Privatizáció: értékelés és a jövő

A magyar rendszerváltás egyik legfontosabb és alapvető társadalmi folyamatokat meghatározó folyamata a privatizáció, magyarosan magánosítás. Célja legalább három elemben ragadható meg:

• A polgári társadalom alapjának, a működő tőkének és az ehhez szorosan tapadó önmeghatározásnak, saját felelősségvállalásnak az alapja.
• A magántulajdon adja az alapját az állampolgárok politikai függetlenségének, így a demokrácia legfontosabb alapjának és lényegének is.
• A gazdaságelmélet általános szabályai szerint a magántulajdon hatékonyabb gazdálkodást tesz lehetővé, mint más gazdálkodási forma, persze meghatározott feltételek esetén.

Mindez egyúttal arra is utal, hogy a kommunizmus, a szocializmus, a parancsuralmi rendszer – kinek melyik megfogalmazás tetszik az 1948-89 közötti magyar társadalmi berendezkedésre – éppen a fentiek miatt nem tudott tovább létezni és megbukott. Most nem célunk, hogy további elméleti fejtegetésbe bocsátkozzunk a szocializmus-kapitalizmus mibenlétéről és egymás közötti viszonyokról. A fentiekből azonban az következik, hogy a rendszerváltáskor meg kellett teremteni a magántulajdont, ha a szocializmustól meg akartunk szabadulni.

1. A privatizáció értékelése liberális szemmel és kritika

Bevezetőben a privatizáció egyik liberális teoretikusa (Mihályi Péter: A magyar privatizáció krónikája, KJK, 1998, 347. oldaltól) alapján érdemes néhány érvre kitérni. Ez a magyar helyzet és a magyar tapasztalatok összegzése is. Mint tudjuk ezt lényegében három elv épült: Bárhogyan is, de kell magántulajdonos, legyen minél több készpénzes bevétel és nem baj, ha külföldi multi kerül helyzetbe, mert pénzt hoz és működtet. Emellett minden más megoldás csak csökött lehet és részleges.

1.1. Érvek és ellenérvek a magyar privatizációról

1.    Az első érve a privatizáció mellett, hogy gyorsan meg kellett teremteni a polgári osztályt, és ennek keretében a nagy vagyonú elitet. Enélkül nehéz piacgazdaságot „építeni”.

Szerintünk viszont ez nem alakult ki megfelelő konszenzussal. Inkább egy típusú elitet segített helyzetbe. Egy más típusú folyamat nagyobb társadalmi elfogadottságú lehetett volna – lásd a cseh kuponos privatizációt (később erre részletesebben visszatérünk.

2.    A folyamatot centralizálni kell, mert így egységes a szabályozás és kisebb a korrupció.

Szerintünk viszont egyáltalán nem volt egységesebb a privatizáció, mert a szabályok folyton változtak. A korrupcióról nincs képünk, de a vállalatokból kiinduló decentralizáció, azaz ha a vállalatok adott személyzete kapja meg a jogot például saját vállalata működtetéséhez és majdani magánosításához a „korrupció” annyiban szabályozott lett volna, hogy a leendő vevő inkább kell, hogy az adott közösséggel egyeztessen és így nem korrupció van, hanem együttműködés.

3.    A külföldiek tömeges helyzetbe hozatala elkerülhetetlen a tömeges privatizáció során, állítja a szerző. Részben, mert a magyar vásárló tovább adja megszerzett tulajdonát, ha talál mást, így a külföldiek nem kerülhetőek meg, mint szabad pénzzel rendelkezők. Gyakori, hogy a külföldi tőke magyar tőke, csak kerülő utat tett valahol a határon túl. Harmadrészt nem igaz, hogy a külföldi tulajdonos leváltja a magyar menedzsmentet, ami empirikusan nem bizonyított, éppen ellenkezőleg történt.

Szerintünk viszont itt inkább az első érvnél használt megközelítés okozza, hogy ilyen érveket kell tovább boncolgatni. A privatizáció nem kell, hogy gyorsan lezajlódjon. Idő van, illetve volt és a termelés mehetett volna tovább az átalakulás irányába. Akadályozni a túlzott támogatást kellett volna és nem az ésszerűen lebonyolított átalakítást.

4.    Egy dologban egyet kell értenünk a szerzővel: „Igen: a piacot adjuk el”.

Számunkra azonban nem érdem ez és nem is lehet túl kedvező lépés. Bár a szerző több érvet is felsorol a piacvásárlás indokáéra, amelyekkel egyet lehet érteni, de a bővíthető piac piaci értéke akkor is megmarad, ha megmarad a hazai termelő kapacitás és ketten együtt lépnek akár fel.

5.    Igen szkeptikus a garanciákkal szemben is. A miket leginkább érdeklő kérdésben, a foglalkoztatás esetében jól látja a szerző, hogy a legfőbb gondunk az, hogy az esetleges kártérítésért folyik a küzdelem. A szerző azonban úgy látja, hogy ez hiba, mert csökkenti az állami bevételt.

Szerintünk azonban a társadalom privatizációs bevételeibe azt is be kell számítani, hoyg amilyen kártérítések kaphatóak, de ha erre nem kerül sor, akkor a privatizáció továbbfoglalkozatási értéke növeli a társadalom összes bevételét. Ebben a szerző inkább csak egy szűk értelmezést képes bemutatni, nem társadalmi szintűt.

6.    Végső soron viszont a szerző számításai azt mutatják, hogy lényegében 67%-os értékvesztés ment végbe a privatizáció során. Ez köszönhető a zavaros privatizációs technikáknak, a privatizációban résztvevő szereplők súrlódásának, a forint folyamatos devalválódásának. Egy kedvező pontot említ a szerző, hogy a szakképzettség viszont felértékelődött.

Szerintünk ezt az értékvesztést akkor is elértük volna, ha nincs ez a nagy felhajtás és a magyar gazdaság átalakulása nem ezen a módon ment volna végbe, hanem egyéb, társas, közösségi tulajdonformák alapján.

1.2. „A kemény mag privatizációja”

Így jellemzi Mihályi a minket a továbbiakban igazán érdeklő területet. Ez az a kör, amelyet igen sok, soha a 100%-os állami tulajdont nem ismerő piacgazdaságok esetében is állami tulajdonról és állami szolgáltatásról van szó. Ilyenek az energia ellátás szereplői, kommunikáció, a tömegközlekedés, vízgazdálkodás. A szerző itt a gazdaság egészének szempontját említi, mint különleges kezelést igénylő okot, illetve a tőkeigényességet, gyakran hívva ezt a területet természetes monopóliumnak, mások szívesen használják a stratégiai jelzőt ezekre a területekre.

