“Az ember fő feladata, hogy ne változzék meg”

1956-ot úgy érte meg 36 éves fiatalemberként, hogy megjárta már az orosz birodalom különböző lágereit, kényszermunkatáborait, s a ’45-től kezdődő három és fél éves fogság után arra ért haza, hogy mindenétől megfosztották a családját. Mivel nézetei miatt 1955-ben törölték a kamarai listáról, jogi képzettségét kevésbé, sokkal inkább nyelvtudását tudta érvényesíteni, műszaki fordítóként dolgozott a csepeli autógyárban, amikor kitört a forradalom. Hogy emlékszik arra a napra?

Az operatív csoporthoz akartak vinni kihallgatásra, holott semmiféle ügyészi határozat nem volt, hogy belügyi szerv kihallgathat a börtönben. Nem mentem el tehát, így kaptam húsz nap szigorított börtönt, tiszteletlen magatartásért. Letelt a húsz nap, visszavittek a munkahelyemre, kis idő múlva újra jött az őr – ismét megtagadtam, hogy kihallgasson az operatív csoport. Akkor engedetlenség, parancsmegtagadás címén kaptam újabb húsz napot. Harmadik alkalommal összkedvezmény-elvonással büntettek. Mikor negyedszer büntettek így, mert nem mentem el, írtam egy levelet a legfőbb ügyésznek, és bejelentettem, hogy a börtönben tevékenykedik egy operatív osztály, amely belügyi szerv és visszaél a kiszolgáltatott foglyoknak a helyzetével

Kértem, hogy szíveskedjék az operatív osztályt eltávolítani, mert amíg nem távolítják el, addig én éhségsztrájkot tartok. (Amikor ritkán könyvolvasási engedélyem volt, akkor is csak ostoba könyveket adtak. Föl is használtam őket, onnan vettem például az éhségsztrájk ötletét.) Tehát ez volt az első éhségsztrájkom, ami azt hiszem, páratlan dolog, mert nem hallottam, hogy még valaki azért kezdett volna éhségsztrájkba börtönben, hogy takarítsák el az operatív osztályt.

Elég vakmerő tettnek számíthatott az akkori körülmények között. Mi lett a következménye?

Mikor ezt megírtam, választ nem kaptam, hanem elvittek megtömni. A megtömés azt jelenti, hogy lenyomnak egy gumicsövet az ember torkán, amelyik tölcsérben végződik, és ebbe a tölcsérbe beleöntenek 960 kalória folyadékot: egy liternyi tejbe kevernek cukrot, vajat és tojást és ezt erőszakkal beletömik az emberbe. És ezt minden nap egyszer megcsinálták. Úgyhogy mikor láttam, hogy tényleg tömnek, először abbahagytam az éhségsztrájkot, de aztán folytattam. Végül keményebb módszerekhez folyamodtak. Következett az elektrosokk, ez már 1966-ban történt. 

Ez úgy működött, hogy fölfektettek egy kezelőasztalra, megkérdezték, hogy eszem-e, mire én mondtam nekik, hogy ne legyenek bűntársai az operatív osztálynak, majd odatették a két elektródát a halántékomhoz, és ráadták az áramot. Volt úgy, hogy kisebb feszültséget adtak rá, akkor mindjárt magához tért az ember. Szóval lehetett ezzel játszadozni, de veszélyes volt, sokan belehaltak. Jóval később, mikor magához tért az ember a fekhelyén, ahova elvitték, először csak a közelmúlt jutott az eszébe, és csak aztán a korábbi emlékek. Öt év alatt körülbelül 150 elektrosokkot kaptam. Majd inzulin- és hibernál injekciókat is adtak nekem, amikor kényszergyógykezelésre ítéltek.

Csodával határos, hogy életben maradt, az viszont valóban csoda, hogy most, 97 évesen is ilyen tisztán emlékszik ezekre a borzalmakra, az időpontokra és a paragrafusokra egyaránt. Hogy lehet együtt élni ennyi szomorúsággal?

Rengeteg volt a szomorúság, még most is nyelek rengeteget, de én már megtanultam nyelni. Elég régen alakult ki az a kis versike bennem, hogy „egy embernek két füle van, nem pediglen egy: buta beszéd egyiken be-, másikon kimegy”.

Szálegyenesen járta végig ezt az elképesztő életutat. Megtörhetetlen. Honnan ez az erő?

Én az eseményeket tulajdonképpen azzal a szemmel néztem, aki akkor voltam. Az ember fő feladata, hogy ne változzék meg. Nehéz nem megváltozni, mikor különböző kegyetlen dolgokat kell átélni. Az Úristen kegyelméből nem féltem soha. Úgy tűnik, a Mindenható valamiért életben akart tartani.