Megrendüléssel értesültünk róla, hogy Bélavári Ferenc életének 76. évében, 2026. március 17-én elhunyt.
Egy olyan embert veszítettünk el, aki méltósággal, kitartással és elkötelezettséggel állt közössége mellett. Nem tartozott a hangosak közé, de jelenléte, szavai és tettei mindig súllyal bírtak. Bajtársai számára biztos pont volt: olyan ember, akire lehetett számítani nehéz időkben is.
Életútját a munka becsülete, a közösség iránti hűség és az igazságérzet határozta meg. A munkástanácsok eszmeiségéhez méltón hitt abban, hogy az emberi méltóság, az összefogás és a szolidaritás nem puszta szavak, hanem megélt valóság kell legyenek. Ezt nemcsak hirdette, hanem nap mint nap meg is élte.
Távozása pótolhatatlan veszteség mindazok számára, akik ismerték és tisztelték. Emlékét megőrizzük, példáját továbbvisszük.
Búcsúztatására 2026. március 30-án 14 órakor kerül sor a múcsi római katolikus temetőben.
Bajtársi tisztelettel búcsúzunk tőle.
Emlékét megőrizzük.
Az alábbiakban a temetésen elhangzott, a család által megfogalmazott megemlékezést tesszük közzé:
Kedves Család, Rokonok, Barátok!
Ma egy olyan embertől búcsúzunk, aki mély nyomot hagyott mindannyiunk szívében. Bélavári Ferenctől, a mi szeretett Apukánktól, Nagypapánktól, Dédapától, nagybácsitól, kedves rokontól, munkatárstól, bajtárstól, baráttól.
1950. szeptember 9-én született Budapesten, de igazi otthona Mohács lett, ahová 1954-ben húga születésekor tért vissza a családja, és ahol élete gyökerei megerősödtek. Gyermek évei alatt sokat volt szőlőhegyen. Mély szeretet fűzte apai nagyszüleihez, de nagyon szerette és tisztelte az anyai nagyszülőket is.
Iskolai tanulmányait a Park utca általános iskolában, majd Pécsen a Zipernovszy Károly Gépipari Technikumban végezte, ahol 1970-ben érettségizett.
Egész életét a hűség, a kitartás a becsület a szeretet és a humor jellemezte.
A mohácsi farostlemezgyár volt az egyetlen munkahelye. Ott dolgozott évtizedeken át, művezetőként, nagy tudással, emberséggel, kollégái és főnökei megbecsülésével.
Ha gond volt, őt hívták – és ő ment. Mindig ment. Segített, megoldott, kiállt másokért.
Fontos volt számára az igazság és az emberek védelme. Létrehozta a gyárban a munkástanácsot, és elkötelezetten dolgozott azért, hogy a dolgozók jobb körülmények között, méltóbb megbecsülésben részesüljenek.
Ez a munkája messze túlmutatott a gyáron. A Munkástanácsok Országos Szövetségének tagja lett és a faipari ágazat elnökeként is sokat tett másokért.
De számunkra ő mindenekelőtt az Apa volt.
Az az ember, aki megtanított bennünket arra, mit jelent tisztességesnek, becsületesnek és őszintének lenni.
Következetesen, de szeretettel formálta a jellemünket. Fontos volt számára a nemzeti öntudat és a hazaszeretet, amelyet mély meggyőződéssel képviselt és adott tovább gyermekeinek is.
Andi, Zita és Feri – az ő életének legnagyobb ajándékai voltak.
Első szerelme, gyermekei édesanyja, Margit oldalán alapította családját, amelynek szeretete és emlékei egész életében elkísérték.
Sajnos a család később széthullott. A válás mélyen megviselte őt. Később házasságot kötött Zsuzsával.
Életének minden tapasztalata, öröme és fájdalma benne volt abban, ahogyan apaként gondolkodott és érzett.
Andi emlékkönyvébe egyszer ezt írta:
„Az apa gyermekeiben látja élete folytatását. Olyan, mint egy nagy fa, amely már nem igényel gondozást, ám gyümölcsével mégis jutalmazza utódait. Amíg egy fa nagyra nő, nyesegetni kell vad hajtásait, hogy erős legyen. Ezt teszi gyermekeivel is az apa, amikor jellemüket formálja. Igyekszik emberré faragni őket. Szeretete süt rád akkor is, amikor büntet, akkor is amikor jutalmaz. Csak akkor lehetsz boldog, ha másokat akarsz boldoggá tenni. Egy láthatatlan szempár vigyázza sorsodat, s ha kihunynak fényei, még akkor is érezni fogod őrző erejét…
ez Édesapád.”