Ez annyiban igaz, hogy egy hagyományos háború esetén e területek valóban stratégiaiak. Kiegészítve ezt a nehéziparral. Éppen ezért váltak e területek mindenütt állami tulajdonná.

Ebből a körből csak a tömegközlekedést emelnénk ki, amelyik nem annyira stratégiai a fenti értelemben, hanem inkább, mint az egészségügyhöz hasonló közszolgáltatás.

Mára a hagyományos stratégiai iparok már régen privatizáltak és stratégiai jelentőségük talán el is veszett z állampolgárok szemében is. Talán igaz a szerző érve, hogy e nagy értékű infrastruktúrák külföldi kézben inkább kiváltják például a NATO esetleges beavatkozását féltve itteni befektetéseiket, mintha ilyenek nem lennének. Az érv kissé cinikus, de talán igaz.

A másik csoportú tulajdon azonban még ma is égető kérdés. A továbbiakaban ennek járunk utána.

2.      A privatizáció két formájáról

Ennyiben természetes jelenségként kell tekintenünk arra, hogy a rendszerváltás magánosítással járt együtt.

Ugyanakkor a kezdeteknél már kell tennünk egy megkülönböztetést ezzel az állítással kapcsolatban. A legtöbb szerző ugyanis nem tesz különbséget kétfajta privatizáció között. Nevezetesen:

•  Az üzleti szférát létrehozó privatizáció kibontakozása a rendszerváltás folyamán, de nem csak akkor, hanem korábbi történelmi időszakokban és más helyszíneken is.
• A fejlett piacgazdaságok állami tulajdonú szolgáltatásainak privatizációja, amely a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje neoliberális, monetarista, neokonzervatív gazdaságpolitikai fordulatát követte.

Valójában nehéz a különbséget formális okokból megtenni, mert sok azonosság és hasonlóság van a két folyamat között.

2.1.   Azonosságok és érvek

Először is azonosság, hogy tulajdoni szempontból mindkettő az állami tulajdont cseréli fel magántulajdonná. A korábbi állami eszközöket magánkézbe kell adni és így nyújtani most már a szolgáltatást. Ez együtt jár azzal, hogy az állam csak a legelemibb infrastrukturális tulajdonait őrizheti meg, de azokat sem feltétlenül. Egyes szerzők és ma már létező megoldások ezeket is nyugodtan magántulajdonba adnák, és piaci elvek szerint hasznosítanák. Gondoljunk csak a fizetős autópályákra vagy az iskolák magánosítására. Ezekben az esetekben tulajdonképpen elvileg elképzelhető, hogy semmi, de semmi nem marad állami tulajdonban. Minden, a társadalom rendelkezésére álló eszköz a magántermelők tulajdonába kerül, és a profittermelés érdekeit kell, hogy szolgálja.

Másodszor, a részletes magyarázó elvek szerint mindkét esetben fontos szempont, hogy gazdasági hatékonyságot kell növelni. Mindkét esetben az állami bürokratikus tulajdonlás lesz a gátja, legalábbis e vélemény képviselői szerint a gazdasági fejlődésnek. Tulajdonképpen semmilyen kompromisszumot nem hajlandóak tenni ezen álláspont képviselői a két típus között, holott azért jelentős különbségek vannak, ahogyan azt később látni fogjuk. Ebben az esetben a fürdővízzel együtt kiöntik a gyereket is, mondván, hogy a magántulajdon bármilyen közösségi formánál csak hatékonyabb lehet minden termék és szolgáltatás esetében.

Harmadszor, ki szokták emelni, hogy az állami tulajdon mindkét esetben erős politikai befolyás alatt áll és nincs semmilyen valódi nyomás arra, hogy a ebből a körből kitörjön. A politika ugyanis mindent átfogó és bekebelező szempontjai és természete szerint minden más megfontolást, így a fogyasztói akaratot is háttérbe képes szorítani, mondván, hogy ő minden fogyasztói akaratot megtestesít és képes befolyásolni és szabályozni mindenki megelégedésére. Holott, így a bírálók, csak legfeljebb egy éppen aktuális többség akaratát jeleníti meg demokratikus viszonyok között, amely többség azonban folyton változik. Egy olyan változékony/illékony világban, mint amilyen a fogyasztói elvárás, a politikai akarat is szükségképpen hiányos.

Negyedik azonosságnak tekintett jellemző az üzleti típusú és nem-üzleti típusú állami tulajdon között, hogy az elkényelmesíti a benne foglalkoztatottakat, és előmenetelük nem függ a teljesítményüktől, hanem csak ilyen-olyan külső jellemzőiktől, mint amilyen a képzettségük – függetlenül attól, hogy arra valóban szükség van-e vagy nincs -, beosztásuktól, stb. Mindez az innovatív tevékenységet is visszafogja. Az állami alkalmazott ráadásul magasabb béreket is képes kiharcolni, részben mint a politikai szféra szereplője és választópolgár, részben pedig könnyebb a bérharcokban győznie egy puha költségvetési szervezet tagjaként, ahol jelentős mértékben a menedzsment bére is függvén a többiek bérharcától a menedzsment is érdekelt a bérharcok sikerében. Összességében egy sajátos klientúra épül ki az állami vállalatok körül. Ennek oka részben az előzőleg említett politikai függés, részben a könnyebb pénzkeresetre ráépülő baráti-rokoni kapcsolati hálók. Ez utóbbi esetben a szűken vett közhatalmi szereplők esetében még működik a vizsgarendszer, mint a szűrés és a pártatlanság eszköze, de más területeken – fizikai munkánál vagy beosztottaknál a szolgáltató szférában már nem.

Ötödik elemként talán érdemes megemlíteni még azt, hogy mindkét esetben jellemzője az állami tulajdonnak, hogy kötött a terjedelme a nemzeti keretekhez. Csak addig hat, amíg az állam határai tartanak. Bár az üzleti típusú gazdálkodási szervezet, természetesen képes exportálni és importálni, de a határon túli gazdasági befektetések több okból is kérdésesek. Egyrészt politikai behatolásnak szokták tekinteni az ilyesmit, ami a diplomácia írott és íratlan szabályai udvariatlanságnak, súlyosabb esetben agressziónak tartanak. Másrészt a határokon túlterjeszkedő gazdasági szervezet már kiesik a tulajdonos állam hatótávolságából és hatóköréből; egy új politikai entitás szabályainak kell megfelelni. Végül arról se feledkezzünk el, hogy ezzel az is bekövetkezik, hogy az állampolgárok összegyűjtött erőforrásait más államok polgáraira költi az állam, ebből a szempontból rosszul használva azt. (Zárójelben kell megjegyezni, hogy ez az eset az Európai Unió esetében kissé már másként értelmeződik. A nagy állami tulajdonú energiaszolgáltatók, amelyek nálunk is megjelentek német és francia formájukban már uniós szintű szolgáltatók, ezért rájuk a fentiek már kevésbé érvényesek az Unió sajátos jogi státuszánál fogva, miszerint nem teljes szuverén, de tagállamai szuverenitásuk egy részéről lemondtak, hogy az új formáció működőképes legyen.)

