image_pdfimage_print

Az enciklika megjelenésének 90. évfordulójára II. János Pál pápa a Rerum Novarum megjelenése óta eltelt időszak összegzése gyanánt kibocsátotta a Laboren Exercens (Munkát végezve) kezdetű – a munkát végző embert a középpontba helyező – enciklikáját. Ez az a jubileumi enciklika, amelyről napjainkban nagyon keveset beszélünk. Ezért Szent II. János Pál pápára is emlékezve – a nevezett témában ez az Ő első enciklikája – próbálok emlékezni a Rerum Novarum megjelenésének 129. évfordulójára. A mű eredetileg 38 oldal, ezt próbáltam két oldalba összefoglalni.

1981-ben II. János Pál megfogalmazta:

A munka és az ember elválaszthatatlan, ugyanakkor mindig szorosan kötődik az adott korhoz, az adott kultúrához. Éppen ezért újra és újra meg kell vizsgálnunk és megfelelően értékelnünk az ember kapcsolatát a munkához. A munka végzése körülményeiben állandóan új kérdések és gondok merülnek fel. Mindazonáltal mindig új remények és félelmek, biztatások és fenyegetések érik a munkát végző embert. Ezért olyan elemzést kell alkalmaznunk, amely az ember földi életének teljes gazdagságát, ugyanakkor minden fáradozását is feltárja.

A munka az ember mindennapos életének tartozéka, belőle meríti sajátos és különleges méltóságát. Mindemellett szinte mérhetővé válik az emberi küszködés, a fáradság, a fájdalom, a hányattatás és az igazságtalanság, és mindezek egyre inkább áthatják a közösségi életet, a nemzet határain belül és nemzetközi szinten is.

Az ember keze munkáját fogyasztja, és nemcsak a mindennapi kenyér formájában, amellyel testét táplálja, hanem a szellemi kultúrának, az emberi civilizációnak, a tudománynak a kenyerét is. El kell fogadnunk, hogy az ember ezt a kenyeret mindig „arca verítékével” szerzi meg. Azaz nem csupán saját erőfeszítésével és fáradságával, hanem nagyon sok feszültség, konfliktus és megkülönböztetés közepette, amelyek a munkával kapcsolatosak.

A Szentírás első fejezetét olvasva látjuk, hogy az embernek uralma alá kell hajtania a földet. Ezek az igék vonatkoznak mindarra a gazdagságra is, melyet a látható világ magában rejt és az ember rendelkezésére bocsát. Mindazonáltal e gazdagság csak a munka által áll az ember rendelkezésére. Ám a munkával együtt kezdettől fogva szorosan együtt jár a tulajdon problémája is: annak érdekében ugyanis, hogy ezek az elrejtett természeti kincsek magának és másoknak javára legyenek, az ember nem tud más segítséghez folyamodni, csak a munkájához. Az ember, hogy ezeket a kincseket gyümölcsöztesse munkája által, a természet kincseiből kicsiny részleteket kisajátít. Mindezt sajátjává teszi és munkahellyé alakítja. Munkája által sajátítja ki, azért, hogy tovább dolgozzék benne.

A tőke, mint hatalmas eszköztár, vagyis a termelőeszközök összessége, szintén munkából született, magán viseli az emberi munka nyomait. Korunkban a technikai fejlődés nagyon előre haladt. Az embernek, aki a munka alanya, ha a termelésben használni akarja a legújabb termelőeszközöket, folyamatosan új ismeretekkel kell gazdagodnia. A munkavégző képességét, azaz a hatékony részvételi feltételét a modern termelési folyamatban egyre nagyobb előkészületekkel, állandó tanulással, folyamatosan meg kell újítania. Minden ember, aki bármilyen szinten is, de részese a termelési folyamatnak, mindig igazi alkotó alany, míg az eszközök összessége, még ha önmagukban a legtökéletesebbek is, csupán és kizárólagosan az emberi munkának alárendelt eszközök.

Amennyiben a munka egyben feladat is, a jogokat az emberi jogok teljességében kell vizsgálnunk. Ezek a jogok az ember természetéből következnek és az adott államnak kell biztosítania a polgárai számára.

