Október 23-án a Munkástanácsok Országos Szövetsége méltósággal emlékezett az 1956-os forradalom és a munkástanácsok örökségére. Reggel 10 órakor Rácz Sándor, a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács legendás elnöke sírjánál hajtottunk fejet és helyeztünk el koszorút, ezt követően pedig Bali Sándor emléktáblájánál folytattuk a megemlékezést. Az ünnepi beszédek során – amelyeket Palkovics Imre és Szabó Imre Szilárd tartottak – a szabadság és a munka méltóságának üzenetei, valamint a munkástanácsok történelmi öröksége és felelőssége került a középpontba. A csendes főhajtás és a koszorúk jelképesen is megerősítették közösségünk elköteleződését: az 1956-ban vállalt bátorság és szolidaritás ma is iránytű számunkra.
A Munkástanácsok Országos Szövetsége az 1956-os munkástanácsok közelgő 70. évfordulójára nagyszabású programsorozatot indít, amely országos rendezvényekkel és digitális tartalmakkal teszi élővé az örökséget.
Palkovics Imre megemlékezése
Kedves Barátaim!
Emlékezzünk 1956 forradalmának és szabadságharcának évfordulójára és a dicső történelmi események hőseire. Azokra a hősökre, akik az Úr hívásának engedve félretették hétköznapi józan megfontolásaikat, fortélyos félelmeiket, mindent elsöprő bátorsággal álltak élére az eseményeknek, és nőttek túl addigi önmagukon.
Ilyen emberek voltak a forradalom gerincét adó fiatal munkások, ipari tanulók, akik fegyverrel a kezükben küzdöttek az egyetemisták és a munkástanácsok követeléseiért, a magyar nép követeléseiért. Közülük is kiemelem Rácz Sándort és Bali Sándort, akinek emléktábláját rendszeresen megkoszorúzzuk. Mindnyájan azzal a hazug hatalommal szálltak szembe, amely magát a munkások hatalmának nevezte. Ugyanakkor ez a hatalom nem félt jobban semmitől, mint a munkások igazi hatalmától: az ’56-os munkástanácsoktól.
Azoktól a munkástanácsoktól, amelyek legtovább őrizték a forradalom lángját, amelyek a forradalom eltiprása után megakadályozták, hogy Kádárék érvényesíthessék a szovjet tankok segítségével szerzett hatalmukat. A munkástanácsok alkura kényszerítették a brutális rezsimet, amely csak a kommunista hatalomra mindig is jellemző fondorlattal, csalással és gyilkosságokkal tudta félreállítani a forradalom szándékainak érvényesítésére leginkább képes erőt. A munkástanácsok forradalomban játszott szerepe elvitathatatlan.
Tény, hogy Magyarországon a forradalmárok, szabadságharcosok túlnyomó többségét a munkások képezték. Világtörténelmi jelentőségük abban fogható meg, hogy leleplezték a szovjet birodalom kommunista ideológiájának hazugságait a világ közvéleménye előtt. 1956-ban a magyar munkások hívták fel a világ proletárjainak figyelmét, hogy tévúton járnak, ha a Szovjetunió híveiként a hazug kommunista ideológiát követve akarják a szociálisan igazságos társadalmat felépíteni.
Mégis, egyre kevesebbet hallunk a hivatalos megemlékezések alkalmával arról is, hogy a munkástanácsok egyáltalán léteztek. Isten adjon nyugalmat ezért a hősöknek, akik akkor az életüket és szabadságukat áldozták. Sajnos azok közül is egyre többen hagynak itt bennünket, akik túlélték a küzdelmeket, Kádár vérengzését és az 1990-től kezdődő mellőzöttséget.
Ezért vegyül némi szomorúság is ünneplésünkbe, mert a személyes alakítói az ’56-os munkástanácsoknak már oly mértékben távoztak közülünk, hogy a megmaradtakkal egy maroknyian vagyunk csupán.
Kedves Barátaim!
A Remény mégis eleven szívünkben, mert az 1956-os forradalom és hőseinek helytállása biztosította, hogy megmaradhassunk – hogy a magyarság ma újra szabad, erősödő és emelkedő nemzet lehessen. A forradalom hőseinek a megőrzött és megőrzésre átadott értékeikért pedig köszönetet mondunk.
A feladat adott; ha néha el is csüggedünk a kapott pofonoktól, meg is szédülünk, de abbéli hitünket nem adjuk föl, hogy jó ügyet szolgálunk. 1956 szelleme kötelez bennünket.
Köszönet a hősöknek!
Szabó Imre Szilárd megemlékezése
Napi operatív információs jelentés – 1982. január 18.
A Belső Elhárítás /III/III/ jelenti, hogy rendben lezajlott Bali Sándor, egykori Munkástanács vezető temetése, nem hangzottak el gyászbeszédek, csak a végén énekelték el a Himnuszt és a Szózatot. Krassó György a nekrológját a Szabad Európa Rádióhoz küldte ki, ott olvasták fel. Krassó György öt évvel később, 1987-ben így emlékezett meg az eseményről.