Hosszan lehetne sorolni még azokat az érveket és leírt jellemzőket, amelyekkel egyes kutatók, közgazdászok és szakértők jellemezni szokták az állami tulajdont. Mint látható ezek az érvek részben arról is szólnak, hogy miért kell megszűntetni azt a lehető legteljesebb mértékben. E sorolást most abbahagyjuk, és inkább a másik oldalt vizsgáljuk meg. Részben, mert talán a legfontosabb érveket elmondtuk, részben mert helyhiány miatt tovább kell menni.

2.2.   Ellenérvek és különbségtétel

Továbbiakban sem kívánunk az általános állami tulajdonlás mellett érvelni, de bizonyos közösségi tulajdonlás mellett igen és az állami tulajdonlásért bizonyos szektorokban szintúgy témánk lesz a továbbiakban.

Először is újabb fogalmi megkülönböztetést kel tenni. Nevezetesen a közösségi tulajdonlást meg kell különböztetni az állami tulajdontól, és az állami tulajdon belső megosztottságát is figyelembe kell venni a további érveléshez.

2.2.1. Némi fogalom magyarázat a tulajdonhoz

Először is a magyar nyelv különbséget tesz az állami és a közösségi tulajdonlás között. Ebben a formában a magántulajdon elsősorban egy vagy több személy üzleti, tehát jövedelemszerző célú gazdasági tevékenységének jellemzésére szolgál. Ettől eltér a személyes tulajdon, amely inkább a fogyasztást szolgálja egy személy és család vonatkozásában. A szövetkezet, a munkavállalói tulajdonlás, az egyesületi-társulási tulajdon már nem magán, hanem közösségi tulajdonként értelmeződik, és akként minősítik a mindennapi életben.

Az állami tulajdon ekként kifejezetten az állam tulajdonát jelenti. Ezen belül tulajdonképpen két fajtát kell megkülönböztetni, nevezetesen a központi állami tulajdont és az önkormányzati tulajdont. Ebben az értelemben helyesebb lenne hatósági tulajdonról beszélni, de ez nem terjedt el a közbeszédben.

Persze fel kell hívni a figyelmet arra, hogy igazándiból a jog szigorú rendszerében ilyenfajta csoportosítással nem találkozunk. Ez a köznyelv és bizonyos értelemben a közgazdaságtan logikája szerint felosztott tulajdonfogalom.

A jog számára csak magántulajdon és köztulajdon létezik, amely utóbbi az állami és az önkormányzati tulajdont foglalja magában. Minden más forma a magántulajdon jogi fogalmába tartozik.

E magántulajdon fogalmon belül kellene beszélni egyéni magántulajdonról, ami nálunk mint egyéni vállalkozó jelenik meg. Ezt mindenki a kisvállalkozáshoz sorolja, mert tömegében ilyen is, de semmilyen jellemzője nem köti ehhez. Inkább a gazdasági racionalitás kívánja, hogy a nagyobb szervezetek már ne így szerepeljenek, hanem társasági formát öltsenek – tőke bevonás, felelősség elhárítás. E szempontból kellene ide sorolni az úgynevezett egyszemélyes korlátolt felelősségű társaságot vagy részvénytársaságot.

További típus lehetne a társas magántulajdon – ide értve a társasági jog által definiált szervezeteket, és néhány sajátos egyéb gazdálkodó szervezetet, mint például az ügyvédi irodát. Ezen csoport specifikuma közgazdasági értelemben az, hogy a gazdálkodás felelősségét megosztják, elsősorban mint a gazdasági stakeholderek felé való felelősséget (beszállítók, munkavállalók, stb.). Céljuk azonban a magánvagyon növelése, üzleti elvek szerint.

Végül a közösségi magántulajdon formákat, amelyek ugyan lehetnek piaci szervezetek, vagy egyéb területen ténykedők is, de céljuk túlmutat az üzleti haszonszerzésen, illetve nem is ez az elsődleges céljuk, az alapító okiratukban fogalmazott célszerinti tevékenységük. Több ilyen szerveződés lehetséges, többféle formában.

Állami tulajdon, mint állami és önkormányzati, illetve magán tulajdon, mint egyéni és társas, valamint közösségi tulajdon, mint az üzleti és profitcélokon túlmutató gazdálkodási forma. Röviden így foglalhatjuk össze a célunknak megfelelő fogalmi hálót. Tudjuk, hogy ez sem tökéletes, de közelebb áll a valósághoz és differenciáltabb megközelítést tesz lehetővé, mint a amit a piacelvűek fennen hirdetnek.

2.2.2. Az állami szolgáltatás specifikumai: piaci kudarcok

Mint jeleztük az elején, nem általában az állami tulajdonlás mellett kívánunk szólni, hanem bizonyos szolgáltatások állami előállításának – központi állami vagy önkormányzati tulajdonú szervezet általi előállításának – indokolhatóságáról.

A közgazdaságtan elvei szerint a piac valóban a leghatékonyabb gazdálkodási forma, de két feltétellel:

• A hatékonyságot csak Pareto (századfordulós svájci közgazdász) optimumként értelmezzük. Eszerint csak az erőforrások adott időpont szerinti elosztására értelmes és nem jelenti a „legjobb világot”, nem jelenti általában a javak legjobb és legigazságosabb elosztását. Ez azt is jelenti, hogy változó időpontban ez az optimális erőforrás elosztás is változik.
•  Általában a piac csak tiszta, szabad versenyes piac formájában hatékony, amelyhez igen szigorú feltételek társulnak, amelyek a való életben nem feltétlenül állnak fenn. Inkább azt mondhatjuk, hogy nem állnak fenn és e feltételek hiánya torzulásokat és így hatékonyság vesztést jelent a való életben.

A piac és a magántulajdon ott működik tehát, ahol a termék előállításának vagy a szolgáltatás nyújtásának a feltételei közel állnak az elméleti feltételekhez és ekkor is csak Pareto-optimumhoz jutunk el. Hiányos feltételek vagy más célok követése esetén beszélünk úgynevezett piaci kudarcról, azaz arról az állapotról, amikor a magántulajdonosi piaci verseny nem képes hatékony működésre.

