A kiterjedt és egészséges középosztály segít a társadalmi ellenségeskedések enyhítésében és a demokrácia erősítésében. A középosztály fontos jellemzője, hogy tagjai nem segélyekből, és nem is osztalék jellegű pénzügyi jövedelmekből fedezik a család megélhetését. A megélhetésük alapja a munkavállalás, illetve a munkajövedelem, hangoztatja a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet tanulmánya, amelyet február végén ismertettek a szociális partnerekkel egy brüsszeli konferencián.
A középosztályhoz tartozásban – állapították meg az ILO szakértői – a legfontosabb szerepe a rendszeres családi jövedelemnek, ezen belül a munkajövedelemnek van. Szerepet játszik még emellett a vagyon (pl. a lakásvagyon) vagy a foglalkozás jellege is, de a főszerepet a folyó munkajövedelemből származó bevétel adja.
A tanulmányt készítői a középosztály határainak megvonásánál azt vették alapul, hogy miképpen viszonyul a családi jövedelem az összes háztartás átlagos (medián) jövedelmének a szintjéhez (.
Ennek alapján tehát a középosztályba országonként azokat a családokat sorolták be, ahol a családi jövedelem meghaladja az átlagérték 60%-át, de nem magasabb az átlag 200%-ánál. A középosztályon belül megkülönböztették továbbá az alsó középosztályt és a felső középosztályt, valamint a kettő között elhelyezkedő „törzs” középosztályt. Utóbbiak az átlag érték 80-120%-a között helyezkednek el.
A fenti középosztály besorolást alkalmazva a nemzetközi statisztika eltérő tendenciákat mutat a középosztály kiterjedésére és jövedelmi helyzetére vonatkozóan a gazdasági recesszió előtti és utáni időszakban. A 2004-2006 közötti periódusban Európa egészére kettős folyamat volt jellemző: egyfelől a középosztály differenciálódása (az alsó és felső középosztály számarányának növekedése a törzsközéposztály rovására), másfelől viszont a szélsőséges jövedelemegyenlőtlenségek csökkenése, a legszegényebb és a leggazdagabb családok számarányának párhuzamos csökkenése. Magyarországon is erősen jelentkezett ez a folyamat 2004-2006 között, annyi módosulással, hogy nálunk a törzsközéposztály számaránya is nőtt, azaz a középosztály bővülése a legszegényebb és a leggazdagabb háztartások rovására történt.
A válságot követően a középosztály fejlődése a legtöbb európai országban megtorpant, sőt a mérete is összezsugorodott. A létbizonytalanság és a társadalmi kirekesztődés fenyegetettsége a gazdasági válság idején és az azt követő években sok országban a középosztály tagjait is elérte.
A középosztály megerősödését nagyban segítő tényező volt a kétkeresős családmodell elterjedése már jóval a gazdasági recessziót megelőzően, ennek fő tényezőjeként a nők munkába állása. A válság kirobbanását követően viszont a kétkeresős család erősen stabilizáló hatással járt a középosztályban történő benn maradás szempontjából. Az egykeresős családok jóval nagyobb arányban estek ki a középosztályból, mint a kétkeresősek.
A középosztály összezsugorodását idézte elő viszont a nem hagyományos foglalkoztatási formák (a részmunkaidős, a határozott munkaidős, a kölcsönzött munkaerős foglalkoztatás, az önfoglalkoztatás, a kényszervállalkozás) előtérbe kerülése a kollektív szerződésekkel nem lefedett munkavállalók számarányának növekedésével jár együtt.
Ennek hátterében az áll, hogy a hagyományos középosztály tagjai nagy arányban dolgoznak olyan munkahelyeken, ahol a kollektív megállapodásokkal való lefedettség jóval magasabb mértékű, mint az átlag. Ezek a munkahelyek elsősorban a közszféra, az ipari nagyvállalatok körében koncentrálódnak. A recessziót követően azonban a munkaerő piaci reformok ezt a munkavállalói kört is kedvezőtlenül érintették. A hátrányos hatású reform intézkedések közül kiemelkedik a kollektív megállapodások ágazati kiterjesztésének leállítása, az ágazati megállapodások alóli negatív irányú munkahelyi eltérések megengedése, a vállalati kollektív megállapodások automatikus megújításának elmaradása, és egyáltalán a decentralizált kollektív tárgyalások gyakorlatának előtérbe kerülése.
A kollektív megállapodások szerepének visszaszorulása közvetlenül magyarázza a béremelések mérsékeltebb ütemét, vagy teljes elmaradását, ezáltal pedig a középosztálybeli háztartások átlagos fogyasztásának visszaesését. Ezzel szemben viszont azokban az országokban, ahol a kollektív megállapodások rendszere komolyabb csonkítások nélkül fennmaradt, vagy stabilizálódott, mint pl. Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, ott a középosztályhoz tartozó munkavállalók helyzete is sokkal stabilabbnak bizonyult, mint az ettől eltérő esetekben (Spanyolország, Portugália, Görögország, Németország, Olaszország). Hollandia különösen jó példa erre a stabilitásra: a kiterjesztési mechanizmusok következtében a munkavállalók jelentős hányada a kollektív megállapodások hatálya alatt maradt, ami másfelől azzal az irigylésre méltó helyzettel párosult, hogy a holland háztartásoknak jelenleg is a 80%-a tartozik a beszámoló elején definiált középosztályhoz, ami egész Európában kimagasló arányt jelent. A holland szociális párbeszéd rendszer állóképességét bizonyítja, hogy a kollektív megállapodásokkal lefedett ágazatok és szektorok száma nemhogy csökkent volna, hanem még nőtt is a válságot követő időszakban, és ma már olyan, a máshol a rejtett gazdaságba tartozó tevékenységekre is kiterjed, mint a háztartási munkák, a biztonsági őrök, vagy a takarítás.
A közszféra kiadásainak és az itt foglalkoztatottak számának visszafogása többszörösen is hátrányosan érinti a középosztály tagjait. Egyrészt az elbocsátások és a bérbefagyasztások miatt csökkent a közszférabeli középosztály létszáma, tovább csökkentette a létszámot a kifelé irányuló mobilitás, elsősorban az egészségügy területén, de az oktatás területén is, harmadrészt a költség befagyasztások miatt lepusztuló közszolgáltatási színvonal miatt a társadalom egyre többet költ az adó –és járulékfizetés utáni jövedelméből a szolgáltatások privát szférában történő megvásárlására, ami erősen megcsapolja a középosztályba tartozók szabad rendelkezésű jövedelmét is (szemléletes példa erre a magyar egészségügyi ellátás helyzete, ahol a társadalmi kiadások egyharmada ma már a magán egészségügyi szolgáltatások megvásárlására fordítódik.
Érdekes vita bontakozott ki a munkaadói és munkavállalói képviselők, valamint a szakértők között arról, hogy mi a kapcsolat az egyenlőtlenségek mértéke és a gazdasági hatékonyság között. A nemzetközi példák vegyes képet mutatnak. A brit példa az egyenlőtlenségek jelentős növekedése és a szociális párbeszéd visszaszorítása mellett produkált – legalábbis a válság óta eltelt években – termelékenység emelkedést. Ezzel szemben a német, osztrák és a holland adatok a szociális párbeszéd gazdasági hatékonyságot emelő szerepe mellett tanúskodnak. A munkavállalói érdekképviseletek természetesen egyértelműen az utóbbi gyakorlat mellett teszik le voksot, már csak azért is, mert ezek a példák a számosabbak. Meggyőződésünk, hogy idehaza is ezt az utóbbi modellt kellene követendő példának tekintenünk.
Lajtai György