Ismertető Dr. Pogátsa Zoltán: A bérszínvonal és a bérfelzárkózás meghatározói Magyarországon, című tanulmányáról
A bérkülönbségek által erősen motivált, határon átívelő munkaerő vándorlás felerősödése nyomán a magyar szakszervezetek egyre hangsúlyosabban irányítják rá a figyelmet a hazai bérszínvonal indokolatlanul alacsony mértékére, ezen belül a minimálbérek nagyarányú elmaradására a nyugat-európai régió, újabban azonban már a visegrádi országok átlagától is. Az alacsony bérek, jövedelmek hatására megreked a felfelé irányuló társadalmi mobilitás. A társadalom négyötödének nincsenek anyagi tartalékai, azaz egyéni versenyképességének, humán és kapcsolati tőkéjének emelésére képtelen, így nagy eséllyel beleragad az alacsony jövedelmi státuszba.
A szakszervezeti kritika a közgazdászok körében élénk visszhangot váltott ki. Az elektronikus és az írott sajtóban kibontakozott vita egyik résztvevője volt Dr. Pogátsa Zoltán, a Nyugat-magyarországi Egyetem Közgazdasági Karának docense. Nemrégiben hosszabb tanulmányban fejtette ki a vita során képviselt álláspontját arról, hogy mind a minimálbérek, mind az átlagos bérszínvonal jóval alacsonyabb mértékű, mint amit gazdasági fejlettségünk és lehetőségeink indokolnának. A magyar munkavállalók és érdekképviseleteik számára számos figyelemreméltó, az érdekvédelmi kommunikációban is jól hasznosítható érvet, hivatkozást tartalmazó tanulmány legfontosabb megállapításait foglaljuk össze ismertetőnkben.
A tanulmány bevezető része a nyomott hazai bérszínvonal egyik legsúlyosabb következményére mutat rá, arra, hogy mind az átlagbérek, de a különösen a minimálbérek a megélhetési költségekhez képest igen alacsony szinten ragadtak be: nagyságrendileg négy millió állampolgár létminimum alatti jövedelemből él. A létminimum alatt élők nagy száma miatt újabban már a létminimum számítás módszertani megalapozottságát is vitatják kormányzati körökben, holott a nagyszámú háztartás létminimum környékére, vagy alá csúszása csak visszatükrözi a magyar átlagos háztartási fogyasztás európai összevetésben is feltűnő lemaradását, amely mind a fejlett nyugati, de most már a V4 régió átlagához képest is kimutatható. Az Eurostat, az Európai Unió statisztikai hivatala által közölt adatok szerint 2004-ben, a csatlakozás évében egy magyar átlagpolgár 4 500 eurónyit fogyasztott el, egy tipikus nyugat- európai (belga, dán, német, ír, francia, holland, osztrák, finn, svéd, brit, izlandi és norvég súlyozatlan átlaga) 11 633 euróval többet. 2012-re, az utolsó rendelkezésre álló adat szerint a magyar fogyasztás 5 500 euróra nőtt ugyan, ám ugyanezen idő alatt a Nyugat Európához képesti különbség 13 741 euróra emelkedett.
Ezen kedvezőtlen adatpárral kapcsolatosan gyakran fogalmazzák meg közgazdászok az ellenvetést: a személyenkénti fogyasztást nem lehet önmagában a fogyasztásra költött pénzösszegen mérni, figyelembe kell venni az árakat is, hiszen Kelet-Európában az árszínvonal is alacsonyabb. Az Eurostat kimutatása szerint a tényleges személyenkénti fogyasztás általános árindexe Magyarország esetében az uniós átlag 55 százalékán található. Ez áll szemben az uniós átlaghoz képesti 37 százalékos nominális fogyasztási szintünkkel. Hiába alacsony tehát a fogyasztási költés nálunk, az alacsony árszínvonal meg kell nyugtasson minket, mivel a magyar fogyasztási kiadás úgymond sokkal többet ér, hiszen az európai árszínvonal felével olcsóbb idehaza a megélhetés.
Mindez azonban nem vág egybe a nyugatra költöző, vagy oda ingázó magyar munkások tapasztalataival, veti közbe a szerző, mert ők nem látnak ekkora különbséget a keleti és nyugati megélhetési költségekben. Kinek van akkor igaza? Forduljunk mi is az Eurostat adataihoz: tekintsük át részleteiben az egyes fogyasztási kategóriákat, nézzük meg az un. fogyasztói kosár tartalmát Mire költ egy tipikus magyar család?