Ebben az esetben helye van az állami tulajdonon keresztüli szolgáltatásnyújtásnak és egyéb tulajdoni formák működésének is (de erről lásd később és részletesebben másutt – például Ökonómia 2013 Bt: Munkavállalói tulajdon, 2006., MOSZ).

Tipikusan ilyen a szociális szféra. Az elméleti modell ugyanis egyáltalában nem mondja azt, hogy a piac működése minden esetben csak nyerteseket eredményez. Nem. Éppen ellenkezőleg. A piac legfeljebb több termelési periódus után hoz jobb helyzetbe korábbi veszteseket elméletileg is, de a valós életben ez a javulás sokáig el is maradhat, ahogyan azt a szociológiai kutatások mutatják a tartós szegénységben élőknél, a generációkon átívelő munkanélküliségről, alacsony jövedelemről.

Természetesen más területekről más példákat is hozhatnánk, mind az elméleti, mind a tapasztalati irodalom széles körben mutat példákat erre. Ennek egyfajta tömörítését adjuk a mellékletben bemutatott elméleti összefoglalóban.

Összefoglalva tehát az elméletet, azt kell mondani, hogy mind a közgazdaságtan Pareto-optimuma, mind a szigorú elméleti feltételek hiánya a valós életben azt eredményezi, hogy az állami tulajdonra szükség van a társadalomban és a gazdaság valós formája inkább a vegyes gazdaság. Vegyes gazdaság alatt értjük a magántulajdonú piac és az állami szolgáltatásnyújtás együttélését a modern piacgazdaságokban.

Rögtön jelezni kell, hogy:

•  A határok részben a társadalmak politikai-filozófiai értékválasztásától függenek. Az USA inkább visel el piaci elvű megoldásokat, de teljes körűeket ő sem, ott kb. 30% körül van az állami szolgáltatások aránya, de heves viták folynak a kitágításáról, lásd az egészségügyet. Ráadásul ott a tagállamok lényeges különbségeket mutatnak ebben a műfajban is. Ugyanakkor Svédországban, a másik szélen, 50% körüli ez az arány, ahol hagyományosan jobban bíznak az emberek az államban és annak tisztviselőiben, amit a korrupciós mutató is jelez.
•  Másrészt a közgazdászok között a vita nem azon van, hogy létezik-e a piaci kudarc, hanem abban, hogy mi a rosszabb: a piaci kudarcléte vagy az állami beavatkozás általi problémák. Mi okoz nagyobb veszteséget a társadalomnak, az, ha nem akarja megszüntetni a piaci kudarcokat, vagy ha az államot segítségül híva annak bürokrativizmusával kell megbirkóznia. Az előző bekezdés arányai tükrözik az erre a kérdésre adott társadalmi válaszokat.

További szempontként érdemes felvetni, hogy a közgazdaságtanban hagyományosan az államot annak a „legbornírtabb” bürokratikus formájában írják le, ahol az egyes egyén nem számít, csak statisztikai adat, mert sokáig ezt gondolták a leghatékonyabb ügyintézési módnak Max Weber után. Ezek az elvek hatják át még ma is az államokat. Ez valóban nem jelent minden esetben jobb megoldást, mintha semmi sem történne a piaci kudarcok ellen. Ugyanakkor látni kell, hogy korábban a piaci gazdálkodás is szült hasonló helyzeteket – ezt hívják tömegtermelésnek. Ahogy a termelés is egyre inkább az egyéni fogyasztói igények kielégítésére irányul, úgy utasítaná vissza az állami szolgáltatások Prokusztesz-ágyát is az állampolgár, ha teheti. Erre történtek kísérletek az úgynevezett közszolgálati reformok kapcsán és az erre ráépülő reformmozgalmakban.

2.2.3. Az állami szolgáltatás specifikumai: gyakorlati tapasztalatok

A legalapvetőbb tapasztalati tény az, hogy az Egyesült Államok példáján egyáltalán nem sikerült bizonyítani, hogy a fentiekben jellemzett állami szolgáltatások privatizációja valóban hozott volna hatékonyabb szolgáltatásnyújtást. Az ezt bizonyító adatot Mueller, D. C (Public Choice, 1990, Cambridge, 122. oldal című munkájában) mutatta be összefoglalva több száz tanulmány és vizsgálat eredményét. Nem azt állítjuk tehát, hogy a magántermelés e területen is nem lehet hatékonyabb néhány esetben, de azt igen, hogy általánosan ez a tétel nem mondható ki.

Csak egyes esetek vizsgálata lehet eredményes, ami azt is jelenti, hogy akár még visszaállamosításra is lehet példa, ha ezt mutatják a vizsgálatok, illetve eddig nem így kezelt esetekben lehetséges az állami beavatkozás. Erre ma a legjobb és a legnagyobb horderejű példát szintén az Egyesült Államok nyújtja az egészségügyi ellátás terén.

Hasonló példát mutat számunkra, hogy a nagy privatizátor, az angol miniszterelnök asszony, M. Teacher sem kívánta magánosítani az állami egészségügyet és a hozzá tartozó állami tulajdonú intézményeket. Sajátos megoldást választott, az úgynevezett menedzser versenyt, amely az állami források elosztásáért versenyezteti az egyes állami cégek vezetőit, de a privatizáció nem történt meg.

Itt kell megemlíteni, hogy azért Anglia a privatizáció hazája, de annak igen sajátos formáját gyakorolták a konzervatívok. Maga Teacher összességében csak az állami tulajdon igen kis részét privatizálta, alig 2%-t, de azt sem a privatizáció teljes formájában. Sok területen a munkavállalói és a kisrészvényes programot gyakorolta. Lényeges elem továbbá, hogy nem a totális magánosítás ment végbe alatta.

Totális magánosításról vagy elsőfokú magánosításról (saját kategória) akkor beszélünk, amikor a szolgáltatásnyújtás eszközeinek tulajdona, a termelés megszervezésének módja cégen belül és cégek között is tisztán piaci alapon megy végbe. Az állam csak általános szabályozást gyakorol, felelőssége már nincs a gazdaság ezen szektorában, csak általános piac-felügyeleti. Ez az a forma, amely a volt szocialista országokban az üzleti szférát kell, hogy létrehozza.

Másodlagos vagy részleges magánosítás az, ha lényeges felelősségek az állam kezében maradnak. Ilyen felelősség lehet a tulajdon megtartása, de bérbeadás, a koncessziós jog megtartása, a teljes finanszírozás és a hozzá tartozó minőségellenőrzési rendszer működtetése, megosztott beruházás, stb. Itt sok működtetési forma képzelhető el. Igazándiból, a piaci kudarcoktól erősen szenvedő ágazatokban és területeken a magánosítás soha nem lépett túl ezen a területen. Kissé korszerűtlenül szólva, az állam ellátási felelőssége megmarad miközben magát a konkrét szolgáltatásnyújtást gebinbe adja.

