Munkástanácsok: Az önigazgatástól a munkavállalói részvényig

Amikor az 1980-as évek közepén elindult 1956 átértékelése, az ellenforradalom bélyegének lemosása, a „rehabilitáció” alapvetően azt hangsúlyozta, hogy a felkelés meghatározó eleme, legfontosabb értéke a munkástanácsok megalakulása volt. Ami egyértelműen bizonyítja a „nekibuzdulás” antisztálinista és egyben antikapitalista jellegét, hisz az igazi munkásállamért küzdött, amelyben valóban a dolgozóké a hatalom, és ők irányítják a termelést, a politikai életet. Ám amikor az évtized végén eljött a rendszerváltás reális lehetősége, ez az értelmezési keret (és vele együtt a munkástanácsok öröksége) háttérbe szorult. Így tömegmozgalmi szinten nem alakultak újra munkástanácsok, a privatizáció során a dolgozói és az állami tulajdon kollektivizálása fokozatosan lekerült a napirendről. Pedig nem kellett tartani külső beavatkozástól, elvileg zöld volt a lámpa. Vagy mégsem? Azóta 1956 kapcsán is egyre kevesebbet beszélünk a munkástanácsokról. Pedig ma is léteznek, országos szervezetükkel, a Munkástanácsok Országos Szövetségével együtt. Igaz, inkább szakszervezeti funkcióban. Mi történt? Nagy Éva Katalin Munkástanácsok 1989-ben. A dolgozói tulajdon kérdése a rendszerváltás folyamatában című elemző tanulmányában (Eszmélet, 91. szám) a privatizáció középpontba állításával érzékletes képet ad az átalakulás szakaszairól az 1988-as társasági törvénytől a Munkástanácsok Országos Szövetségének megalakulásáig. Kiemelten foglalko­zik az önigazgatási elvet érvényesíteni kívánó baloldali törekvések, mindenekelőtt a Baloldali Alternatíva Egyesülés kezdeményezéseinek sorsával. A korszak munkástanácsi mozgalmának tapasztalatait összegezve megállapítja, hogy a marginalizálódás fő oka a dolgozók tapasztalatlansága az aktív érdekképviseletben, az önszerveződésben, és tájékozatlanságuk a privatizációs folyamatokról. Véleménye szerint igazolódott, hogy „a közösségi tulajdon, mint a gazdálkodás egyik szektora, csak akkor életképes, ha olyan demokratikus állam létezik, amelyben alkotmányosan deklarálják e szektor létezését”. A rendszerváltás idején történt szórványos kísérletek is bizonyították, hogy a kollektív tulajdonlás különböző formái – az állami tulajdon közvetlen munkásellenőrzése, illetve a dolgozói résztulajdon – nem működésképtelenek, ha nem korlátozzák tudatosan életterüket. 

De hogyan emlékeznek a résztvevők? Palkovics Imre, aki jelenleg is a Munkástanácsok Országos Szövetségének (Munkástanácsok) elnöke, a Herendi Porcelángyárban szervezett munkástanácsot 1989 ­augusztusában. Az előzmény az akkori vezetés számára a forintleértékelésnek köszönhetően kifizetett óriási prémium volt, a dolgozókat felháborította, hogy nem részesülnek ezekből a juttatásokból. „Június­ban volt Nagy Imre újratemetése, hatására változott a közhangulat, az emberek kezdték követelni, ami járt volna nekik – meséli Palkovics Imre. – Néhány kollégával úgy döntöttünk, az akkori szakszervezetekkel szemben megpróbáljuk megújítani a munkavállalói érdekképviseletet. Akkoriban már zajlottak az előkészületek az 1990-es parlamenti választásokra, szerveződtek a pártok. A környékünkön az MDF volt a legerősebb, tőlük kértünk segítséget. A későbbi belügyminiszter, Horváth Balázs közreműködött az új szervezet alapszabályának kidolgozásában a civil egyesületekről szóló új törvény alapján. Lényegében szakszervezeti jogosítványokkal rendelkeztünk, a munkástanács elnevezést az idősebb kollégák 1956-os emlékei szülték, így is szerettük volna hangsúlyozni, hogy új, nem állami irányvonalat követünk az érdekképviseletben.” Máshol is alakultak munkástanácsok, a mozgalom, ha nem is az 1956-os méretekben, de országossá növekedett. A kezdetektől megjelentek különféle irányvonalak a szervezetek funkciójával, céljaival, működési formájával kapcsolatban, amelyek az 1990 júniusában létrejött országos szövetségben is képviseltették magukat. „A baloldali álláspont az volt, hogy a munkástanácsok az ’56-os örökséget vigyék tovább, ők válasszák meg a vállalatok vezetőit, ellenőrizzék a gazdálkodást, a privatizálás helyett társadalmasítsák az állami tulajdont – emlékezik Palkovics Imre. – De hát egyértelműnek látszott, hogy egy európai polgári demokráciában, a piacgazdaságban, ami felé haladtunk, ez az út nem lesz járható, nem is kapott komoly támogatást. Hozzám mindig közelebb állt a keresztényszociális irány, amely – lényegében XIII. Leó pápa 1891-es Rerum novarum körleveléből kiindulva – az osztályharc helyett a társadalmi rétegek közötti párbeszédet, a munkavállalók, a tőke és az állam közötti egyeztetést szorgalmazza a társadalmi viszonyok alakításában. A munkástanács mozgalomban is ezt a szellemiséget képviseltem, amelyet politikai szinten leginkább az MDF és a KDNP támogatott. Ami pedig a tulajdonviszonyok megváltoztatásának a dolgozók számára is előnyös formáit illeti, a munkavállalói részvényekre épülő megoldást tartottam a legreálisabbnak.”

