideológiai rendszer, a liberalizmus hibáinak korrekciója kerül előtérbe. A keresztény gondolkodók teljes társadalmi reform-gondolatát felváltja a társadalompolitika és a keresztény erkölcsön alapuló szolidaritás, a fennálló társadalmi, szociális valóság harmonizálása.

E téren nem kerülhető meg Adolph Kolping (1813-1865) és Wilhelm Emmanuel Kettler püspök (1811-1877) munkássága. Mindketten a szociális és gazdaságpolitikai átalakulás sürgetői voltak.

Kettler a Rerum novarum enciklika megszületésére meghatározó hatást gyakorolt munkásságával.

A Rerum novarum 1891. május 15. 

Ebben a pápai tanításban jelenik meg először az a fajta szemléletmód, amely – az egyház eszméi szerint – a modern polgári, kapitalista társadalmak humanizálására irányul.

Kiindulópontjának tekinti, hogy a valóságban a társadalom az ipari átalakulás következtében megosztottá vált, és e súlyos problémák forrása; tehát a kettészakítottság és a szembenállás gyökereit meg kell szüntetni, magát a munkáskérdést kell kiiktatni, hogy az éleződő destruktív eszmék (köztük a marxizmus tanai) vitorlájából sikerüljön a szelet kifogni. Ehhez a szolidaritás, szubszidiaritás és konkordancia szükséges, melyek a fent vázolt rendi gondolatoknak is az alapját képezik. Az enciklika alapján hibás a két társadalmi osztályt egymás ellenségeinek tekinteni, azok a természet mintájára „egyetértő kölcsönviszonyban” állnak egymással, ugyanis „teljes mértékben egymásra vannak utalva: sem a tőke munka nélkül, sem a munka tőke nélkül nem lehet meg. Az egyetértés a dolgokban szépséget, azaz rendet hoz létre, míg ezzel szemben az örökös harcból szükségszerűen kezelhetetlen zűrzavar keletkezik”.

Ettől kezdve az egyház egyértelműen a polgári közösségek autonóm cselekvése mellett ált ki, és szorgalmazta a kis közösségek megszületését, amelyek összefogva a megoldás felé vezethetnek.

Az állam kötelezettsége mindehhez a keretek biztosítása, a jó kormányzás, az elesettek érdekeinek védelme.

A Rerum novarum összefoglalta a keresztényszociális tanítás és társadalom-felfogás lényegét, amely segíthet, hogy megvalósuljon a „szervezett társadalom” a közjó érdekében.

XIII. Leó pápa munkája abban hoz újat, hogy valós kompromisszumot igyekszik felmutatni a liberalizmus és a szocializmus között: nem csak a gazdasági élet szembenálló szereplőit szólította önmérsékletre, de egyben a munkavállalók körében az intézményesített önsegélyezést sürgette, a szervezett érdekmegjelenítést, míg az államot figyelmeztette társadalmi, szociális jóléti kötelezettségeire.

A pápai enciklika összesűrített nézeteinek egyik legjelentősebb politikai megfogalmazója Karl von Vogelsang (1818-1890) nézetei a korai rendi gondolat egyik legkidolgozottabb rendszerét hagyták a huszadik századi követőikre. Ezzel Vogelsang „az osztrák viszonyokból kinővő, organikus keresztény társadalmi rendet hirdető kispolgári antikapitalista keresztényszociális mozgalom elméleti megalapozója”.

A Vogelsang-féle rendi gondolatiság sok kutató szerint tükröződik a Qadragesimo anno enciklikában, amely szerint az államférfiaknak és a jó állampolgároknak arra kell törekedniük, hogy az osztályok ellentétéből a rendek együttműködése váljon. Vogelsang némi idealizmussal az osztályellentétek felszámolását a munkásság felemelésével és tulajdonosi rétegbe történő integrálásával látta megvalósíthatónak. (Itt mindenképpen említésre méltó az 1989-ben szerveződő Munkástanácsok törekvése a munkavállalói tulajdonszerzésre, a Rerum novarum megjelenését követő mintegy száz év elteltével.) Vogelsang gondolataiban természetjogként jelent meg a munkavállalók joga, hogy a munkaadókkal együtt hivatásrendeket hozzanak létre és önkormányzó, szolidáris keretek között oldják fel a tőke és munka ellentétét.

A Rerum novarum hatása napjaink társadalmára és a munkavállalók érdekérvényesítési lehetőségeire a befektetői profitérdekekkel szemben

Először is meg kell említenünk a történelmi hűség kedvéért, hogy a manchesteri kapitalizmus összefoglaló néven elhíresült pokolból (ahol mintegy száz évvel korábban a Rerum novarum megjelenése előtt törvény tiltotta be a munkások bérköveteléseire irányuló „összebeszélését”) nem a Rerum novarum hozta ki és juttatta el a munkavállalókat az 1970-es évekre kiteljesedő Európai Jóléti Állam keretei közé, de nagyban hozzájárult annak létrejöttéhez.