Természetesen emellett megmarad sok helyütt a teljes állami szolgáltatásnyújtás, ahol a szervezet eszközeinek tulajdona is, a szolgáltatás módja és az ellátás formáját is államinak mondhatjuk. E körben egy változás következik be, ahogy azt már az angol egészségügy példáján is látjuk. A merev, bürokratikus, weberiánus szervezeti megoldásokat rugalmas, gyakran az üzleti életből átvett menedzseri stílus váltja fel. A központi költségvetés és annak kezelői is az előző, részleges formában megismert módon viszonyulnak a saját intézményeikhez. Mueller is emiatt találhatott hatékony közszolgáltatásokat az Egyesült Államokban, mert ott is már a reformált szervezetek nyújtottak állami szolgáltatást.

A körben az sem ritka, hogy magántulajdonú és állami vagy önkormányzati tulajdonú szervezetek versenyeznek az állami vagy önkormányzati finanszírozású munkákért és egyáltalán nem biztos, szintén Mueller tanulmányai szerint, hogy az előzőek győznek. Ilyen példa már nálunk is van. (Lásd Pásztor Miklós: IISA conference paper, Monterey, 2006., kézirat)

Igen vegyes kép alakult tehát ki ebben a körben és egyáltalán nem mondható, hogy az állami tulajdon vesztésre állna. Éppen ellenkezőleg. Ha nem is beszélhetünk reneszánszról, de stabil pozíciókról igen és ez elméletileg is és gyakorlatilag is igazolható.

Végül arról is kell néhány szót szólni, hogy miért is akkor az állandó heves támadás az állami tulajdon ellen. Talán nem tévedünk nagyot, bár erre vonatkozóan inkább csak hipotéziseink lehetnek, hogy e mögött inkább lobbi érdekek állnak, mint sem a tiszta elmélet. Az egyre inkább beszoruló, hagyományos módon teret már nem nyerő gazdasági szervezetek kívánnak újabb piacokat nyerni ez által. A pénzügyi szférában a megtakarítási hajlandóság már csak kis lépésekben növelhető, a termelésben jelentős túlfogyasztás figyelhető meg – erős a szemét termelés. Igazi lehetőségek csak akkor nyílnak, ha a új területek is nyílnak a tőke számára. A hagyomány állami szolgáltatások – oktatás, egészségügy, idősgondozás, szegények segítése, stb. – mind olyan terület, ahol a lehet még szűz területet foglalni azoknak a tőkéscsoportoknak, akik már másutt nem látnak esélyeket.

Ehhez az elmélet emberi nem asszisztálnak, csak hátteret szolgáltatnak bizonyos gondolkodók mindig is meglévő és folyamatosan fejlődő nézetei. Ezeket támogatva, mintegy divatba hozva találják meg e csoportok elméleti hátterüket. A közgazdasági vita mindig is az állami beavatkozás mértékéről és formájáról szólt már kezdetei óta. Mindig is három csoport vitatkozott egymással: a szabadpiac hívei, az erős állami szabályozás mellett kiállók és a vegyes gazdaság hívei, a pragmatikusok. Ma az első csoport érvei hallatszanak jobban, ne feledjük ötven év beavatkozás pártiság után. A pragmatikusok mindig a gyakorlatba szorulnak.

2.2.4. Az állami szolgáltatás specifikumai: gazdaságpolitikai tapasztalatok

Külön kell szólni a gazdaságpolitikai összefüggésekről. Az eddigiek alapján úgy látszik, hogy csak a tulajdonlás szerepel a liberálisok programjában. Ez nincs így. Mint minden gazdaságtani iskola, ők is komplexen gondolkodnak a gazdasági szféra egészéről.

A fentiek szellemében a gazdaságpolitikai összefüggések is a totális vagy a részleges privatizáció körébe tartozó problémaként ragadható meg. Mint láttuk, ez azt jelenti, hogy minden elemében a magánpiaci elvek érvényesülnek és az állam csak úgynevezett rendszerszabályozó és -fenntartó szerepet tölt be – polgári jogviszonyok megállapítása és védelme, infrastruktúra fenntartása. Gyakran nevezik éjjeli őr államnak, vagy közlekedési rendőr modellnek – ahogy az sem, úgy az állam sem tudja és mondja meg az egyes csomópontban megjelenő autónak, hogy hogyan és merre menjen, csak arra vigyáz, hogy össze ne ütközzenek.

Nos, ezt gyakran úgy is nevezik, hogy dereguláció. Ugyanakkor itt is érdemes bizonyos rendet rakni a fogalmak között.

A második világháború után és a gyarmatbirodalmak felbomlásakor két dolog erősen összekapcsolódott. Az állami tulajdonlás és az erős állami piacszabályozás. Elméletileg nem kell, hogy a két dolog együtt járjon. Lehet erős állami szabályozás úgy is, hogy teljes magántulajdon van. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy ez az igazán történetileg megtapasztalható modell. Különösen ilyen a későközépkor és a korai polgári korszak Nyugat-Európában. A nagy latifundiumok is már rég árutermelők az ipar és a szolgáltatás magánkézben van. Mégis erős a szabályozás, a magántermelő nem termelhet akármit, csak amit engedélyeznek neki részben a királyok, részben a céhek. A polgári forradalomig a francia polgárok nem viselhettek sárga színű ruhát, mert az a király kiváltsága volt, tehát azt nem is termelhették. Úgy mondja ezt a gazdaságtan, hogy nem volt fogyasztói és így termelő szuverenitás.

Ugyanakkor ez az a korszak, amikor még olyan állami funkciók is magántulajdoni szervezetekben működnek, amelyek ma elképzelhetetlenek. Ilyen például a hadsereg és az adószedés. Szakképzett katonák járják a világot annak adva tudásukat, gyakran kisebb csapatokba verődve, akik megfizetik. Zsoldosok. A király pedig, a hatékonyabb és olcsóbb behajtás jegyében szintén magánzóknak ad jogot a királyi jövedelmek beszedésére. A hatékonyság ebben a korban azt is jelenti, hogy nincs kiépítve széleskörű állami bürokrácia, ami mondjuk az adószedés feltétele. Ekkor kezdenek e formák kiépülni.

