Horváth László: Szakítópróba előtt a szakszervezetek

A kormányzati, gazdasági és szakszervezeti szereplők, valamint a jegyzett közgazdászok között nézeteltérés csak az emelés nagyságát és a munkáltatói terhek csökkentésének mértékét illetően, valamint az egykulcsos adórendszer megtartása körül mutatkozott meg. Ebben a folyamatban megkerülhetetlen szerepük kell hogy legyen a szakszervezeti konföderációknak. De valójában milyen állapotban is van a szakszervezeti mozgalom? Árulkodó adat a szakszervezetek mai állapotáról, hogy a munkavállalók 8-10 százaléka szakszervezeti tag. Sajátos fénytörésbe helyezi ezt ugyanakkor, hogy az állami tulajdonban lévő társaságoknál (MÁV, Volán, Posta stb.) a taglétszám meghaladja az 50 százalékot. Ezen cégek nélkül az arány még elszomorítóbb lenne. Ez a sötét kép nem újkeletű, évek óta jellemzője a magyar szakszervezeti mozgalomnak. Érdemes egy kis időutazást tenni a rendszerváltozás előtti időkbe. Milyen volt a szervezettség a ’80-as években, milyen elemei voltak a szakszervezeti munkának, mik voltak a preferenciák? Akkoriban ha valaki belépett egy munkahelyre, szinte automatikusan szervezetté vált.

Az évtized végére azonban ez a természetes jelleg megváltozott: az évtized elején közel 100 százalékos arány az évtized végére 90-95 százalék körülire módosult. Ugyanakkor tévhit az a nézet, hogy súlytalanok és marionett-figurák voltak a szakszervezeti tisztségviselők és az általuk vezetett testületek. Összetett és rétegzett volt a szakszervezeti munka. Része volt a munkahelyi művelődés, a tömegsport, az üdültetés. Volt egyfajta szolgáltató jellege a tevékenységnek. E sorok írója éppen az anyagi lehetőségek okán csábult el egy megyei művelődési intézményből a vállalati szférába. Voltak pódiumbeszélgetések neves személyiségekkel, megrendezhettünk egészen nagyszabású eseményeket is, mert volt rá pénz és érdeklődés. A közhiedelemmel ellentétben nem volt jellemző a rendezvény-cenzúra. A rendezvénycentrikus és szolgáltató típusú szakszervezet képe mellett azonban volt érdekképviseleti, érdekvédelmi arca is a szakszervezeti mozgalomnak. Véleményezési jog keretében a vállalati szakszervezeti bizottság évente értékelte az adott vállalat felső- és középvezetőinek munkáját. Az olvasó ezt minden bizonnyal kézlegyintéssel elintézi: egész biztosan elmaszatolták. Nem, komoly viharokat generáltak néha ezek a minősítések. Havonta kellett – úgymond – hangulatjelentést készíteni a dolgozók (akkor még nem használtuk a munkavállaló szót) elégedettségi állapotáról, milyen vállalati témák vannak napirenden, mi a véleményük az élet- és munkakörülményeikről, a bérhelyzetükről. Apropó bér: kevesen gondolnák, hogy milyen izzasztó bértárgyalások zajlottak le a cégvezetők és a szakszervezeti testületek között. Persze tagadhatatlan az évtized ellentmondásossága. Egyrészt már kitapintható volt a glasznoszty, a peresztrojka szellemisége, hatása, és jelen volt a letűnt (letűnőben lévő) kor atmoszférája is: érzékelhetőek voltak a régi, beidegződött reflexek. Az sem vitatható, hogy a SZOT és a nagyobb ágazati szakszervezeti központok munkájában érvényesült az MSZMP KB „iránymutatása”.

Azt azonban kevesen tudják, hogy a szakszervezeti munka elméleti megalapozottságának szolgálatában egy kutatóintézet is állt, kiváló társadalomtudósokkal. Ez volt a Szakszervezetek Elméleti Kutató Intézete (SZEKI). A rendszerváltozás gyökeres átalakulást hozott. A gigacégek vagy atomjaikra hullottak, vagy egyszerűen megszűntek, ezáltal pedig a munkásság is mint szociológiai fogalom átalakult. A szakszervezeti taglétszám nagyot csökkent. Ugyanakkor a szakszervezetek súlya nem zuhant a mélybe, ekkor még számos nagyformátumú vezető állt a mozgalom élén. Az érdekvédelem hatékonyabbá tételét volt hivatott szolgálni az Érdekvédelmi Tanácsadó Szolgálat Egyesülés (ÉTOSZ). A szervezet mintegy 15 éves Csipkerózsika-álom után most újra feléledt, köszönhetően egy-két lelkes, magasan képzett szakembernek. Sajnálatos, hogy a mozgalomban kevés a véleményvezér típusú, felkészült, szakszervezeti filozófiát is megfogalmazni tudó tisztségviselő. Gyakori jelenség, hogy konfliktus nem a cégvezetés és a szakszervezetek, hanem az egyes szakszervezetek között alakul ki. Néha el is lehet tűnődni azon, hogy némely munkahelyen ki is irányítja a vállalati szakszervezeteket: a cégvezetés vagy a megválasztott tisztségviselők?

Megállapíthatjuk, hogy a szakszervezetek horizontján az országos szakszervezeti konföderációk sem tudnak fényt megcsillantani. Hat ilyen tömörülés van, ám közülük igazából kettő (Magyar Szakszervezeti Szövetség, Munkástanácsok Országos Szövetsége) véteti észre magát. Az országos tömörülések karakteres, markáns kiállására szükség is lesz, mivel ősszel nemcsak a sarkalatos kérdések körébe emelt minimálbér-tárgyalások kezdődnek meg, hanem több cégnél – ahol nincs hosszabb távú bérmegállapodás – elindulnak a 2021. évre szóló bértárgyalások is.