A munkásönigazgatás igénye már a forradalom kirobbanása elött megjelent a munkahelyeken, de ’56. október 23-án a hamu alatt izzó parázsból váratlanul fellángolt a forradalom és szabadságharc.

Az ’56-os események történetét tanulmányozó kutatók között ma már szinte egységesnek tekinthető az az álláspont, hogy a forradalom Szegedről indult ki. Mivel ’56. október 16-án a dél-alföldi egyetemi városban egységes kommunista Dolgozó Ifjúság Szövetségéből sokan kiváltak és megalakították a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét, a MEFESZ-t.

Elmondhatjuk, hogy kevés olyan esemény létezik a magyar történelemben, amelyben az ország lakossága olyan széleskörűen vett volna részt, mint az 1956-os forradalomban. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc volt az a történelmi eseményünk, amelyről a kommunista hatalom a legtöbbet hazudott, minden tényét elferdített, bemocskolt.

De mit is akartak a Munkástanácsok?

Követeléseit röviden az alábbiak szerint foglalhatjuk össze. Akarták:

  • az ország függetlenségét,
  • a parlamentáris demokráciát,
  • a többpártrendszert,
  • a szabad választásokat,
  • a szólás- és gyülekezési szabadságot,
  • független, szabad szakszervezeteket,
  • „munkahely legyen a munkásoké” szlogen jegyében a független munkás önigazgatást.

Az országos forradalmi események hatására 1956. október 24-én, Pécsett egy kisebb, majd 25-én egy nagyobb tüntetés zajlott le. Az egyetemisták mellé időközben felsorakozott uránbányászok és a különböző gyárak üzemek, hivatalok munkási és egyre több középület tetejéről verték le a vöröscsillagot. Arról ritkán beszélünk, hogy Pécsen is volt, olyan hely, ahol az államvédelmi hatóság lövései eldördültek, ezek a lövöldözések egy halálos áldozatot követelek.

A vidéken létrejött Nemzeti Bizottságok szinte az egyik napról a másikra lebontották a kommunista tanácsrendszert. Ezen a vidéki események döbbentették rá a pártállami vezetést a forradalom rendkívül széles társadalmi bázisára.

Városunkban az első Munkástanácsok október 24-én alakultak meg, majd ezt követték a nagyobb települések Munkástanács szervezeteinek megalakulásai. Október 27-re megyénkben szinte minden nagyobb településén alakult a Munkástanács szervezet. Eleinte – a jugoszláv mintára – mindenütt helyi párt és állami vezetés tagjai álltak  az élére, a forradalom és szabadságharc kiterjedésével e szerepük önként, vagy külső beavatkozásra megszűnt, delegáltjaik kikerültek onnan.

Pécsi jellegzetesség volt az a tény is, hogy az MDP helyi szervezetében a reformkommunizmusnak nem voltak képviselői, sőt a rákosista vonal volt a mérvadó. 

Pécs a római katolikus dominanciájú polgárváros jellegét a Rákosi-éra sem tudta gyökeresen megváltoztatni. Ezt, vagyis az úgynevezett “úri középosztály” tovább élését mutatta az a tény, hogy a Színház téren a Szakszervezetek Baranya Megyei Székházában október 28-án létrehozott Baranya Megyei Munkásság Nemzeti Tanácsa vezetésében számos ügyvéd, ügyész, katonatiszt, volt koalíciós politikus, megyei és városi tisztviselő kapott helyet. (Róluk nevezte el a neves történész, Bill Lomax a pécsi forradalmat, a “doktorok forradalmának”! Természetesen itt kell megemlítenünk Dr. Debreczeni László barátunkat is!)

A Munkástanácsok máig elévülhetetlen történelmi szerepe valójában akkor kezdődött, amikor a magyar utcákon megjelentek a szovjet tankok, de a munkahelyeken még nem garázdálkodtak a pufajkások. Sokan ezt az időszakot nevezzük: „Második Fegyvertelen Forradalomnak.”

Hiába hozta a Parlamentben a „szolnokiak bandája” az intézkedéseiket, az országot nem Ők irányították! A mindennapi élet alakítása egy olyan intézmény kezébe került, amely pár hetes múltra tekinthetett vissza, de valós, össznépi politikai erővé nőtte ki magát: Ők voltak a Munkástanácsok!

Ezt érzékelve és valamiféle megegyezési szándékot imitálva, a Kádár-kormány november 22-én rendeletben törvényesítette a Munkástanácsok működését. Ezen felhatalmazás alapján másnap megalakult a Nagybudapesti Központi Munkástanács, aminek december 8-án volt az utolsó, egyben a legdrámaibb ülése, mivel az ülésük alatt kaptát a megrázó hírt, hogy Salgótarjánban az ártatlanul letartóztatott két Munkástanács vezető kiszabadításáért tüntető tömegbe lövetett a magát mindenhatónak hitt proletárdiktatúra. A sortűz 131 ember életét oltotta ki, és több mint 150 sebesült került kórházba. A hír hallatán a Központi Munkástanács december 11-12-re kétnapos országos sztrájkot hirdetett.

Kádárék sem maradtak tétlenek, december 9-én határozatban visszavonták a Munkástanácsok legitimitását biztosító felhatalmazást!

A fenyegetés ellenére a sztrájkot sikeresen megtartották, ellenben a sztrájk alatt a Munkástanácsok két emblematikus vezetőjét, Rácz Sándort és Bali Sándort tárgyalásra hívták a Parlamentbe, ahol aljas módon letartóztatták Őket. Egyre jobban és jobban tombolt a féktelen megtorlás!