Érdekes adalék e témában, hogy Nagy-Britanniában, az állami közoktatási rendszer bevezetésekor a XIX. század utolsó harmadában már a gyerekek 95% járt valamilyen iskolába. Nem az alacsony részvétel vezetett tehát az államosításhoz, hanem a kimaradt 5%, akik éppen a legszegényebbek voltak érdeke, hogy szüleik kényszerüljenek és lehetőséget is kapjanak az iskoláztatásra, hiszen az fizetős volt. Hasonló fontosságú kívánság volt a társadalomban az iskolák színvonalának emelése és egységesítése, az iskolázási idő kitolása. Korábban ez sokkal inkább függött a szülők hajlamától és pénztárcájától, s e függést akarták az államosítással csökkenteni.

Igazándiból tehát nagy hullámokról beszélhetünk. Erős magántulajdon-erős szabályozás, amit vált egy erős magántulajdon gyenge szabályozással, majd erősödik az állami tulajdon, de nem túl erős szabályozással egyéb területeken. A Második világháború után erősödik az állami tulajdon és az állami szabályozás keynesiánus formája, majd ma egy gyengülő állam gyengülő szabályozásával találkozhatunk, legalábbis a liberálisok vágya szerint, de valójában egy erős magán erős szabályozásához tértünk vissza. (1. ábra)

1. ábra

Erős szabályozás   Kora polgári                         Keynesi kor         Magántul.                  Mai helyzet?                        Állami t.       XIX. sz. első fele                             XIX. sz. 2. fele Mai liberálisok?     Gyenge szabályozás

Ez az ábra inkább szemléltetésül szolgál, mint magyarázatul, de jelzi e dilemmát. A körbeérés látható, nagyjából ötvenéves periódusban. Annyi megjegyzés még kívánkozik, hogy a keynesi korban létezik a két totalitárius rendszer is, ami sok liberális gondolkodónál némi egymásba mosását is eredményez és számunkra is megfontolandó, hogy itt a korszak gyengébb és erősebb megoldásait lássuk.

Mindenesetre az ábra láttatja, hogy a mai helyzet összetett és vitatható. Tényleg az ábra közepén lennénk? Jó ez?

Mindazonáltal vannak rossz tapasztalatok, ami arra int minket, hogy óvatosan kellene kimozdulni a középpontból. A gyarmatbirodalmak felbomlása ad némi tapasztalatot számunkra. Itt erős állami tulajdonlás és erős szabályozás is érvényesült egyaránt. Ezt még a nemzetközi szervezetek is támogatták fejlesztési pénzekkel. Később egyre inkább váltottak, mondván, hogy pazarló a gazdálkodás és a felvett hitelek is egyre csak nőnek eredmény nélkül. Lassan felszámolták az állami tulajdont és a szabályozást is, ugyanakkor nőtt a nyomor és a kiszolgáltatottság. Ez Afrika jó részén a társadalmak felbomlásához is elvezetett.

Sokan összekötik e folyamatokat, tehát az állami leépülést és a nyomort. Valóban, ahogy láttuk, a magára hagyott piac fokozza a társadalmi egyenlőtlenségeket az elméleti modell feltételeinek gyengesége miatt. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy éppen a fejlesztések miatt mégis csak bekövetkezett egy népesség robbanás, amit valóban már az adott társadalom nem képes kezelni. E területeken a növekedés a népesség szám növekedésében jelent meg és nem az egyéni fogyasztás növekedésében, együtt a szegénység növekedésével – az éhhalálhoz sok a jóllakáshoz kevés.

2.2.5.         Az állami szolgáltatás specifikumai: egy megoldás?

Akkor most kinek van igaza? A liberálisoknak vagy azoknak, akik éppen őket hibáztatják. Szerintem e példa alapján a dolog eldönthetetlen. A technikai haladás, hipotézisem szerint inkább altruista alapokon következett be, nem függetlenül a közösségi tulajdonlás formáitól (amelyek célja túlmutat a piacon), míg a továbblépési képtelenség éppen a gyenge állam miatt következik be. Erre példa Ázsia, ahol több helyen az erős állam, néha már túl erős, szövetkezve részben társas magántulajdonnal, részben közösségi tulajdonokkal képes volt jelentős fejlődést generálni. (Persze nem mindenütt!)

Mindez persze a pragmatikus gazdaságtant támasztja alá, nézetem szerint, ami nézet lehet, hogy elfogult.

Ebben az értelemben tehát az erős állami szabályozás jelentős állami tulajdonnal, de az üzleti életben erős magántulajdonnal és az állami szolgáltatások hatékonyság és nem bürokratikus megoldásával lehet egy megfelelő kombináció a továbblépésre.

Talán ezt a környező volt szocialista országok is alátámasztják. Mind Csehország, mind Lengyelország, mind Szlovákia esetében erős maradt az állami befolyásolás. Ez még akkor is igaz, ha voltak erős liberális, sokk-terápiás korszakaik és mindezt nem hangoztatták nyilvánosan. Éppen ellenkezőleg, csendben maradtak a gazdaságpolitikai tevékenységük lényegét illetően. Időnként közeledtek a közösségi formákhoz is a privatizációban, ami például a kuponos privatizációt illeti Csehországban. Hosszabb távon képesek voltak stabilizálni magukat és e rejtett eszköz segítségével a foglalkoztatási helyzetüket stabilizálni. Tévedés ne essék, nem őrizték az állami tulajdont, de fékeket építettek be éppen a gazdaságpolitikával és a magánosítás bizonyos speciális megoldásaival ahhoz, hogy regenerálódjanak.

Ugyanakkor tudjuk, hogy nem voltak eladósodva és ezt a forrást is felhasználhatták keynesiánus metódusaik működtetéséhez. Így van az, hogy Lengyelország csak 30%-ban exportál és erős a helyi piaca mindenféle liberális felszín mögött. A munkanélkülisége sem magasabb a mienkénél csak mi jobban elrejtettük a korai nyugdíjazással.

A magánosítás tehát éppen úgy együtt járhat a deregulációval, ahogyan elkerülheti azt. Az átalakuló gazdaságok esetében talán megfelelőbb a deregulációs szint csökkentése és ezzel hosszabb távon képes az átalakulási sokkot csökkenteni. Talán nem baj, ha arra hivatkozunk, amit már százötven évvel ezelőtt már egyszer kimunkáltak és kipróbáltak. Nevezetesen Liszt Frigyes munkásságához. Német közgazdászként fogalmazta meg azt, hogy a fejlődő, újonnan iparosodó ország esetében az állami szabályozás fokozatos gyengülése a megfelelő megoldás.

Ő akkoriban az erőteljes import ellen védte ilyenformán a német gazdaságot, lehetőséget adva a felzárkózásra. A mai helyzetben ez talán nem így formálódik meg. Inkább arról van szó, hogy időt és módot kell adni a régi struktúrában lévők átalakulására, az újhoz való alkalmazkodásra. Ehhez támogatni kell a termelést valamifajta módon, keresletgenerálással, tulajdoni trükkökkel.

