A munkásság pártjától a városi értelmiségig

Korunk egyik legtalányosabb kérdése az, miként lehetséges, hogy a munkásmozgalomból kinőtt baloldal egyre inkább a városi progresszív értelmiség szócsöve, miközben a munkásság többsége jobboldali „populista” pártokra szavaz. Ebben a cikkben a munkásság és a baloldal egymástól való kölcsönös eltávolodásának okait kutatjuk.

A modern baloldal története Marxszal kezdődik.

Karl Marx, a XIX. század legnagyobb hatású messiása igazán magával ragadó forradalmi ideológiát alkotott kora borzalmainak gyűlöletéből és az e világi megváltást ígérő jövőképből. Világmagyarázatot adó és a győzelem napjainak természetitörvény-szerű bekövetkezését ígérő elméletét korának uralkodó nézeteire építette. A hegeli filozófia keretében fűzte össze az angol klasszikus közgazdaságtan munkaérték-elméletét, a francia politikai gondolkodók által megfogalmazott osztályelméletet és utópista szocialista nézeteket, végül a német romantikus gondolkodók antikapitalizmusát és visszavágyódását a piac előtti romlatlan időkbe.

Korának minden rossz vonását, szenvedését és hipokrízisét összegyűjtve, s csak azokra figyelve, apokaliptikus képet rajzolt fel koráról. Adam Smith és David Ricardo munkaérték-elméletére építve, a mára jórészt elfelejtett angol ricardista szocialisták munkáit felhasználva azt állította, hogy minden bajért a tőkések kizsákmányolása a felelős. Ez a kizsákmányolás azonban láthatatlan. A tőkések ugyanis látszólag egyenértéket fizetnek a munkás munkájáért a bérfizetéssel. Azonban, Marx szerint, a munkások munkavégzésének értéke magasabb, mint a munkaerejük újratermelésének ára, amit a munkabér fedez. Ez az értéktöbblet a semmittevő tőkések profitja.

A kizsákmányolás miatt a dolgozók arra vannak ítélve, hogy a létminimum szintjén éljenek, miközben a nagy kapitalisták, a henyélő pénzeszsákok egyre szűkülő rétegének kezében összpontosul minden vagyon.

A marxi gondolatrendszerben az osztállyá szerveződő munkásságra várt annak az utolsó forradalomnak a győzelemre vitele, amely végre a kapitalizmus siralomvölgyéből a szocializmusba vezeti az emberiséget. A szocializmusban minden autoritás hiánya, korlátlan bőség és az egyéni vágyak kielégítésének teljes szabadsága várja az emberiséget. Visszatekintve, a marxi rendszer messianisztikus, kvázitudományos, földi megváltást ígérő politikai vallás volt. Szimbolikus, hogy Prométheusz volt Marx választott hősképe.

Marx azonban nemcsak ideológus volt, hanem aktívan munkálkodott a szocialista pártok létrejöttén. A marxista szociáldemokrata pártok feladata volt, hogy megszervezzék a proletáriátust, a munkásság öntudatosságát növeljék, s vezessék a munkásosztály politikai harcát. Az ő feladatuk a proletárdiktatúra kivívása, annak az átmeneti kornak a levezénylése, amikor a győzedelmes proletáriátus leszámol a kizsákmányolókkal, és megteremti a kommunizmusba való átmenet feltételeit.

A marxizmus első nagy győzelme az volt, hogy a XIX. század második felében meghódította a szerveződő szakszervezeti mozgalmat. Ugyanis a marxizmus megszületése előtt már a városi képzett munkásság szakszervezeteket és a hozzájuk kapcsolódó művelődési és kölcsönös segélyegyleteket hozott létre az érdekei védelmére, biztonságának megteremtésére, művelődésének és szociális biztonságának elősegítésére. A marxizmus meghódította a szakszervezeti mozgalom kulcsaktivistáinak szívét és elméjét. Ezzel a szociáldemokrata pártok a városi munkásságot szervező pártokká váltak, amelyek tagságát és pénzügyi forrásait a szakszervezetek adták. Különösen kiemelkedő volt a német szociáldemokrata párt sikere, amelynek mintája döntően befolyásolta az európai országok munkásmozgalmának fejlődését. A megalakuló marxista pártok igazi munkáspártok voltak, amelyek tagságát a szervezett munkásság adta. A marxista baloldal jelképévé és hivatkozási alapjává az éhes proletár vált.

