Palkovics Imre ünnepi visszaemlékezése az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulóján
- október 22.
Bevezetés – Hetven év öröksége
A Munkástanácsok Országos Szövetségének jelenlegi vezetői az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulója alkalmából arra kértek, hogy személyes visszaemlékezés keretében idézzem fel, miként őriztük meg és képviseltük 1956 szellemiségét abban a harmincöt esztendőben, amely alatt a szövetség elnökeként dolgoztam.
A felkérés számomra nem csupán alkalom a visszatekintésre, hanem lehetőség arra is, hogy számot adjak arról a történelmi és erkölcsi örökségről, amelyet az 1956-os munkástanácsok egykori vezetőitől kaptunk, és amelyet az elmúlt évtizedekben igyekeztünk megőrizni, képviselni és a következő nemzedékeknek továbbadni.
Mindenekelőtt egy alapvető összefüggést szeretnék hangsúlyozni.
A rendszerváltáskor újjászerveződő munkástanácsi mozgalom nem egyszerűen nevében vállalt közösséget 1956 munkástanácsaival. Saját identitását, önazonosságát, értékrendjét és célkitűzéseit is az 1956-os munkástanácsok történelmi teljesítményéből vezette le.
Számunkra 1956 nem csupán történelmi emlék volt, hanem olyan erkölcsi és politikai örökség, amelynek a rendszerváltás után is érvényt kívántunk szerezni.
Az 1956-os munkástanácsok történelmi jelentősége
Az 1956-os forradalom egyik legjelentősebb, mégis máig nem kellően elismert teljesítménye a munkásság önszerveződése volt.
A munkástanácsok létrejötte azt bizonyította, hogy a magyar munkásság képes saját sorsának alakítására, érdekeinek önálló képviseletére és a gazdasági, társadalmi élet demokratikus megszervezésére.
A munkástanácsok nem felülről létrehozott, politikai utasításokat végrehajtó szervezetek voltak. A munkások saját akaratából, saját kezdeményezésére jöttek létre, és valódi képviseleti felhatalmazással rendelkeztek.
A forradalom napjaiban, majd annak leverését követően is a társadalmi ellenállás meghatározó szervezeteivé váltak.
Történelmi jelentőségük messze túlmutatott Magyarország határain.
Meggyőződésem, hogy ha mindez nem egy viszonylag kis közép-európai országban történik, és ha a forradalom leverését követő politikai rendszer nem igyekszik évtizedeken keresztül elhallgatni vagy meghamisítani a történteket, akkor a magyar munkástanácsok teljesítménye a nemzetközi munkásmozgalom történetében is sokkal nagyobb figyelmet és elismerést kapott volna.
Hiszen 1956-ban nem csupán nemzeti szabadságharc zajlott.
A magyar munkásság is fellázadt egy olyan rendszer ellen, amely saját magát a munkások hatalmaként határozta meg, miközben megfosztotta őket az önálló érdekképviselet, az önrendelkezés és a szabadság lehetőségétől.
Ez az ellentmondás az 1956-os forradalom egyik legfontosabb történelmi tanulsága.
Az 1956-os célok továbbélése a rendszerváltás után
Amikor a rendszerváltás időszakában újjászerveztük a munkástanácsi mozgalmat, tisztában voltunk azzal, hogy az 1956-ban megfogalmazott célok nem valósíthatók meg változatlan formában.
A gazdasági és politikai környezet gyökeresen megváltozott.
A munkásönigazgatás eredeti elképzelésének helyébe a demokratikus piacgazdaság keretei között működő modern munkaügyi kapcsolatok rendszerének megteremtését állítottuk.
Ennek két alapvető pillére volt.
Az egyik a szabad, független szakszervezeti érdekképviselet jogainak helyreállítása és megerősítése.
A másik az üzemi tanácsok intézményének létrehozása, amely a gazdasági demokrácia egyik fontos eszközeként biztosíthatta a munkavállalók részvételét a munkahelyi döntések alakításában.
Úgy gondoltuk, hogy a szakszervezetek és az üzemi tanácsok egymást kiegészítő intézményei lehetnek egy demokratikus munkaügyi rendszernek.