Vásárol ételt, italt, ez az európai statisztikai hivatal szerint 2012-ben az uniós átlag 81 százalékába került, azaz messze drágább volt, mint az egyéni fogyasztás átlagosan 55%-os árindexe. Fizeti ezen kívül a háztartás az elektromos áramot, gázt és egyéb tüzelőanyagokat, ez az Eurostat tanulsága szerint szintén 81 százalék volt, azaz ismét csak sokkal magasabb, mint az átlagos. Közlekedik is, a közlekedési költségek árszintje 65 százalék volt, ez is számottevően magasabb volt, mint az átlagos mutató értéke. A kommunikációs (telefon, internet, postai) kiadások szintje egyenesen 112 százaléka volt az uniós átlagnak, a cipő és a ruha árszintje 79 százalék. De ugyanígy drágább berendezni és karbantartani a lakásunkat, elektronikai készülékeket venni, és még folytathatnánk a sort. Az alábbi táblázat részletes áttekintést ad a kelet-európai, köztük a magyar árszintekről európai összevetésben.
- Táblázat
A tényleges egyéni fogyasztás árindexe a nyugat-európai átlag %-ában komponensei, EU27=100% 2012
CZ | HU | PL | SK | EE | LV | LT | |
A. Tényleges egyéni fogyasztás | 67,7 | 54,9 | 53 | 64,8 | 70,5 | 65,4 | 58,4 |
B. Ételek és nem alkoholos italok | 83,7 | 80,8 | 61,6 | 86,7 | 86,6 | 87,1 | 77,4 |
C. Villamosság, gáz és egyébtüzelőanyagok | 90,8 | 81,3 | 71,1 | 96,4 | 74,3 | 76,1 | 81,4 |
D. Szállítás | 66,4 | 65 | 57,3 | 55,1 | 73 | 68,1 | 58,7 |
E. Kommunikáció | 112,6 | 111,9 | 70,1 | 125,4 | 72,4 | 81,2 | 58,3 |
F. Szálloda és étterem | 58,2 | 50,1 | 74,9 | 70,9 | 76,3 | 80,7 | 63,6 |
Átlag B-E | 88,375 | 84,75 | 65,025 | 90,9 | 76,575 | 78,125 | 68,95 |
Átlag B-F | 82,34 | 77,82 | 67 | 86,9 | 76,52 | 78,64 | 67,88 |
Lakóépületek | 65,1 | 49,6 | 56,7 | 64,2 | 70,5 |
Ha azonban a fentiek szerint a fogyasztói kosár felsorolt főbb elemei gyakorlatilag kivétel nélkül meghaladják az 55%-osnak jelzett teljes fogyasztói árszint mutatót, hogyan jön ki mindebből az 55 százalékos átlag fogyasztói árszint- teszi fel a kérdést Pogátsa Zoltán?
Válaszában kimutatja, hogy az egyéni fogyasztási árindex számításában többféle torzító tényező hat, különösen a személyi szolgáltatások (pl. a szállodai-vendéglátási) területen, de a lakhatás, a lakás fenntartás, a lakásbérlet tekintetében is. A legerősebb torzítás azonban abban a módszertanban jelentkezik, ahogyan az átlagos árszínvonal meghatározásába az ingyenes állami szolgáltatások árszínvonalát beépítik. Ez ugyanis önköltségi alapon, az anyagokra és a bérekre fordított kiadások alapján történik. Önmeghatározó módon tehát éppen a jóval alacsonyabb egészségügyi és oktatási bérek miatt lesz a fogyasztásban jelentős szerepet játszó közszolgáltatási árszint drasztikusan lefelé torzító. Ezekben a bérekben ugyanis nem egyszer tízszeres különbségek mutatkoznak a nyugat és a kelet európai bérek között!
Az Eurostat által publikált átlagos árszínvonal kategória tehát rendkívül problémás módszertanra épül. A fogyasztók számára lényeges részkategóriák árszínvonala alapján becsülve az uniós átlag 37 százaléka körüli magyar nominálbérhez valójában inkább egy 70-75 százalék körüli árszínvonal társul, semmint ötvenöt, állapítja meg Pogátsa Zoltán. Meglehetősen bonyolult mindezt kisilabizálni, de nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem érdektelen. Ezen múlik ugyanis, hogy a magyar (és általában a kelet-európai) életszínvonal valóban felzárkózóban van-e az uniós csatlakozás óta. A fentiek alapján az tűnik ki, hogy nincs.
De mivel magyarázható a magyar (és több más kelet-európai ország) nyomott bérszínvonala, milyen tényezők alakítják a bérek nagyságát keleten és nyugaton, teszi fel a következő kérdést a szerző.
A leginkább közkeletű közgazdasági magyarázat szerint a termelékenység határozza meg a béreket. Így tekintve pedig, állítják ezek a közgazdászok, a magyar bérek a helyükön vannak, emelésükre nincs lehetőség, mert jelenleg a magyar termelékenység csupán ezeket a nagyon alacsony béreket teszi lehetővé. Lényeges már itt kiemelni, hogy ez a felfogás eleve a bérek korlátozásában gondolkodik, azokat csupán a tőkevonzást szem előtt tartó versenyképességi tényezőnek tekinti, és figyelmen kívül hagyja a béreknek a keresletre és ezen keresztül a gazdasági növekedésre gyakorolt hatását, mind pedig azt, hogy a személyi jövedelem a munkaképesség fejlesztésének és ezen keresztül a termelékenység növekedésének is a forrása.