Az európai társadalom átalakulása azonban rácáfolt Marxra. A századfordulóra egyre növekedett a középosztályba tartozók és a szolid jómódban élő, konzervatív nézeteket valló kispolgári rétegek aránya. Virágzott a kisipar, és a kis- és középvállalkozások foglalkoztatták a legtöbb munkavállalót. A szakszervezetek törzsgárdája, a jól képzett szakmunkások konzervatív kispolgárokká, a tág alsó középosztály részévé váltak. Beléphettek a polgári világ előszobájába, s már nem csak a hátsó lépcsőn közlekedhettek. Már csak kevesen hittek közülük a forradalmi szocializmusban. Lenin a maga rá jellemző politikai éleslátásával felismerte, hogy bizony a munkások nem forradalmárok, akiknek az őket nem ismerő Marx látni vélte, hanem az értelmiségi elit feladata a forradalmasítás.

Az európai szociáldemokrácia nagy része Eduard Bernstein reformista ideo­lógiai munkásságának hatására és az akkor a szociáldemokrácia bázisát adó polgárosodó/kispolgárosodó szakmunkásság nyomására elfordult a marxi forradalmi szellemtől. S ezzel elfordult a szociáldemokrácia a marxi államellenes, az állam elhalását ígérő programtól.

Nem véletlen, hogy Ernesto Laclau, az XX. század harmadik negyedében újjászülető újbaloldali marxista gondolkodás egyik legnagyobb alakja újra felfedezte Marx államellenességét (s az sem véletlen, hogy a Marxot újra felfedezők elhessegették maguktól annak végiggondolását, hogy Marx elmélete mennyiben volt felelős a létező szocializmus totalitárius szuperállamának megvalósulásáért).

Az I. világháborút követő forradalmi fellendülés évei után a mérsékelt szociáldemokraták, szembefordulva a marxi forradalmi vízióval, a menedzselő, piacot korrigáló, demokratikusan megválasztott politikusok, valamint technokraták és szakemberek által vezetett újraelosztó jóléti államtól várták az igazságosságot és egyenlőséget. Azt hirdették, hogy a demokratikus állam otthona lehet minden állampolgárnak, s eszköze lehet az emberek vágyai megvalósulásának, szemben a régi oligarchikus állammal, amely az elitek játékszere volt. Ez a reformista, jóléti és menedzserállami vízió tette lehetővé, hogy a szociáldemokrata pártok vonzóak legyenek a nagyvárosi progresszív, balra húzó, liberális technokrata szakemberek, értelmiségiek és széles városi középosztályok számára, beleértve az állami alkalmazottak egyre szélesebb rétegét, akik biztonsága és jóléte az állam szerepének növekedésétől függött. Ez az új vonzerő teremtette meg a szocialista párt új, osztályok fölötti koalícióját, amely részben a szakszervezetekbe szervezett városi munkásság, részben a nagyvárosi, radikális, progresszív, technokrata és állami alkalmazott szakértelmiségi rétegekből állt.

A reformista szociáldemokrata pártok, miközben elvetették az ortodox marxi forradalmi szellemet, megőrizték Marx ideológiáját illetően a tőkések elleni dühöt a láthatatlan kizsákmányolás és vagyon harácsolása miatt. Szintén megőrizték a marxi örökségből a tradicionális, maradi erőkkel, a nemzeti érzelmekkel, egyházakkal és vallással szembeni ellenérzést, mert úgy vélték, hogy ezek az atavisztikus kötödések gátolják a modernizációt és a nemzeti önzés meghaladását. S továbbra is hittek a társadalmi előrehaladás megállíthatatlanságában. Ezúttal a demokrácia kiterjesztése, az egyenlőség megteremtése és a személyes szabadság és szuverenitás növelésének irányába. A reformista szociáldemokraták a demokratikusan megválasztott politikusok és szakértő értelmiségiek vezette menedzser- és jóléti államtól várták a piac kiegyensúlyozását, a középosztályok megerősítését és az alul levők felemelését.