Ezzel szemben a nálunk gyorsan privatizálva a régi termelési struktúrák is azonnal leépültek, nyugdíjba küldve számos még aktív embert, ahelyett, hogy dolgozhatott volna, és akklimatizálódhatott volna.

Ezzel ugyan alkalmazkodtunk az aktuális piaci igényekhez, de mivel nem volt belső alkalmazkodási kényszer és így alkalmazkodási innováció, í jövő egy része is elveszett, nyugdíjba vonult

E megállapítást akkor is igaz, ha tudjuk, hogy néhány előfeltétel hiányzott ennek a modellnek a teljes értékű működéséhez. Két ilyen problémát emelek ki.

Először is hiányzott a megfelelő képzési struktúra. Az alkalmazkodáshoz ez elengedhetetlen. Talán más modell esetében ez is kiépült volna a mai igényekhez viszonyítva (Lásd: Pásztor Miklós: Vállalti szakképzések: túlélés képzés nélkül?, Felnőttképzés, I/1. sz.)

Másrészt hiányzott egy világos nemzeti fejlődési koncepció. Ilyet nem is lehetett mondani nyilvánosan, mert ez azonnal valami antidemokratikus őskövületi jelmondattá minősíttetett a nyilvánosságban. Holott a demokrácia nem nemzetellenes, de nem soviniszta. Ezt akár mint politikai akarat hiányát is nevesíthetjük.

Itt tartunk ma.

3. Néhány privatizálásra váró ágazat

A gyorsnak mondott privatizáció után még mindig nincs lezárva a folyamat teljesen. Felmerül a kérdés, hogy le kell e már zárni vagy nem. Mindez azonban szorosan összefügg már a másodlagos privatizáció téma köreivel. Azt kijelenthetjük, hogy lényegében az elsődleges privatizáció már lezárult. Nincs olyan eszköz az állam kezében, amelyet piaci alapon szokás működtetni, azaz ahol a piaci kudarc vállalható mértékű, az államosítás kárt okoz.

Egyesek szerint egyes kérdésekben túl is mentünk már a kívánatos mértéken, például az energetika területén. Erről már írtunk az első fejezetben. Itt csak arra kell emlékeztetni, hogy ennek besorolása – elsődleges vagy másodlagos privatizációs cél – vitatott. A modernizált infrastrukturális rendszere, ahol a vezeték elválik a termék előállításától – adhat erre megnyugtató megoldást. Ugyanakkor formálódik egy újabb válasz is, nevezetesen az, hogy az elektromos áramot, mint egyedüli energiaforrást egyetemes szolgáltatássá kell tenni.

3.1. A buszos tömegközlekedés

Régóta napirenden lévő kérdés a VOLÁN társaságok helye az új magyar piacgazdaságban.

Jelenleg igen furcsa formában léteznek. Részben őrzik a tizenöt évesnél is idősebb tröszti forma nyomait, árszabályozottak, de vállalkozhatnak is, van is szolgáltatási felelősségük és állami támogatásuk, és van némi piaci kitettségük. Nem kívánatos igazán senki által, de változtatni nehéz rajta.

Két dolog tartja fenn ezt a rendszert. A piac zártsága, azaz, hogy külföldi társaság nem vállalkozhat egyelőre ilyen szolgáltatásra – mármint helyközi, menetrendszerinti közlekedésre és egyes városokban a helyi tömegközlekedésre. Ez a helyzet azonban meg fog változni az uniós piacnyitási kényszerek miatt. Az egyetemes szolgáltatóval ellátott helyi piacon mindenki megjelenhet, aki képes szolgáltatni.

A másik dolog pedig az, hogy az ágazat elitje nem tudta eldönteni, hogy milyen formában privatizálják az ágazatot. Az egyéb területeken szokásos módok itt nem működnek.

Sokan és szívesen vállalták volna a holding rendszerű megoldást, ahol a központ csak szelvényt vagdos, és az alárendelt vállalatok termelnek. Az utóbbi szerepet nem akarta senki sem vállalni.

Sokan vittek volna ki jól jövedelmező viszonylatokat a rendszerből. Az állami vállaltokra maradt volna a többi, amúgy is rossz helyzetűket tovább rontva. Ezt már több szereplő is megakadályozta belülről és a felhasználói oldalról egyaránt. Ugyanakkor ez a forma azért részlegesen működik, mert egyes vonalakat pályázat útján mégis lehet bérelni. Új jelenség, hogy egyre több helyen látni olyan kisbuszos helyi járatot, amely egy vállalkozó kezében van, és mások által kihagyott igényeket elégít ki, leginkább a település központjától kijjebb eső lakóparkoknál.

A rendszer egészének privatizációját pedig, akadályozta ugyanezen érdekek másfajta konstellációja. Talán jelentkező akadt volna, hiszen uniós szinten létezik néhány nagy, nemzetközi szolgáltató. Úgy tűnik, ők inkább most már kivárnak, a piacnyitásra készülnek.

A menetrendszerinti buszközlekedés különösen alkalmas lenne közösségi tulajdoni formában való működtetésre. Ezt tette meg részben a Teacher-i privatizáció egyes nagyvárosokban. Mindez azonban együtt járt a személyzet radikális csökkentésével, elsősorban a kiszolgáló személyzet, a forgalmisták eltűnésével. Gyakori jelenség Angliában a sofőrök meleg váltása a vonal bármely pontját, legkevésbé a végállomáson.

Végső soron a menetrendszerinti buszközlekedés is az egyetemes szolgáltatás körébe fog tartozni. Itt nem feltétlenül az egy szolgáltatós kiemelés a legjobb megoldás. Az ország ennél tagoltabb és szétszedhetőbb. Nyugaton inkább a regionális szolgáltatók versenye a jellemző. Többen találnak így maguknak támogatást, és ezzel együtt megmaradhat a jegyek támogatása is.

Ehhez azonban több feltétel még hiányzik.

Először is a magyar regionális rendszer elég kezdetleges. Jelen formájában erre a feladatra nem alkalmas. A nagyvárosok vehetnék át a szerepét, de ez sem lehet tartós megoldás.

Nincs régibe szervezve a közlekedés sem. Hiányoznak az egyes tömegközlekedési eszközök közös, megosztott használatát jelentő megoldások. Az önkormányzatok sem tudnak együtt gondolkodni ezen. Jól mutatja a helyzetet a budapesti közlekedési társulás helyzete. Vidéken talán jobb a helyzet, de ott sincs megoldás.

Végül a már említett személyi kérdések is megoldatlanok, bármennyire fájdalmas is számunkra ez a forgatókönyv.