Tudjuk, a szovjetek kezdték meg a letartóztatásokat, novemberben 7250 főt vettek őrizetbe, közülük 860 főt a Szovjetunióba hurcoltak. Nem lehet és nem is szabad megfeledkezni, hogy zömében 1957 – 1961 között zajlott a magyar történelem példátlan méretű, gyalázatos kivégzéssorozata. A Kádári éra kezdetén közel 300 embert juttattak bitófára, többségüket jeltelen sírban földelték el.

Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy sok embert „jogon kívül” a pufajkások – karhatalmisták lőttel le, vertek agyon, a jelen kutatások alapján több mint 150 azonosított áldozatról tudunk. Talán itt az ideje, hogy azt is elmondjuk, hazánkban 1961-ig a monarchia korabeli Csemegi-kódexre épülő büntető törvénykönyv volt érvényben, aminek értelmében halálbüntetés csak emberölés esetén volt kiszabható!

A Munkástanácsok sorsát és helyzetét az MSZMP KB ’57. február végi ülésén, Kádár kijelentése jellemzi legjobban: „A munkástanácsokkal a legközelebbi perspektíva világos. Nincs mit róla mondanunk a határozatban. Szép csendben elszürkítettük a munkástanácsokat, s ez jó!” De arról nem beszélt, hogy közben tömeggyilkossá „avanzsált” és messze még a gyilkolások vége!

 A szovjet hadsereg inváziója után Pécsett–Baranyában is a munkásönigazgatás megvalósításának reményében tevékenykedtek a Munkástanácsok. Mindezt békés, fegyvertelen ellenállást képében, főbb bázisaik a bányák és a nagyobb üzemek voltak.

Talán egyedülálló az is, hogy forradalom kitörésének egy hónapos évfordulóján ’56. november 23-án, megalakították Baranya Megyei Központi Munkástanácsot. Ez az „ellenzéki” intézmény bátran újabb, és újabb, módosítását célzó javaslatokkal próbálta csillapítani a terrort!

A magát mindenhatónak képzelő féktelen kommunista hatalom, ’57-ben az összes, pécsi – baranyai Munkástanács vezetőt letartóztatta, ellenük büntető pereket indítottak, legtöbbjüket többévi börtönbüntetéssel sújtották. Az életútjukat az ’56-os stigma egészen a rendszerváltásig elkísérte, sokukat még az után is, mivel nem szolgáltattak részükre igazságot, nem kaptak elégtételt.

Adódik a kérdés, 67 év után, a ma emberének és főleg a fiataloknak, mit üzen az ’56-os Munkástanácsok eszmeisége? Kijelentem, hogy a forradalom és szabadságharc fegyveres leverése után, a Munkástanácsok több hónapig tartó fegyvertelen tevékenységének valós, máig el nem évülő, hiteles történetét, az arra hivatottak a mai napig, nem tárták fel!

Egyre jobban erősödik az a véleményem is, hogy sokáig nem is tárják fel, mivel a „nagypolitika” mindegyik oldala, viszolyog a munkás önigazgatás gondolatától és főleg a munkavállalói önszerveződésektől.

A rendszerváltás hajnalán alakult Munkástanácsok tagjait is megcsapta ez az „ellenséges fuvallat”. Különösen akkor, amikor Palkovics Imre elnökünk, áterőltette a Parlamenten a Munkavállalói Résztulajdoni Programot. Ezen törvény tényleges végrehajtása lehetett volna a munkás önigazgatást megvalósításának végrehajtása. Sajnos egy magát baloldalinak hangoztató párt végleg lesöpörte az asztalról.

A jelenlegi szakszervezeti szövetségek között „kakukktojásnak” tűnik az 1990-ben alakult Munkástanácsok Országos Szövetsége (MOSZ) mivel  nyíltan és egyedül vállaljuk a keresztény identitásunkat (a logónkban is ott a kereszt) és elfogadjuk a XIII. Leo Pápa által, 1891-ben, a Rerum Novarum enciklikájában megfogalmazott, egyház társadalmi tanításokat.

Visszatérve az ’56-os Munkástanács eszmeiség máig ható üzeneteihez:

  • ’56 legfontosabb üzenete a Szabadság, ami azt jelenti, ne döntsenek nélkülünk.
  • Bátor elődeink tettvágya bebizonyította, hogy nincs olyan monolit elnyomó hatalom, amely ellen összefogva, egymást segítve, ne lehetne törést, repedést előidézni.
  • Amennyiben közösen, hazánk, nemzetünk sorsának jobbítása érdekében kívánunk cselekedni, akkor mindig azt kell szem elött tartani, ami összeköt bennünket és nem azt, ami elválaszt.

Az előző gondolatok által vezérelve, a Pécs Megyei Jogú Város első, szabadon választott Önkormányzata – amelynek volt szerencsém tagja lenni – 1991. október 23-án, az országban elsőként avatott Munkástanács emlékművet. Az eredeti tervek alapján egy emléktábla készült volna, de Dévényi Sándor, Kossuth és Ybl díjas építész tovább gondolta az eredeti elképzelést és egy emlékművet tervezett. Ez az ami ott áll a hajdani szakszervezeti székház falánál, évente itt emlékezünk meg bátor elődeinkre.

 

Pécs. 2023. október 21.

Perényi József

MOSZ – Nyugdíjas Tagozat

elnök