Két választás Magyarországon (részletek): 1982. január: Bali Sándort temették, a XI. kerületi Munkástanács volt elnökét, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács egyik vezetőjét. Munkásember volt, szerszámkészítő, a legkülönbek egyike, akit ismertem életemben. A gyászbeszéd szövege négyünk zsebében lapult. Ha egyikünket elviszik, a másik folytatja. Ott álltam Bali Sándorné mellett a sírnál a szertartás alatt. Zokogott. „A többiekkel már beszéltem… Gyuri, nagyon kérem, maga se mondjon semmit.” – „De hát miért ne?” – „A fiam halálos beteg, csontrákja van – suttogta. – Egy bizonyos párizsi kórházban talán meg tudják gyógyítani. Azt üzenték a Belügyből, hogy nem kap útlevelet, ha itt beszéd lesz. Értse meg, a fiam életéről van szó.” Nem volt temetési beszéd. A fiú nem jutott ki Párizsba, meghalt nem sokkal édesapja után, Budapesten.
Milyen társadalom, milyen világ az, amely ilyen választási lehetőséget kínál polgárai számára? Ahol már kisgyerekkorban meg kell tanulni a kétszínűséget, a hazudozást, ahol mindenkit arra oktatnak, hogy „Aki igazat mond, annak beverik a fejét”, hogy „Ne szólj szám, nem fáj fejem!”, és hogy „Aki okos, az nem megy fejjel a falnak”? Milyen ország az, amelynek szeretett és nagyra becsült vezetője becsapta, elárulta és segített meggyilkolni legjobb barátait és elvtársait, Rajk Lászlót, Nagy Imrét, további ezrek mellett, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy szerették hazájukat, és harcoltak érte.
Bali Sándorról a Beszélő folyóirat ekképpen emlékezett meg (2. szám, évfolyam 4.)
Egy igaz emberrel kevesebb – Bali Sándor, 1923–1982
Nevét 1956 novemberében ismerte meg az ország, amikor a magyar munkásosztály a levert forradalom utóvédharcát vívta – Bali Sándor a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács egyik vezetője volt, Kádárral tárgyalt, nyilatkozott a sajtónak, hangja megszólalt a rádióban. Ô és társai azokban a hetekben a lehetetlennel próbálkoztak: egyezkedésre bírni a szovjet tankok nyomában Budapestre érkező Kádár-kormányt. Elfogadva annak fennhatóságát az államigazgatás felett, megőrizni a dolgozók önkormányzati szerveinek fennhatóságát az üzemekben.
A kormány azonban sem elég erős, sem elég önálló, sem elég jóhiszemű nem volt ahhoz, hogy a kompromisszum létrejöhessen. December 8-án Salgótarjánban a tüntető munkások közé lőtt a karhatalom; 9-én feloszlatták a Nagy-Budapesti Központi Munkástanácsot; 11-én törvényen kívül helyezték a munkástanácsok valamennyi területi csúcsszervét. Ugyanezen a napon a Parlament kapujában letartóztatták a tárgyalásra érkező Balit és Rácz Sándort, a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács elnökét. Kihirdették a szükségállapotot, rögtönítélő bíróságokat állítottak fel. A munkásság általános sztrájkkal válaszolt, s talán ennek tudható be, hogy Bali Sándort szabadlábra helyezték. 1957 elején, amikor a gyárak ellenállása már megtört, újra lefogták. 12 évi börtönre ítélték. 1963-ban, hét nehéz börtönév után szabadult.
Életéről szégyenletesen keveset tudunk. Egy nagyon szegény zsellércsalád tizenharmadik gyermeke. Esztergályos szakmát tanul, majd szerszámkészítést; idomműszerészként dolgozik. Az ötvenes években szakszervezeti bizalmi a Beloiannisz gyár szerszámműhelyében, tagja a Magyar Dolgozók Pártjának. Az a híre, hogy mindig kiáll az igazság mellett. 1956 októberében megválasztják az üzemi munkástanács elnökévé, novemberben a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács vezetői közé kerül. A többit tudjuk.
Szabadulása után visszatér szakmájához, szerszámkészítőként dolgozik az Egyesült Izzóban.
1963 és 1982 között semmi módon nem vett részt a politikában, de megalkuvásra bírni nem lehetett. Egyetlen gesztussal sem volt hajlandó megtagadni 1956 hagyományát, a munkás-önigazgatás eszméjét. Ennyi elég volt a politikai rendőrségnek ahhoz, hogy élete végéig zaklassa.
Keserű önváddal gondolunk arra, hogy ez abban az évtizedben történt, amikor az értelmiségi közvélemény nyomása kihozta a baracskai internálóból Dalos György és Haraszti Miklós írókat, meghiúsította előbb Haraszti, majd Konrád György író és Szelényi Iván bebörtönzését, lehetővé tette, hogy kiépüljenek a második nyilvánosság intézményei. Bali Sándort, a munkást, az egykori munkásvezért senki nem védte meg.
A rendőrség még azt is meg tudta akadályozni, hogy bajtársai méltó módon vegyenek búcsút tőle.
Emlékét megőrizzük-e?
Ha a temetésén hemzsegő, fényképezőgépeiket kattogtató, tolakodóan hallgatózó detektívekre gondol az ember, tehetetlen felháborodást érez. De van valami vigasztaló is ebben a képben. Féltek tőle. Koporsója körül nem gyűltek össze tömegek, mégis: félelmetes ellenfél maradt – mert nem lehetett megtörni.
“Kemény és kegyetlen volt az életem – írta Bibó István halálakor -, s mégis szeretem; senki sorsával nem cserélném el a magamét.”
“Egy igaz emberrel kevesebb.”