Ismertető Dr. Pogátsa Zoltán: A bérszínvonal és a bérfelzárkózás meghatározói Magyarországon, című tanulmányáról

A bérkülönbségek által erősen motivált, határon átívelő munkaerő vándorlás felerősödése nyomán a magyar szakszervezetek egyre hangsúlyosabban irányítják rá a figyelmet a hazai bérszínvonal indokolatlanul alacsony mértékére, ezen belül a minimálbérek nagyarányú elmaradására a nyugat-európai régió, újabban azonban már a visegrádi országok átlagától is. Az alacsony bérek, jövedelmek hatására megreked a felfelé irányuló társadalmi mobilitás. A társadalom négyötödének nincsenek anyagi tartalékai, azaz egyéni versenyképességének, humán és kapcsolati tőkéjének emelésére képtelen, így nagy eséllyel beleragad az alacsony jövedelmi státuszba.

A szakszervezeti kritika a közgazdászok körében élénk visszhangot váltott ki.  Az elektronikus és az írott sajtóban kibontakozott vita egyik résztvevője volt Dr. Pogátsa Zoltán, a Nyugat-magyarországi Egyetem Közgazdasági Karának docense. Nemrégiben hosszabb tanulmányban fejtette ki a vita során képviselt álláspontját arról, hogy mind a minimálbérek, mind az átlagos bérszínvonal jóval alacsonyabb mértékű, mint amit gazdasági fejlettségünk és lehetőségeink indokolnának. A magyar munkavállalók és érdekképviseleteik számára számos figyelemreméltó, az érdekvédelmi kommunikációban is jól hasznosítható érvet, hivatkozást tartalmazó tanulmány legfontosabb megállapításait foglaljuk össze ismertetőnkben.

 A tanulmány bevezető része a nyomott hazai bérszínvonal egyik legsúlyosabb következményére mutat rá, arra, hogy mind az átlagbérek, de a különösen a minimálbérek a megélhetési költségekhez képest igen alacsony szinten ragadtak be: nagyságrendileg négy millió állampolgár létminimum alatti jövedelemből él.  A létminimum alatt élők nagy száma miatt újabban már a létminimum számítás módszertani megalapozottságát is vitatják kormányzati körökben, holott a nagyszámú  háztartás létminimum környékére, vagy alá csúszása csak visszatükrözi a magyar  átlagos háztartási fogyasztás európai összevetésben is  feltűnő lemaradását, amely  mind a fejlett nyugati, de most már a V4 régió átlagához képest is kimutatható. Az Eurostat, az Európai Unió statisztikai hivatala által közölt adatok szerint 2004-ben, a csatlakozás évében egy magyar átlagpolgár 4 500 eurónyit fogyasztott el, egy tipikus nyugat- európai (belga, dán, német, ír, francia, holland, osztrák, finn, svéd, brit, izlandi és norvég súlyozatlan átlaga) 11 633 euróval többet. 2012-re, az utolsó rendelkezésre álló adat szerint a magyar fogyasztás 5 500 euróra nőtt ugyan, ám ugyanezen idő alatt a Nyugat Európához képesti különbség 13 741 euróra emelkedett.

Ezen kedvezőtlen adatpárral kapcsolatosan gyakran fogalmazzák meg közgazdászok az ellenvetést: a személyenkénti fogyasztást nem lehet önmagában a fogyasztásra költött pénzösszegen mérni, figyelembe kell venni az árakat is, hiszen Kelet-Európában az árszínvonal is alacsonyabb. Az Eurostat kimutatása szerint a tényleges személyenkénti fogyasztás általános árindexe Magyarország esetében az uniós átlag 55 százalékán található. Ez áll szemben az uniós átlaghoz képesti 37 százalékos nominális fogyasztási szintünkkel. Hiába alacsony tehát a fogyasztási költés nálunk, az alacsony árszínvonal meg kell nyugtasson minket, mivel a magyar fogyasztási kiadás úgymond sokkal többet ér, hiszen az európai árszínvonal felével olcsóbb idehaza a megélhetés.

Mindez azonban nem vág egybe a nyugatra költöző, vagy oda ingázó magyar munkások tapasztalataival, veti közbe a szerző, mert ők nem látnak ekkora különbséget a keleti és nyugati megélhetési költségekben. Kinek van akkor igaza? Forduljunk  mi is az Eurostat adataihoz: tekintsük át részleteiben az egyes fogyasztási kategóriákat, nézzük meg az un. fogyasztói kosár tartalmát Mire költ egy tipikus magyar család?