Az elképzelést amerikai tapasztalatok alapján Lukács János népszerűsítette akkoriban. Azoknál a nehézipari, főleg acélipari cégeknél terjedt el, amelyek az 1970-es években a csőd szélére kerültek az ágazat válsága miatt. Fizetés helyett részvényeket adtak a dolgozóknak. Ebből a megoldásból alakult ki az Employee Stock Ownership Plan rendszere, amely a részvénytulajdonnal új érdekeltségi viszonyrendszert teremtett a munkavállalók számára. Immár magukénak is érezték a cégüket, közvetítették a problémáit a vezetés számára, képzésekre jártak, és így részt vállalhattak a megoldások kidolgozásában is. Palkovics Imre felkarolta a modellt, az MDF képviselőjeként 1992-ben a parlament elé terjesztette a Munkavállalói Résztulajdonosi Programról (MRP) szóló törvényjavaslatot, amelyet el is fogadtak. Ez új privatizációs formára adott lehetőséget, amelyben a dolgozók állami segítséggel kapott hitelből egyéni számlákon keresztül megvásárolják a cég részvényeit, a keletkező profitból törlesztik a kölcsönt, majd résztulajdonosokká válnak. A Herendi Porcelángyár is így alakult át Herendi Porcelánmanufaktúra Zrt.-vé. „A cég részvényei­nek 75 százaléka került a dolgozókhoz, 25 százaléka pedig az államnál maradt – mondja a Munkástanácsok elnöke. – Az emberek így lényegében a saját tulajdonukba is került cégnél lesznek munkavállalók, így részt vehetnek a legfontosabb kérdésekről, köztük a menedzsment összetételéről, az ügyvezető igazgató személyéről döntő közgyűléseken. Több száz ilyen vállalat alakult, de a Horn-kormány sajnos ismét a spontán privatizációra helyezte a hangsúlyt, és az MRP működését erősen korlátozták. A menedzsmentek igyekeztek kezükben tartani az irányítást, és rendszerint elérték a privatizálást, alacsony áron eladva a részvényeket. Herenden ezt sikerült megakadályozni, mert a munkavállalói résztulajdon itt nem felülről kapott lehetőség volt, jó volt a szervezettség, a dolgozók aktívan felügyelték az átalakulást, és ragaszkodtak tulajdonrészükhöz. Meg is tudták őrizni mindmáig.” Palkovics Imre úgy véli, az MRP és hasonló megoldások azért nem tudtak erőre kapni, általánossá válni, mert nem volt meg hozzá a politikai akarat. Az elitek másban voltak érdekeltek. „A munkástanácsok ma is képviselik az egykori célokat, formákat, időről időre felvetjük, hogy az állami tulajdonú cégek egy részét az említett módon dolgozói tulajdonba lehetne adni – állítja a szervezet vezetője. – Túl azon, hogy csökkenne a bérköltség, és a munkavállalók tulajdonosként több jövedelemhez jutnának, ez segítené a gazdaság demokratizálását, és ahol szükséges, nemzeti kereteinek őrzését. A jogi háttér rendelkezésre áll, módosult az MRP-törvény is. De továbbra sincs meg hozzá a politikai akarat, az meg köztudott, hogy a hazai munkavállalói rétegnek gyakorlatilag nullával egyenlő a politikai döntéseket befolyásoló képessége.”  