Ez volt ő. Egy erős fa, aki megtartott bennünket, aki példát mutatott nekünk.
Életének terhei és örömei
Életét nem kerülték el a fájdalmak sem. Megviselte válása, édesapja korai halála és a legnagyobb fájdalom: lánya, Zita elvesztése 2020-ban, amit soha nem tudott igazán feldolgozni.
Nyugdíjas éveiben a szőlőhegy adott számára békét és örömöt. A szőlő, a gyümölcsfák, a közös szüretek – és az, hogy együtt lehetett a családjával.
És ha már az élet örömeiről beszélünk, nem mehetünk el amellett sem, hogy milyen híresek voltak a lábai. Fantasztikusan táncolt, és a futballpályán is otthon volt – nem véletlenül emlegették társai mosolyogva a „Bélavári bal lábát”
Ez is ő volt: erő, lendület, életöröm.
A család köteléke
Unokái Hanna, Máté, Lilla és Yuna, valamint kis dédunokája Levente különleges helyet foglaltak el szívében.
De a nagyobb család számára is ő Öcsi, Öcsi-bácsi Feri, Feripapa volt a kapocs, az összekötő, aki fáradhatatlanul, segítőkészen mókásan, ott volt mindenütt.
Ez a sokágú népes család volt az ő igazi otthona. Nemcsak apa, nagybácsi, unokatestvér, nagypapa, dédi volt, hanem igazi játszótárs is.
A család minden kisgyermekével különleges, szeretetteljes kapcsolatban volt. Képes volt a szőnyegen fekve velük nevetni és mindig kitalált valami vicces játékot.
Őszinte szeretettel fordult feléjük, és ezt a szeretetet sokszorosan kapta vissza. Sok-sok ölelés és puszi volt az ő igazi jutalma még élete utolsó napjaiban is, amikor ágya mellett könnyes szemekkel bújtak hozzá a gyerekek.
Búcsú
Élete utolsó heteit Andi lányánál és vejénél, ahogy ő hívta: Zsozsinál töltötte szerető, gondoskodó családi körben, ahol sorra meglátogatták kedves szerettei, barátai.
Élete végén, a betegség idején is megmaradt annak, aki volt: erősnek, hálásnak és szeretettel telinek. Humorával még ekkor is megajándékozta a körülötte lévőket.
- március 17-én este, csendesen, szerettei körében örökre megpihent.
„Az igazak lelkei az Isten kezében vannak, és nem érinti őket gyötrelem… de ők békességben vannak.”
(Bölcsesség könyve 3,1–3)
Most már nem látunk, nem hallunk, de hisszük, hogy az a láthatatlan tekintet továbbra is vigyáz ránk, és amit tőled kaptunk – az bennünk él tovább.
Köszönjük.
Isten nyugosztaljon békében.
Kedves Gyászoló Család!!
Mi hisszük: nem az elmúlásé az utolsó szó!
„Az igazak lelkei az Isten kezében vannak…”
Ahogy idéztétek a Bölcsesség könyvét:
Most már nem a fájdalom, nem a veszteség, nem a küzdelem határozza meg őt, hanem az a béke, amelyet Isten készít azoknak, akik hűséggel éltek. És hisszük azt is, hogy amit itt adott – az nem veszett el. Bennünk él tovább. A szavaiban, a példájában, a szeretetében.
És egyszer – Isten kegyelméből – újra találkozunk.
Addig pedig őrizzük őt a szívünkben, és éljünk úgy, ahogyan ő tanított bennünket: tisztességgel, szeretettel, egymásért.
Köszönjük mindazt, amit kaptunk tőled.
Szent Jeromos szavaival búcsúzom:
„Ne sirassuk úgy azokat, akik Krisztusban hunytak el, mintha elveszítettük volna őket. Ők nem eltűntek, hanem megelőztek bennünket. Amit most könnyekkel búcsúztatunk, azt az örökkévalóság örömmel fogadja be. Mert aki Krisztushoz tartozik, annak a halál nem vég, hanem hazatérés.”
Urunk, Jézus Krisztus! Te legyőzted a halált, és megnyitottad számunkra az örök élet kapuját. Fogadd magadhoz elhunyt testvérünket, akit most fájó szívvel bocsátunk utolsó földi útjára. Töröld le könnyeinket, erősíts meg bennünket a feltámadás hitében, hogy ne csak gyászoljunk, hanem reméljünk is. Add, hogy egykor mi is eljussunk oda, ahol nincs több fájdalom, nincs több könny, csak a Te örök világosságod és békéd. És add, hogy addig is hűségesen járjunk utadon, hogy majd viszontláthassuk egymást a Te országod örömében.
Ámen