Vásárol ételt, italt, ez az európai statisztikai hivatal szerint 2012-ben az uniós átlag 81 százalékába került, azaz messze drágább volt, mint az egyéni fogyasztás átlagosan 55%-os árindexe. Fizeti ezen kívül a háztartás az elektromos áramot, gázt és egyéb tüzelőanyagokat, ez az Eurostat tanulsága szerint szintén 81 százalék volt, azaz ismét csak sokkal magasabb, mint az átlagos. Közlekedik is, a közlekedési költségek árszintje 65 százalék volt, ez is számottevően magasabb volt, mint az átlagos mutató értéke. A kommunikációs (telefon, internet, postai) kiadások szintje egyenesen 112 százaléka volt az uniós átlagnak, a cipő és a ruha árszintje 79 százalék. De ugyanígy drágább berendezni és karbantartani a lakásunkat, elektronikai készülékeket venni, és még folytathatnánk a sort. Az alábbi táblázat részletes áttekintést ad a kelet-európai, köztük a magyar árszintekről európai összevetésben.

  1. Táblázat

A tényleges egyéni fogyasztás árindexe a nyugat-európai átlag %-ában komponensei, EU27=100% 2012

CZ HU PL SK EE LV LT
A. Tényleges egyéni fogyasztás 67,7 54,9 53 64,8 70,5 65,4 58,4
B. Ételek és nem alkoholos italok 83,7 80,8 61,6 86,7 86,6 87,1 77,4
C. Villamosság, gáz és egyébtüzelőanyagok 90,8 81,3 71,1 96,4 74,3 76,1 81,4
D. Szállítás 66,4 65 57,3 55,1 73 68,1 58,7
E. Kommunikáció 112,6 111,9 70,1 125,4 72,4 81,2 58,3
F. Szálloda és étterem 58,2 50,1 74,9 70,9 76,3 80,7 63,6
Átlag B-E 88,375 84,75 65,025 90,9 76,575 78,125 68,95
Átlag B-F 82,34 77,82 67 86,9 76,52 78,64 67,88
Lakóépületek 65,1 49,6 56,7 64,2 70,5

Ha azonban a fentiek szerint a fogyasztói kosár felsorolt főbb elemei gyakorlatilag kivétel nélkül meghaladják az 55%-osnak jelzett teljes fogyasztói árszint mutatót, hogyan jön ki mindebből az  55  százalékos átlag fogyasztói árszint- teszi fel a kérdést Pogátsa Zoltán?

Válaszában kimutatja, hogy az egyéni fogyasztási árindex számításában többféle torzító tényező hat, különösen a személyi szolgáltatások (pl. a szállodai-vendéglátási) területen, de a lakhatás, a lakás fenntartás, a lakásbérlet tekintetében is. A legerősebb torzítás azonban abban a módszertanban jelentkezik, ahogyan az átlagos árszínvonal meghatározásába az ingyenes állami szolgáltatások árszínvonalát beépítik.  Ez ugyanis önköltségi alapon, az anyagokra és a bérekre fordított kiadások alapján történik. Önmeghatározó módon tehát éppen a jóval alacsonyabb egészségügyi és oktatási bérek miatt lesz a fogyasztásban jelentős szerepet játszó közszolgáltatási árszint drasztikusan lefelé torzító. Ezekben a bérekben ugyanis nem egyszer tízszeres különbségek mutatkoznak a nyugat és a kelet európai bérek között!

Az Eurostat által publikált átlagos árszínvonal kategória tehát rendkívül problémás módszertanra épül. A fogyasztók számára lényeges részkategóriák árszínvonala alapján becsülve az uniós átlag 37 százaléka körüli magyar nominálbérhez valójában inkább egy 70-75 százalék körüli árszínvonal társul, semmint ötvenöt, állapítja meg Pogátsa Zoltán. Meglehetősen bonyolult mindezt kisilabizálni, de nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem érdektelen. Ezen múlik ugyanis, hogy a magyar (és általában a kelet-európai) életszínvonal valóban felzárkózóban van-e az uniós csatlakozás óta. A fentiek alapján az tűnik ki, hogy nincs.

De mivel magyarázható a magyar (és több más kelet-európai ország) nyomott bérszínvonala, milyen tényezők alakítják a bérek nagyságát keleten és nyugaton, teszi fel a következő kérdést a szerző.

A leginkább közkeletű közgazdasági magyarázat szerint a termelékenység határozza meg a béreket. Így tekintve pedig, állítják ezek a közgazdászok, a magyar bérek a helyükön vannak, emelésükre nincs lehetőség, mert jelenleg a magyar termelékenység csupán ezeket a nagyon alacsony béreket teszi lehetővé. Lényeges már itt kiemelni, hogy ez a felfogás eleve a bérek korlátozásában gondolkodik, azokat csupán a tőkevonzást szem előtt tartó versenyképességi tényezőnek tekinti, és figyelmen kívül hagyja a béreknek a keresletre és ezen keresztül a gazdasági növekedésre gyakorolt hatását, mind pedig azt, hogy a személyi jövedelem a munkaképesség fejlesztésének és ezen keresztül a termelékenység növekedésének is a forrása.