A munkavállalói tulajdonlás elvileg lehetséges, ha nem kezd minden sofőr saját kis viszonylatot keresni, ha egyáltalán lesz erre módja. A nagy multik nem támogatják ezeket a megoldásokat. Ők egységes, belsőleg jól ellenőrizhető szervezetekben gondolkodnak.

Nem idegen tőlük a külföldi munkavállalók alkalmazása. Ez gyakran vezet ahhoz, hogy a sofőrtől nem lehet kérdezni, mert tudja a nyelvet, és nem ismeri a környéket, de vezetni és pénzt beszedni tud.

A verseny előttünk van. Fel kell készülni rá.

3.2. A posta

2012 a meghatározó dátum a Magyar Posta életében. Ekkor jár le ugyanis az a moratórium, amely a postai szolgáltatások területén kizárja a versenyt. Pontosabban a nagy szolgáltatók által generált versenyt. Kis szolgáltatókkal már ma is versenyeznie kell az MP-nek. Ezek azonban nem veszélyeztetik igazán a pozícióit, még akkor sem, amikor nagy nemzetközi szervezetekről van szó, mint például a DHL-hálózat.

Az MP ugyanis ma élvez állami monopóliumot az egyetemes postai szolgáltatások területén, mindenütt jelen kell lennie, és szolgáltatni kell. Erre már évtizedek óta kiépült apparátusa van. Minden más szereplő csak egyes résztevékenységeket végez, leginkább a helyi és a nemzetközi csomagküldést. Létezik szakosodott pénzküldés is, de ezt tömegesen az MP végzi. És sorolhatnánk még a szolgáltatásokat. A dolog lényege, hogy jelen pillanatban ilyen nagyméretű és sokoldalú szereplő nincs a piacon.

Ugyanakkor az Unió versenypolitikai elvei nem teszik lehetővé, hogy a postai szolgáltatások esetében a vásárló elessen a verseny nyújtotta előnyöktől. A magyar államnak meg kell nyitnia piacot a versenytársak előtt. Ez kér kihívást jelent az MP-nek.

Egyrészt megszűnik monopol pozíciója, és hasonló nagyságú és sokoldalú versenytársakkal kell megküzdenie az eddigi kicsik helyett. Ilyenek pedig, léteznek, sőt nagyobbak, mint az MP. Ráadásul jelenleg már versenyben vannak, azaz már alkalmazkodtak az új helyzethez. A MP-nek tehát hat éve van a fordulatszám felvételéhez.

Mit is jelent azonban ez? Nem kell az MP privatizálni. Ez nem feltétele a piacnyitásnak. Ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy megkapja a jelenlegi monopol pozícióját. Az egyetemes szolgáltatási elvek szerint ez ugyanis csak egy nagy szolgáltatónak. Neki is csak annyiban, hogy bizonyos előre meghatározott és jól bizonyítottan a mindenkihez való elérésből származó veszteségeit az állam valamilyen formában megtéríti. Versenyezni kell, tehát egyrészt mindenütt a szolgáltatás igénybevevőiért és versenyezni kell az államnál némi támogatásért, amit azonban csak egy szolgáltató kaphat meg.

Jogos a kérdés, hogy érdemes-e ezért a jogért harcba szállni. Azt látni kell, hogy ahol nincs ilyen jog, ott a foglalkoztatás is csökken, hiszen bizonyos piaci szegmensekből kiszorul a cég, ahol biztos jövedelme van. A piaci konkurencia pedig, állandóan nyomás alatt tartja a versenyképes területeket. Új helyzet áll tehát elő.

Másik szempont ebben az, hogy az egyetemes szolgáltatói jogát elvesztő MP, egyáltalán megmaradhat-e? Talán igen. De állami vállalatnak kell-e lennie vagy privatizálható és ezzel foglalkoztatási és piaci esélyei tovább csökkennek. Az egyetemes szolgáltató vásárolja-e fel vagy egy olyan befektető, aki az általános szolgáltató jellegét nem őrzi meg csak egyes szolgáltatásit.

A lehetséges szakszervezeti álláspontok szerint egyik sem kívánatos. Bár az egyetemes szolgáltató magyar munkavállalókat fog alkalmazni, de kérdéses milyen béren – erről rosszak a tapasztalatok. Másik kérdés, hogy elfér-e két nagy szolgáltató a piacon. Talán igen, talán nem. Ez is foglalkoztatási és bérprobléma.

A piacnyitás előtti privatizáció talán elkerülhető és van esély a egyetemes szolgáltatási jog megszerzésére is. Az állami vállalat, láttuk az előbb képes akár magán szervezetekkel is versenyezni és nyerni. Ekkor a bejövő kell, hogy korlátozza magát.

Ugyanakkor e bejövők köre már ma is jól látható. Az uniós piacot néhány nagy uralja. Igazi veszély abban van, hogy ugyan első körben lemaradhat, de mindegyiknek van annyi ereje, hogy a csökkentett magyarországi szolgáltatás után újra versenybe tudjon szállni sokkal nagyobb szervezeti erejére és így jobb kitartására alapozva.

Ez ellen egyetlen ellenszer van, hogy az MP maga is ésszerű terjeszkedő politikát folytat. Ez is egy lehetséges forgatókönyv. Ma erre nincs még módja, de a piacnyitás erre is ad lehetőséget.

Lehetőségek:

•  Belső egyetemes szolgáltatási jog és külföldi terjeszkedés – bírni fogjuk?
•  Belső egyetemes szolgáltatás – bírni fogjuk?
• Belső részszolgáltatások – megmarad ezzel hosszabb távon az MP, pláne állami vállalatként?

A helyzet nem egyszerű és jelentős erőfeszítéseket kíván. Talán ebbe az irányba kellene a szolgáltatások szervezésénél gondolkodni nem a vegyes kereskedésben. Egy megnyugtató helyzet van, hogy jelenleg részletekben nem lehet privatizálni. Ha a harmadik lehetőség jön be, akkor igen és akkor ott kell lenni a szakszervezeteknek, mint a leendő tulajdonosok képviselőiként éppen úgy, mint a munkavállalók védelmében.

Felhasznált irodalom

Cullis-Jones: Közpénzügyek és közösségi döntések, AULA, 2004.

Lubomír Mlcoch: „Restructuring of property rights: an institutional view, kézirat, 2000

Mihályi Péter: A magyar privatizáció krónikája, KJK, 1998

Mueller, D.: Public Choice, Cambridge, 1990

Ökonómia 2013 Bt.: Munkavállalói tulajdonlás, 2006 Kézirat

Pásztor Miklós szerk.: Államháztartási ismeretek,

Savas: Privatizáció, KJK, 1994.

Pásztor Miklós