Krausz Tamás történész a Baloldali Alternatíva Egyesülés tagjaként is részt vett a rendszerváltás idején alakult munkástanácsok szellemi-politikai irányvonalának formálásában. A szervezettel együtt a dolgozói önigazgatás baloldali hagyományainak felelevenítését és megújítását képviselte. „Utólag visszatekintve szembeötlő néhány lényeges különbség az 1956-os és a rendszerváltás idején alakult munkástanácsok között – állítja. – Előbbiek tömegmozgalomba ágyazódtak, míg az utóbbiak a munkásságnak csak egy kisebb részét tudták megszervezni. Részben ebből következik egy másik fontos eltérés. Az ’56-os munkástanácsok nagyon széles politikai spektrumot jelenítettek meg. A szélsőjobbtól a szélsőbalig mindenféle irányzat létezett bennük. Ezzel szemben a ’89–’91-eseknél hiányoztak a radikális pólusok. Végül hangsúlyozni kell, hogy a forradalmi szervezetek határozottabban tudták, mit akarnak: a tulajdon igazi, közvetlen társadalmasítását. Igaz, az elbizonytalanodó politikai térben határozottabban tudtak kezdeményezni. Menekültek a pártoktól, szembefordultak a sztálinista diktatúrával, de nem akartak kapitalista restaurációt. Gazdasági demokráciát próbáltak megvalósítani, amelyben – egyik dokumentumuk szerint – nem az igazgatónak van gyára, munkása, hanem a munkástanácsnak van igazgatója. 1989-ben viszont szembe kellett nézni az állam határozott privatizációs törekvéseivel, ami inkább védekező, kevésbé radikális pozícióba kényszerítette a munkástanácsokat. Na­­pirenden tartották a közösségi tulajdon egyes formáit, de érezték, hogy a történelmi helyzet nem nekik játszik. Elfogadták a vegyes gazdaság képletét, és – részben a politikai pártoktól befolyásolva – hajlamosak voltak megelégedni az érdekvédelmi, szakszervezeti jogosítványokkal. Krausz Tamást szerint az új munkástanácsok helyzetében a döntő fordulatot egy alkotmányozó szövegrész sorsa jelentette. A Baloldali Alternatíva javaslatára a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon az alábbi pont került bele az alkotmányba: „Az állam elismeri a termelői önigazgatás és önkormányzat tulaj­donának létrejöttét és működését.” Ám 1990 áprilisában az MDF és az SZDSZ megállapodása következtében a szöveg így módosult: „Az állam tiszteletben tartja az önkormányzatok tulajdonát.” Ezzel a munkástanácsok tulajdonosi szerepe előtt lezárult a sorompó.  

A rendszerváltás idején az is nehézséget okozott a mozgósításban, hogy az emberek nem értették pontosan, mi történik. Bár már 1988-ban elfogadták a társasági törvényt, ami lehetővé tette a nagyobb cégek privatizációját, a közbeszédben, a médiában inkább politikai demokratizálódás kapott hangsúlyt, a szólás- és gyülekezési szabadság, a pártok alakításának lehetősége, a szabad parlamenti választás. A politikusok tartózkodtak a kapitalizmus szótól, vegyes tulajdonról beszéltek. Miközben a dolgozók feje fölött már folyt a magánosítás. „Egy nap felhívott Mocsáry József, az akkori munkástanács mozgalom egyik meghatározó figurája – meséli Krausz Tamás –, hogy a hétvégén le kéne menni Záhonyba, mert privatizálni akarják a textilgyárat, a munkásnők el vannak keseredve. Én leszek a komisszár, ő meg majd elmondja, mit kell csinálni, hogy a menedzsment ne tudja megkaparintani a gyárat. Le is mentünk, téptük a szánkat, hogy az igazgatóság szándéka talán nem is törvényes, a dolgozókkal közösen kell tulajdonba venni a céget. Mert ha beleegyeznek, hogy az igazgatóság átvegye, hamar be fognak zárni, ahogy az út túloldalán levő üzemben történt. Rábólintottak, Józsi azt mondta, Pesten még egyszer végignézi, milyen gazdasági, pénztechnikai megoldásokkal lehet valamit dolgozói tulajdonba venni. Egy hét múlva jövünk vissza. Aztán pár nap múlva telefonált, hogy mégse megyünk, mert a munkásnők beleegyeztek az igazgatósági tulajdonba. Egy éven belül nem volt állásuk. Talán ebből is látszik, mennyire tájékozatlanok és naivak voltak akkoriban a dolgozók.”  

A Munkástanácsok Országos Szövetsége és a baloldali szellemi műhelyek egyaránt fontosnak tartják az 1956-os munkástanácsok örökségének ápolását. Próbálnak is tenni érte, de nehezen tudnak utat törni abban az emlékezetpolitikában, amely már meg se nagyon említi ezeket a szervezeteket és forradalmi szerepüket.