Az elméleti magyarázatokkal szemben ugyanakkor a gyakorlati tapasztalatok is azt mutatják, hogy adott termelékenységi szint mellett a megtermelt hozzáadott érték elosztása a tulajdonost megillető profit és a munkavállalóhoz jutó bér között jelentősen eltérő lehet, attól függően, hogy miképpen alakul a munkavállalók és az őket képviselő szakszervezetek alkuereje.  Ahol van szakszervezet, ott nagyobb arányú bért hasítanak ki maguknak a munkások, ahol nincs, ott nagyobb a kizsákmányolás.

Az erős szakszervezeti pozíció jótékony hatását a béralkura az empirikus adatok is visszaigazolják. A szolidarisztikus béralkuk európai példáiban, az európai jóléti államokban (Hollandia, Izland, Ausztria, Dánia, Belgium, Dánia, Finnország, Svédország, Portugália, Franciaország és Olaszország ) 80% feletti volt a kollektív megállapodások lefedettségi aránya. Érdemes megnézni, hogy ennek eredményeképpen mekkora részesedést volt képes a munkavállalói oldal kihasítani a bruttó hazai termékből:

  1. Táblázat A bérek aránya a nemzeti össztermékből erős és gyenge szakszervezetek esetén, 2012
Magas kollektív lefedettség (80 felett) Alacsony kollektív lefedettség (30% körül) Keleti tagállamok
Bérek aránya a nemzeti össztermékből, 2012   67% 59% 57%

A magas kollektív szerződéses lefedettségű országok esetében 67%-os az átlagos bérarány, az alacsony kollektív szerződéses lefedettségűek esetében 59%-os, a visegrádi és észt átlag pedig 57%! Azaz látványosan visszaszorítja a bérek részesedését a szakszervezetek gyengesége.

Az alacsonyabb termelékenységi szint természetesen valóban akadályát jelentheti a béremelésnek, hiszen ahol alacsonyabb az egy főre, még pontosabban az egy ledolgozott munkaórára jutó hozzáadott érték, ott kisebb az az elosztható érték is, amely a bér és a profit kiosztásának a közös forrását képezi. Márpedig tény, hogy Magyarországon (és általában Kelet-Európában) jelentős elmaradás tapasztalható a termelékenységi szintben a nyugati, észak- európai régiókhoz képest.

Mi áll ennek a termelékenységi elmaradásnak a hátterében vetődik fel a következő kérdés?

Vannak, akik az okot a munkaerő alacsony képzettségében, képességeiben keresik és meglehetősen kioktató stílusban hangoztatják: „Először meg kell tanulni ugyanúgy dolgozni, mint a németek, majd utána tessék követelőzni”. A tények azonban azt bizonyítják, hogy a magyar és más kelet-európai munkavállalók képességei, képzettsége nem lehet akadálya a termelékenység, a gazdasági hatékonyság emelésének.

A foglalkoztatottak alapvető szellemi képességeiről 2013-ban készült nemzetközi felmérés tanúsága szerint a kelet-európai munkaerő számolási, probléma megoldási, olvasási képességei nem maradnak el a nyugat – európai munkatársakétól. A gyakran hivatkozott PISA jelentések is azt igazolják, hogy a rendszerváltás utáni két évtizedben a keleti oktatási rendszerek semmivel nem voltak rosszabbak, mint a nyugatiak.

A felmérések eredményei alapján így leszűrhető, hogy a kelet-európai munkaerő minősége nem tér el a magasabb bérezésű nyugati munkaerőtől. A termelékenységi elmaradást nem a munkaerő minősége okozza, az eltérő termelékenység okát máshol kell keresnünk.

A termelékenységi eltérések tényleges okát a szerző a  sajátos kelet-európai fejlődési modellben találja meg, amelynek a lényege,   hogy a gazdasági növekedést a hazai vállalkozók és a hazai megtakarítások helyett alapvetően a külföldi működő  tőke mozgatja és finanszírozza, melynek következtében  a  vállalatok  irányítását  is   a  dominánsan  nyugat-európai, kisebb részben amerikai és távol-keleti transznacionális cégek uralják.   Az állam szakpolitikai értelemben passzív, sem érdemi jóléti államot nem működtet az északi európai modell mintájára, sem pedig aktív iparpolitikát nem folytat a sikeres távol-keleti fejlesztő államokhoz hasonlatosan. Minden társadalmi változást a külföldi befektetések járulékos hatásától vár, a foglalkoztatás emelkedését és az ebből adódó életszínvonal emelkedést, a bérek felzárkózását, a technológiai és tudástranszfert, illetve a hazai tulajdonú gazdaság megerősödését a beszállítói láncok megerősödésén keresztül. A globális tőke számára nem vonzó, lemaradó térségek és társadalmi csoportok felemelésére ugyanakkor az államnak nincs stratégiája. A kapitalizmus válfajai kutatási program irodalma ezt a kelet-európai modellt a külföldi befektetőktől függő piacgazdaságoknak nevezte el. A modellt Magyarország vezette be először, már a nyolcvanas évek második felétől.