Az elméleti magyarázatokkal szemben ugyanakkor a gyakorlati tapasztalatok is azt mutatják, hogy adott termelékenységi szint mellett a megtermelt hozzáadott érték elosztása a tulajdonost megillető profit és a munkavállalóhoz jutó bér között jelentősen eltérő lehet, attól függően, hogy miképpen alakul a munkavállalók és az őket képviselő szakszervezetek alkuereje. Ahol van szakszervezet, ott nagyobb arányú bért hasítanak ki maguknak a munkások, ahol nincs, ott nagyobb a kizsákmányolás.
Az erős szakszervezeti pozíció jótékony hatását a béralkura az empirikus adatok is visszaigazolják. A szolidarisztikus béralkuk európai példáiban, az európai jóléti államokban (Hollandia, Izland, Ausztria, Dánia, Belgium, Dánia, Finnország, Svédország, Portugália, Franciaország és Olaszország ) 80% feletti volt a kollektív megállapodások lefedettségi aránya. Érdemes megnézni, hogy ennek eredményeképpen mekkora részesedést volt képes a munkavállalói oldal kihasítani a bruttó hazai termékből:
- Táblázat A bérek aránya a nemzeti össztermékből erős és gyenge szakszervezetek esetén, 2012
Magas kollektív lefedettség (80 felett) | Alacsony kollektív lefedettség (30% körül) | Keleti tagállamok | |
Bérek aránya a nemzeti össztermékből, 2012 | 67% | 59% | 57% |
A magas kollektív szerződéses lefedettségű országok esetében 67%-os az átlagos bérarány, az alacsony kollektív szerződéses lefedettségűek esetében 59%-os, a visegrádi és észt átlag pedig 57%! Azaz látványosan visszaszorítja a bérek részesedését a szakszervezetek gyengesége.
Az alacsonyabb termelékenységi szint természetesen valóban akadályát jelentheti a béremelésnek, hiszen ahol alacsonyabb az egy főre, még pontosabban az egy ledolgozott munkaórára jutó hozzáadott érték, ott kisebb az az elosztható érték is, amely a bér és a profit kiosztásának a közös forrását képezi. Márpedig tény, hogy Magyarországon (és általában Kelet-Európában) jelentős elmaradás tapasztalható a termelékenységi szintben a nyugati, észak- európai régiókhoz képest.
Mi áll ennek a termelékenységi elmaradásnak a hátterében vetődik fel a következő kérdés?
Vannak, akik az okot a munkaerő alacsony képzettségében, képességeiben keresik és meglehetősen kioktató stílusban hangoztatják: „Először meg kell tanulni ugyanúgy dolgozni, mint a németek, majd utána tessék követelőzni”. A tények azonban azt bizonyítják, hogy a magyar és más kelet-európai munkavállalók képességei, képzettsége nem lehet akadálya a termelékenység, a gazdasági hatékonyság emelésének.
A foglalkoztatottak alapvető szellemi képességeiről 2013-ban készült nemzetközi felmérés tanúsága szerint a kelet-európai munkaerő számolási, probléma megoldási, olvasási képességei nem maradnak el a nyugat – európai munkatársakétól. A gyakran hivatkozott PISA jelentések is azt igazolják, hogy a rendszerváltás utáni két évtizedben a keleti oktatási rendszerek semmivel nem voltak rosszabbak, mint a nyugatiak.
A felmérések eredményei alapján így leszűrhető, hogy a kelet-európai munkaerő minősége nem tér el a magasabb bérezésű nyugati munkaerőtől. A termelékenységi elmaradást nem a munkaerő minősége okozza, az eltérő termelékenység okát máshol kell keresnünk.
A termelékenységi eltérések tényleges okát a szerző a sajátos kelet-európai fejlődési modellben találja meg, amelynek a lényege, hogy a gazdasági növekedést a hazai vállalkozók és a hazai megtakarítások helyett alapvetően a külföldi működő tőke mozgatja és finanszírozza, melynek következtében a vállalatok irányítását is a dominánsan nyugat-európai, kisebb részben amerikai és távol-keleti transznacionális cégek uralják. Az állam szakpolitikai értelemben passzív, sem érdemi jóléti államot nem működtet az északi európai modell mintájára, sem pedig aktív iparpolitikát nem folytat a sikeres távol-keleti fejlesztő államokhoz hasonlatosan. Minden társadalmi változást a külföldi befektetések járulékos hatásától vár, a foglalkoztatás emelkedését és az ebből adódó életszínvonal emelkedést, a bérek felzárkózását, a technológiai és tudástranszfert, illetve a hazai tulajdonú gazdaság megerősödését a beszállítói láncok megerősödésén keresztül. A globális tőke számára nem vonzó, lemaradó térségek és társadalmi csoportok felemelésére ugyanakkor az államnak nincs stratégiája. A kapitalizmus válfajai kutatási program irodalma ezt a kelet-európai modellt a külföldi befektetőktől függő piacgazdaságoknak nevezte el. A modellt Magyarország vezette be először, már a nyolcvanas évek második felétől.
