• Tankönyvpiac kérdéséhez:

A mindennapi tanítási gyakorlat új kihívásokhoz való alkalmazását, a módszertani kultúra megújulását gátolja, hogy a tanulás-tanítás feltételei közül még mindig a tankönyvkérdésre fókuszálódik és korlátozódik a figyelem. Jó minőségű, a tantervi elvárásoknak megfelelő, lektorált tankönyvre természetesen szükség van. A tankönyvválasztás szabadságáról folytatott viták során azonban nem merül fel, hogy a megszerzendő sokrétű tudás, egyre kevésbé sajátítható el pusztán a tankönyvből, vagy munkafüzeti feladatok megoldásával.

  1. Az eltérő igények kiszolgálása, a testreszabhatóság érdekében a sokféle választható tankönyv helyett inkább jó gyakorlatokra épülő, digitális módszertani- és tananyagbázisra volna szükség, ahol pedagógiai fejlesztők, gyakorló tanárok munkáit − tananyagok, módszertani ajánlások, a tanulást és értékelést segítő alkalmazások − lehetne felhasználóbarát módon, kereshetővé, elérhetővé tenni.

Vannak ilyen célú civil és kereskedelmi oldalak is, azonban a nemzetközi példák alapján hasznos lenne egy államilag finanszírozott, a tantervi célok gyakorlatban való megvalósítását támogató rendszer.

  1. A figyelmet arra is érdemes volna ráirányítani, hogy gyakorló tanároknak a tankönyvek válaszhatóságánál sokkal inkább szüksége van a szakmai megújulást támogató, jól szervezett, modern továbbképzési rendszerre – ahol az egymástól való tanulásra is kapnak lehetőséget. Egyes tárgyaknál, mint pl. a természettudományok esetén, különösen ijesztő, hogy megfelelő bevezetés, továbbképzés híján a tankönyv, jobb esetben a tanári kézikönyv alapján, idegen nyelvű oldalakon való böngészés útján kell egy új tudás- és tanulásfelfogásnak megfelelő tanulási környezetet teremteni. Fejlesztések köztudottan folynak ezen a téren is, de sajnos ezek kevésbé ismertek és nem esnek olyan kritika alá, mint a tankönyvek és a szabad tankönyvválasztás problémája.
  • Kötelező óraszám kérdése

Üdvözölhető változás, hogy a tanárok munkaidejének meghatározásánál a feladatközpontú, minőségi szemlélet érvényesül; a kötelező óra+túlórával ellentétben, ahol mennyiségében mérik a tanári munkát, és külön minőségi mutatókat próbáltak/próbálnak azonosítani.

A tanárok és a tanulók érdekeit egyaránt védené, ha

  • 22 órában maximalizálnák a rendszeresen tartott foglalkozások számát, és 26 órában az összes, tanulókkal való foglalkozás kötelező óraszámát. A 22 órába beleértendő minden rendszeres, akár kiscsoportos és egyéni foglalkozás is.
  • A 22-26 óra közötti sávban kizárólag eseti feladatokat lásson el a tanár pl. személyre szabott fejlesztés (felzárkóztatás, tehetségtámogatás, egyéb nevelési feladat), valamint nem rendszeres helyettesítés. (Az arányos terhelésről gondoskodni kell.)
  • A rendszeres helyettesítés, valamint bármilyen, heti 26 órát meghaladó tanulókkal való foglalkozás (pl. kirándulás időtartama) túlmunkaként legyen számon tartva.

Indoklás:

Ez a munkaidő felosztás a minőségi oktatást, a tanári munkaerő jó kihasználását szolgálhatná.

  • A diákok érdekében segítené az esélyegyenlőség, a méltányosság elvét érvényesülni, valamint szolgálná a tehetséggondozást is: a hátrányos helyzetű és/vagy tehetséges tanulókkal való rendszeres foglalkozás a kötelező órába beépíthető, esetileg pedig a 22-26 óra terhére megvalósítandó feladat. (Ez egyben a 22 órát „letanító” stratégia bukását is jelenti).
  • A gyerekekkel való állandó foglalkozások 22 órában, valamint az eseti órák 4 órában való maximalizálása megvédheti a tanárt a túlterheléstől abban az esetben, ha a munkaerejét a nevelő-oktatómunkára fordíthatja. Ne felejtsük el, hogy napjainkban az órákra való felkészülés, a differenciálás, a személyre szabott bánásmód komoly háttérmunkát követel. Szükség van tehát a pedagógiai munkát segítők közreműködésére, és az adminisztrációs terhek valós csökkentésére.

Le kell szögeznünk, hogy a tanárok túlterheléstől való védelme nem úri huncutság.

  • A középfokú szakképzésben átalakításhoz

A szakképzés átalakítására való törekvés érthető, fontos a munkaerő-piaci igényekhez való alkalmazkodás. Ugyanakkor a leendő munkavállalók és a gazdaság érdeke nem kívánja, hogy olyan irányba történjen változás, ami Magyarország összeszerelő üzemmé válását eredményezheti.

A szakgimnázium elnevezés különös, hiszen a szakközépiskolák „szaki-gimnáziummá” való átalakítása éppen eltávolítja a szakközépiskolát a gimnáziumtól. A közismereti képzés tantárgyi spektrumának szűkítése korai szelekcióra kényszerítheti a diákokat, a pályakorrekciós lehetőségeiket erősen korlátozhatja. A művészeti középiskolákban ez különösen probléma.

A hosszútávon gondolkodó szülők feltehetően „lábbal szavaznak” a gyermekeik pályaválasztása során, ami pedig szegényítheti a szakemberképzés minőségét.

A természettudományos tantárgyak tanításának szűkítése, megszűntetése a szakmai tárgyak tanulására, tehát a képezhetőségre, és átképezhetőségre is kihat, ami gazdasági hátrányként jelentkezik. Gondoljunk csak arra, hogy az OECD nagymintás mérési rendszerében, a PISA felmérésekben mely kompetenciákat definiálták (matematikai, anyanyelvi, természettudományos), hiszen ezek a szolgálnak eszköztudásként más tudás megszerzéséhez.

A közismeretre fordítandó időkeret ésszerű felhasználása, pl. egy a mindennapi igényekből kiinduló, szemléletében és tartalmában megújuló közismeretei képzés, a valódi tantárgyi integráció lehetőségeinek kihasználása megoldást jelenthetne: szűkebb időkeretben használhatóbb tudást szerezhetnének a diákok, ami a szakmatanulást is támogatná. (A tanártovábbképzés keretében a feltételek megteremthetők.)

Összeállította:

Holzgethán Katalin