Hosszú út vezetett odáig, és mindenképpen meg kell emlékeznünk a munkásoknak azon névtelen tömegeiről, akik életükkel fizettek egy, a keresztény társadalmi tanítás alapján vizionált etikusabb társadalom kialakulásáért.

E törekvéseknek kétségtelen módon segítségére szolgált a katolikus egyház gondolkodóinak fent felsorolt reprezentatív köre és nem utolsó sorban XIII. Leó pápa a Rerum novarum megjelentetésével, az ipari forradalom kiteljesedésének időszakában.

Az is tényszerűen megállapítható, hogy az európai jóléti állam megfogalmazásának eredete visszavezethető a Rerum novarum téziseire. Annak ellenére, hogy az európai baloldali politikának az alapját pedig az európai munkásmozgalmak teremtették meg, az európai baloldal már régen feladta a munkások, bérből és fizetésből élők politikai képviseletét. Helyette sokkal inkább szolgálatába szegődött a neoliberális gazdaságpolitikának és a kisebbségeknek – nem a nemzeti kisebbségekre kell itt gondolni, hanem inkább a többségi társadalom szemében devianciának számító kisebbségekre.

Mindezekkel együtt, illetve ennek ellenére a Rerum novarum eszmeisége, társadalmi tanítása beépült az Európai Unió Szociális Párbeszéd rendszerébe. Másként ugyanis nem értelmezhető a közösségi szintű szociális párbeszéd, amelyet az Európai Unió Módosított Szerződésének 154. és 155. cikkei garantálnak. Ennek következtében megvalósult a Rerum novarum által meghirdetett igény a „szervezett társadalom”, a közjó szolgálatának érdekében, ahol intézményesen működik együtt a tőke képviselete a munka képviselőivel, és az érdekkörükbe tartozó kérdésekben a szociális jogalkotás terén jogalkotói szerepet gyakorolnak, mint ahogyan azt már Alilois Lichtenstein meghirdette Az érdekképviseletről az államban című híres tanulmányában 1882-ben. Itt megvalósult a neokorporatista társadalom és gazdaságirányítás modellje, amelynek vitathatatlan megálmodói az egyház keresztény társadalmi tanításának elveit rendszerbe foglaló gondolkodók voltak.

Napjainkra általánossá vált a tendencia európai és világviszonylatban is, hogy a tőkeérdekek érvényesülése sokkal hatékonyabbá vált, mint a munkásoké. Különösen érzékelhető e a folyamat felerősödése a 2008-as pénzügyi és gazdasági válság óta. Az okok között mindenképpen megemlíthető a keresztény társadalomtudósok azon vélekedése, hogy az államok a pártok irányításával sok esetben egyetlen társadalmi osztály eszközévé silányodnak, illetve a nemzetközi befektetők nemzetállamokra kényszerített akaratának képtelenek ellenállni.

Az egyház Ferenc pápa vezetésével számtalanszor felhívta a világ vezetőinek figyelmét, hogy a bajok jelentős része az egyéni önzésből és kapzsiságból származik.

Hazai viszonyainkat tekintve sem mondható el, hogy maradéktalanul érvényesültek az egyház társadalmi tanításának céljai. magyar társadalom- és gazdaságszervező erő kizárólagos birtokosává a politikai pártok váltak. A történelmi fejlődés motorját képező érdekcsoportok, a munkavállalók, munkaadók érdekképviseleti szervezetei azelőtt marginalizálódtak, hogy részeseivé válhattak volna a társadalmi és gazdasági célokat meghatározó és alakító szereplők körének. A Munkástanácsok által szorgalmazott, Vogelsang által a 19. században megfogalmazott cél a munkavállalók tulajdonhoz jutása az állami vagyon privatizációja során a fent vázoltak szerint nem hozott sok sikert számukra. A munkavállalói létre legjellemzőbb feltétel továbbra is a bérből és fizetésből való megélhetés maradt. Azonban e téren is veszteségeket könyvelhetünk el.

Ezek gondok orvoslása nem képzelhető el a Rerum novarum és a Quadragezimo anno enciklikákban kinyilvánított célok folyamatos aktualizálása, társadalmi szintű alkalmazása nélkül. Ez a mi felelősségünk, és e közös feladatunkra talán e megemlékezés is ráirányítja a figyelmet. XIV: Leó Pápa színrelépésével pedig ismét teret nyernek XIII: Leó intelmei világunkban.

Palkovics Imre