A reformista baloldal ideológiájában feladta a tévesnek bizonyult marxi munkaérték-elmélet alapú kizsákmányolás koncepcióját, s ezzel a munkásosztály mítoszának a hitét is. Helyébe fokozatosan, a századfordulón Rudolf Hilferding német szociáldemokrata által kidolgozott finánctőke-ellenesség és imperialistakizsákmányolás-ellenesség lépett. A „proletáriátus” felszabadításának helyét az általában vett szegények és elnyomottak felkarolása vette át.

A jóléti állam menedzselésének közgazdasági elméletét a keynesi (jevonsi–marshalli) – walrasi marginális iskolák szolgáltatták, amely iskolák komplex matematikai modelljei annak a reményét keltették, hogy lehet tudatosan irányítani a makrogazdasági folyamatokat és az állami újraelosztást úgy, hogy meghaladják a piaci anarchiát, és elkerüljék a válságokat. Marx egyre inkább kényelmetlen emlékké vált.

Az újraformálódott reformista baloldal különösen sikeres volt abban, hogy az újraelosztó jóléti állam vívmányait magáénak tekintse, s hogy a jobboldali pártokat „polgári” (értsd nagytőkés) érdekeket szolgáló pártokként befeketítse. Habár a jóléti állam megszületése egy konzervatív jobboldali politikushoz (Bismarck) köthető, és a néppártosodó jobboldali pártoknak, legyenek keresztényszocialisták, kereszténydemokraták, néppárti liberálisok vagy konzervatívok, legalább akkora szerepük volt a jóléti állam kiterjesztésében, mint a baloldali pártoknak. A jobboldali pártok viszont a nemzeti és tradicionális-konzervatív jellegük kiemelésével ellensúlyozták a baloldal kritikáját, és legalább annyit, ha nem többet tettek a jóléti állam kiterjesztéséért, mint a szociáldemokrata pártok.

A nagyvárosi munkásság, a progresszív városi középosztályok és szakértelmiségiek szövetsége a századfordulótól a nyolcvanas–kilencvenes évekig tartott, s lehetővé tette a mérsékelt és elpolgárosodó baloldalnak, hogy kormányra kerüljön, vagy őfelsége lojális ellenzéke legyen a néphangulat forgandó változása szerint.

A gazdaság gyors fejlődésének és a jóléti állam kiterjesztésének együttes hatására felgyorsult a társadalom XIX. század közepén megindult középosztályosodása, polgárosodása és kispolgárosodása. Polgárosodáson az autonóm, szaktudásra, munkával elért jólétére büszke, törvénykövető s morálisan viselkedő attitűdöt értjük. A kispolgárosodás szomszédos fogalom, gyakran megkülönböztethetetlen a polgárosodástól. Kispolgárosodásnak azt a sajátos attitűdöt tartjuk, amelyre a nemzeti érzés, a hierarchia tisztelete és a tradicionális vallásos-morális értékek követése jellemző. A kispolgári magatartás a keményen dolgozó (tisztességes), átlagosan képzett, magát gazdagnak nem tartó, nem proccoló, de rendesen élő és a földön két lábon álló kisember magatartásmintája.

Polgárok, kispolgárok, kispolgár polgárok és polgár kispolgárok már se nem voltak rabjai a földnek, se nem voltak éhes proletárok. Szeretnének egy még igazságosabb (bármit jelentsen is ez a vágy) s egyenlőbb társadalmat, ami nekik még több lehetőséget és jólétet biztosít, de eszükbe se jut lángcsóvát vetni a burzsujok palotáira.