Mivel ezeknek az államoknak a fejlődési modellje a külföldi működő tőkére alapozódik, a kormányok mindent megtesznek a külföldi befektetések vonzására. Ennek részeként alacsony béreket és adókat és minél kevésbé szabályozott üzleti környezetet biztosítanak. A szakszervezetek jogosítványait erősen korlátozzák, a béralkut   a   minimálisra szorítják, aminek következtében a szakszervezeti tagság is érthető okokból alacsony marad. Ebben az értelemben tehát a nyugat-európainál jelentősen gyengébb szakszervezetek is a befektetővonzó csomag részei, függetlenül attól, hogy milyen színezetű párt vagy koalíció van hatalmon.

Ez a modell nagyon nem kedvez annak, hogy megerősödjenek és elterjedjenek a szektorális béralkuk, a szolidarisztikus bértárgyalások és a magas kollektív szerződéses lefedettség megvalósuljon. Pedig az ágazati bérmegállapodások gyakorlata arra is alkalmas, hogy a szakszervezetek és a kamarák a folyamatos minimálbér/bérminimum emelésekkel kiszorítsák a „technológiailag lemaradónak” minősülő cégeket, azokat tehát, amelyek nem a termelékenységük növelésével, hanem a munkavállalóik kizsákmányolásával maradnak életben. Alapvető összefüggés, hogy a nyugat- és észak-európai országokban a 10-15 euró körüli óránkénti minimálbér/bérminimum miatt olyan termelési fázis nem rentábilis, melynek az óránkénti termelékenysége nem haladja meg ezt a szintet. Kelet-Európában viszont ezek a termelési fázisok jövedelmezően telepíthetők, hiszen a minimálbérek csak 2 euró környékén jelentenek alsó korlátot.

Mindebből következik, hogy a tőke szabad áramlása miatt az alacsony hozzáadott értékű termelés KeletEurópába áramlik.  Ezzel szemben Nyugat- és Észak-Európában csak a magas hozzáadott értékű termelés marad, ami magas nemzeti termelékenységi átlagot eredményez. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a kelet-európai, külföldi befektetésektől függő versenyállam „magára húzza” az alacsony hozzáadott értéket.

A logikai lánc folytatásaként a kelet-európai egy munkaórára jutó alacsony termelékenység miatt az ehhez tartozó bérek is tartósan alacsonyak maradnak, miközben a nyugatiak termelékenysége és ebből következően a bérei is magasak. A passzív, a transznacionális cégekre építő gazdasági modell tehát lemaradáshoz és nem felzárkózáshoz vezet. A nettó minimálbérnek legalább a létminimum szintjére emelése a fenti levezetés alapján nem csak mindenfajta morális kód alapján méltányos, hanem még a termelékenységi felzárkózásunkat is szolgálja. A létminimumot   hosszabb  távon   ki  nem   termelő   cégeket  ki  kell  szorítani  a piacról a minimálbér emelésével, aktív munkapiaci politikával, átképzésekkel lehetőséget  adva ezen cégek foglalkoztatottainak a tisztességes megélhetésre. Eközben a nem fenntartható, kimenet nélküli közmunkára  szánt összegeket vissza kell csatornázni az aktív munkapiaci tevékenységbe, az átképzésbe.

A magasabb bérek követelése nem helyettesíti a magasabb termelékenységre való törekvést. A termelékenység, a teljesítmények növelése érdekében azonban nem a bérek leszorítására van szükség, hanem az oktatási rendszer és a felnőttoktatás érdemi működtetésére, finanszírozására, szögezi le elemzése végkövetkeztetéseként a szerző.  E téren a GDP arányos kiadásaink folyamatosan csökkennek, és ma már nagyságrendileg a megduplázásukra lenne kívánatos az uniós átlag eléréséhez. Az oktatás és a képzés alapvető elemei a termelékenység emelésének, amely a magasabb bérek alapja. De azt is látni kell, hogy aktív bérpolitika nélkül a legjobb oktatási rendszer sem lehet működőképes.

A fentiekben ismertetett tanulmány 2015 áprilisában készült, a Friedrich Ebert Stiftung Budapest képviselete támogatásával.

Lajtai György

2015 június