A tőke és a munka közötti alapvető viszonyra a munkabér, azaz a munka díjazása ad alapvető és valós képet az adott ország viszonyaira. Ez az a viszony, amelyen keresztül az emberek zöme hozzáférhet azokhoz a javakhoz, amelyek közös használatra vannak rendelve. Ebből következően az igazságos bér lesz minden esetben az egész társadalmi-gazdasági rendszer igazságosságának a bizonyítéka és alapvető sarokpontja. Az alapvető igazságosságot elsősorban a családokon mérhetjük le. Egy felnőtt személy, aki családért felelős, akkor részesül munkájáért igazságos díjazásban, ha az elegendő ahhoz, hogy családot alapítson, azt méltó módon fenntartsa és biztosítani tudja annak jövőjét. Ilyen bérezés az úgynevezett családi bérezés.

A tisztességes munkabér mellett számításba kell, hogy jöjjenek még a különböző szociális juttatások, melyeknek az a célja, hogy biztosítsák a munkás életét, egészségét és családja biztonságát. A gyógykezelés költségei, különösen munkahelyi balesetek esetében megkívánják, hogy a dolgozó könnyen hozzájusson az egészségügyi ellátáshoz, s hogy amennyiben lehetséges, olcsón vagy egyszerűen ingyenesen kapja azt. A juttatásoknak egy másik része a pihenéshez való joggal kapcsolatos. Mindenekelőtt a rendszeres heti pihenőnapról van szó, amely legalább a vasárnapot, s emellett egy hosszabb pihenési időszakot, az évi szabadságot jelenti, ami esetleg az év folyamán több rövid szakaszból is állhat. Végezetül a nyugdíjhoz és az öregkor biztonságához való jogról van szó, s az olyan esetekre szóló biztonságról, amikor munkahelyi baleset miatt válik valaki munkaképtelenné. Ezen alapvető jogok körén belül bontakozik ki a részleges jogok rendszere, melyek a munkabérrel együtt meghatározzák a munkaadó és a munkavállaló kapcsolatának, a munkaviszonynak kifogástalan voltát. E jogokhoz mindig hozzátartozik az a jog, hogy a dolgozó olyan körülmények között és úgy végezze munkáját, hogy az ne veszélyeztesse egészségét, testi épségét és ne károsítsa erkölcsi épségét.

A munkavállalók számára biztosítani kell a társuláshoz való jogot is. Jog ahhoz, hogy a munkások olyan társulásokat vagy egyesületeket alkossanak, melyeknek az a célja, hogy a különböző foglalkozásokban dolgozó emberek érdekeit védjék. Ezeket az önszerveződéseket hívják szakszervezeteknek. A dolgozó emberek legfőbb érdekei bizonyos mértékig közösek; ugyanakkor azonban minden munkafajta, minden foglalkozás rendelkezik olyan sajátosságokkal, melynek ezekben a szerveződésekben tükröződniük kell. A szakszervezetek harcát úgy kell tekintenünk, mint közös versenyt a „közjóért.” Azért a jóért, amely a foglalkozásuk szerint egyesült dolgozó emberek szükségleteinek és érdekeinek megfelel. Ez a harc azonban nem a „többiek ellen” zajlik. S ha az ellentétes vélemények esetén szembe helyezkedést jelent másokkal, ez a társadalmi igazságosság miatt történik, s nem magáért „a harcért”, sem pedig azért, hogy kiszorítsa az ellenfelet. A munkának mindenekelőtt az a sajátossága, hogy az embereket bizonyos közösségbe gyűjti, és ebben áll a munka társadalmi ereje. Van és természetesen kell, hogy legyen olyan ereje ahhoz, hogy együtt gondolkodó és cselekvő közösséget hozzon létre. Végül is azonban ebben a közösségben eggyé kell válnia mind a dolgozóknak, mind azoknak, akik rendelkeznek a termelőeszközök felett, vagy azoknak tulajdonosai. Ebben az értelemben a szakszervezetek tevékenysége kétségtelenül belép a „politika” területére, politikán értve, a közjó mindenki számára „bölcs intézését!” Ugyanakkor elfogadhatjuk, hogy a szakszervezeteknek nem feladata, hogy „politikát csináljanak,” a szó mai értelmében. Kívánatos és egyben szükségszerű is, hogy a szakszervezetek mindennapi működése következtében a munkavállalók ne csupán többet „birtokoljanak”, hanem mindenekelőtt „többé válhassanak,” azaz minden szempontból jobban meg tudják valósítani emberségüket és vágyaikat!

Fonyód, 2020. május 06.

Perényi József

Munkástanácsok Országos Szövetsége

Szövetségi Tanács

elnök