Az állam jelentőségének növekedése a globalizáció korában azzal a következménnyel járt, hogy a baloldal táborában mind nagyobb szerepük lett a progresszív, baloldali érzelmű értelmiségi, szakember, állami alkalmazott rétegeknek, a közvetlen nyerteseknek, s csökkent a szerepe a dezindusztrializáció miatt fogyó létszámú munkásságnak. A progresszív értelmiségi túlsúly nyomán a baloldal fő ideológiai üzenetei progresszívek lettek: globalizáció, emberi jogok, imperializmus által kizsákmányoltak befogadása és szegények támogatása.

A nyolcvanas évekre az újraelosztás mértéke elérte a GDP felét, s azon belül a jóléti kiadások aránya gyorsan növekedett. Abban az évtizedben még csak a GDP 10–20 százalékát költötték el az európai államok jóléti kiadásokra. Napjainkra ez az arány a GDP 20–30 százalékára emelkedett. A jóléti állam növekedése elérte azt a határt, amelyet nem nagyon lehet meghaladni anélkül, hogy az adott ország versenyképessége ne romoljon az adóterhek emelkedése és az eladósodás kettős szorítása miatt. Emiatt véget ért a „vívmány”-politika korszaka, amikor a mindenkori kormány úgy igyekezett elérni újraválasztását, hogy növelte a jóléti rendszer nagylelkűségét. Ennek ellenére a lakosság elöregedése és a születések számának rohamos csökkenése miatt egyre erőteljesebb az elvárás a jóléti állam bővítésével és nagyon nagy az ellenállás a jóléti állam szolgáltatásainak csökkentésével szemben.

Emiatt a jóléti állam növelésére épített baloldali stratégia csődbe jutott. A jóléti rendszerváltást ígérő választási programok megvalósíthatatlanok, a jóléti állam minden nagyobb ívű kiterjesztése előbb-utóbb adósságcsapdát eredményez, s a csalódás szinte elkerülhetetlen. Emiatt szinte teljesen eltűnt a mérsékelt bal- és jobboldali pártok közötti gazdaságpolitikai különbség. A két oldal közötti párharcban egyre nagyobb szerepet kapott a kulturális különbségek kiemelése. Azonban a multikulturális, az életmód szabadságát hirdető, vallás- és tradícióellenes baloldali pártok szlogenjei mindinkább progresszív értelmiségi támogatóiaknak szólnak.

A baloldal eredeti támaszai, a munkásszavazók eltávolodóban vannak a baloldaltól, mert nem ismernek magukra a szegények megsegítéséről szóló választási szlogenekben. Sőt, meglevő kispolgári helyzetüket féltik, amit fenyeget a globalizáció, a magas adók, a jóléti államon élősködők és az immigráns munkavállalók beáramlása. Tradicionális életvilágukkal s munkaközpontú életfelfogásukkal egyre nehezebben tudják összeegyeztetni az életforma szabadságának állami támogatását és azt, hogy az ő (magas) adóikból támogatja a jóléti állam az általuk érdemtelennek tartott szegényeket. Úgy érzik, hogy a magasan képzett, művelt progresszív középosztály lenézi őket, és nem törődik velük. Az ellenérzés nem egyoldalú: ők viszont megvetik a felső középosztálybeli, dumálásból élő, de nem dolgozó értelmiségieket. Egyre kevésbé érzik magukat otthon a baloldalon.

A  baloldal, amely valamikor a munkásság pártja volt, és a munkásosztály forradalmi szerepét hirdette, mára elvesztette a munkásság nagy részét, s a progresszív értelmiség szócsövévé vált. Európában is, Magyarországon is. A világ proletárjai, egyesüljetek jelszó mára csak az egyetemeken számít menőnek, de nem a munkások otthonaiban. A munkásság egyre inkább a globalizáció ellen forduló, tradicionális vallásos értékeket felkaroló, munkaalapú társadalmat hirdető és az immigráció ellen fellépő „populista” jobboldal felé fordul.

Úgy tűnik, hogy a XXI. század a konzervatív kispolgári „populizmus” századaként indul… Még nem tudjuk, hova jut el.

(Tóth András az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, Juhász József a University of Colorado emeritus professora.)