Mivel ezeknek az államoknak a fejlődési modellje a külföldi működő tőkére alapozódik, a kormányok mindent megtesznek a külföldi befektetések vonzására. Ennek részeként alacsony béreket és adókat és minél kevésbé szabályozott üzleti környezetet biztosítanak. A szakszervezetek jogosítványait erősen korlátozzák, a béralkut a minimálisra szorítják, aminek következtében a szakszervezeti tagság is érthető okokból alacsony marad. Ebben az értelemben tehát a nyugat-európainál jelentősen gyengébb szakszervezetek is a befektetővonzó csomag részei, függetlenül attól, hogy milyen színezetű párt vagy koalíció van hatalmon.
Ez a modell nagyon nem kedvez annak, hogy megerősödjenek és elterjedjenek a szektorális béralkuk, a szolidarisztikus bértárgyalások és a magas kollektív szerződéses lefedettség megvalósuljon. Pedig az ágazati bérmegállapodások gyakorlata arra is alkalmas, hogy a szakszervezetek és a kamarák a folyamatos minimálbér/bérminimum emelésekkel kiszorítsák a „technológiailag lemaradónak” minősülő cégeket, azokat tehát, amelyek nem a termelékenységük növelésével, hanem a munkavállalóik kizsákmányolásával maradnak életben. Alapvető összefüggés, hogy a nyugat- és észak-európai országokban a 10-15 euró körüli óránkénti minimálbér/bérminimum miatt olyan termelési fázis nem rentábilis, melynek az óránkénti termelékenysége nem haladja meg ezt a szintet. Kelet-Európában viszont ezek a termelési fázisok jövedelmezően telepíthetők, hiszen a minimálbérek csak 2 euró környékén jelentenek alsó korlátot.
Mindebből következik, hogy a tőke szabad áramlása miatt az alacsony hozzáadott értékű termelés Kelet–Európába áramlik. Ezzel szemben Nyugat- és Észak-Európában csak a magas hozzáadott értékű termelés marad, ami magas nemzeti termelékenységi átlagot eredményez. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a kelet-európai, külföldi befektetésektől függő versenyállam „magára húzza” az alacsony hozzáadott értéket.
A logikai lánc folytatásaként a kelet-európai egy munkaórára jutó alacsony termelékenység miatt az ehhez tartozó bérek is tartósan alacsonyak maradnak, miközben a nyugatiak termelékenysége és ebből következően a bérei is magasak. A passzív, a transznacionális cégekre építő gazdasági modell tehát lemaradáshoz és nem felzárkózáshoz vezet. A nettó minimálbérnek legalább a létminimum szintjére emelése a fenti levezetés alapján nem csak mindenfajta morális kód alapján méltányos, hanem még a termelékenységi felzárkózásunkat is szolgálja. A létminimumot hosszabb távon ki nem termelő cégeket ki kell szorítani a piacról a minimálbér emelésével, aktív munkapiaci politikával, átképzésekkel lehetőséget adva ezen cégek foglalkoztatottainak a tisztességes megélhetésre. Eközben a nem fenntartható, kimenet nélküli közmunkára szánt összegeket vissza kell csatornázni az aktív munkapiaci tevékenységbe, az átképzésbe.
A magasabb bérek követelése nem helyettesíti a magasabb termelékenységre való törekvést. A termelékenység, a teljesítmények növelése érdekében azonban nem a bérek leszorítására van szükség, hanem az oktatási rendszer és a felnőttoktatás érdemi működtetésére, finanszírozására, szögezi le elemzése végkövetkeztetéseként a szerző. E téren a GDP arányos kiadásaink folyamatosan csökkennek, és ma már nagyságrendileg a megduplázásukra lenne kívánatos az uniós átlag eléréséhez. Az oktatás és a képzés alapvető elemei a termelékenység emelésének, amely a magasabb bérek alapja. De azt is látni kell, hogy aktív bérpolitika nélkül a legjobb oktatási rendszer sem lehet működőképes.
A fentiekben ismertetett tanulmány 2015 áprilisában készült, a Friedrich Ebert Stiftung Budapest képviselete támogatásával.
Lajtai György
2015 június