E célok megvalósítása korántsem volt egyszerű.
Sok vitánk, tárgyalásunk, olykor kifejezetten éles konfliktusunk volt más szakszervezetekkel, az akkori kormányok képviselőivel és a munkáltatói szervezetekkel.
A különböző érdekek, politikai elképzelések és gazdasági kényszerek között kellett képviselnünk azokat az értékeket, amelyekhez a munkástanácsi mozgalom kezdettől fogva ragaszkodott.
Ma, több mint három évtized távlatából visszatekintve, azt is el kell ismernünk, hogy eredeti célkitűzéseinket nem sikerült maradéktalanul megvalósítanunk.
A gazdasági demokrácia intézményei létrejöttek, de tényleges befolyásuk sok tekintetben elmaradt attól, amit szerettünk volna.
A munkavállalói részvétel a vállalatok irányításában és a gazdasági döntésekben nem vált olyan meghatározó tényezővé, amilyennek a rendszerváltás idején elképzeltük.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy törekvéseink eredménytelenek lettek volna.
A munkavállalói tulajdon megteremtésének kísérlete
A munkástanácsi mozgalom egyik fontos célkitűzése a munkavállalói tulajdon lehetőségének megteremtése volt.
Az 1956-os munkásönigazgatás gondolatából számunkra természetesen következett az a felismerés, hogy a munkavállalók gazdasági szerepe nem korlátozódhat kizárólag a munkabérért végzett tevékenységre.
Lehetőséget kell teremteni arra is, hogy résztulajdonosként érdekeltté váljanak saját vállalatuk működésében és eredményességében.
Ezt a célt szolgálta a munkavállalói résztulajdonosi program, az MRP törvényi feltételeinek megteremtése.
Országgyűlési képviselőként magam is törvényjavaslatot nyújtottam be ennek érdekében.
A kezdeményezés széles körű támogatást kapott, és végül Magyarországon is létrejött a munkavállalói résztulajdonlás törvényi keretrendszere.
Ez kétségtelenül a munkástanácsi mozgalom egyik fontos eredménye volt.
A gyakorlati megvalósulás azonban már jóval kevésbé alakult kedvezően.
Mire a szükséges jogszabályi feltételek létrejöttek, a magyar gazdaság jelentős részében már előrehaladtak a tulajdonosi átalakulások.
A spontán privatizáció, majd a későbbi privatizációs folyamatok következtében a vállalati vagyon jelentős része olyan tulajdonosi körökhöz került, amelyek mellett a munkavállalói tulajdonszerzés lehetősége erősen korlátozottá vált.
Ennek ellenére voltak olyan vállalatok, ahol a munkavállalói résztulajdonlás tartós eredményt hozott.
Számomra különösen fontos példa a Herendi Porcelánmanufaktúra, korábbi munkahelyem, ahol a munkavállalói tulajdon a vállalat működésének meghatározó sajátosságává vált.
Ez a példa azt bizonyítja, hogy a munkavállalói tulajdon nem pusztán elméleti elképzelés, hanem megfelelő feltételek mellett működőképes gazdasági konstrukció is lehet.
Találkozás az 1956-os munkástanácsok élő örökségével
A rendszerváltás után újjászerveződő munkástanácsi mozgalom számára különösen fontos volt, hogy közvetlen kapcsolatot alakítsunk ki az 1956-os munkástanácsok még élő vezetőivel és résztvevőivel.
Ez a kapcsolat szerencsére már működésünk kezdeti időszakában létrejött.
Azok az emberek, akik 1956-ban a munkástanácsokat létrehozták, akik a forradalom napjaiban és az azt követő ellenállásban helytálltak, számunkra nem csupán történelmi szereplők voltak.
Személyesen megismerhettük őket.
Beszélgethettünk velük.
Meghallgathattuk visszaemlékezéseiket, történeteiket, és megismerhettük azokat a szenvedéseket is, amelyeket a forradalom leverését követően el kellett viselniük.
Ezek a találkozások meghatározó jelentőségűek voltak számomra és a munkástanácsi mozgalom számára is.
Hiszen egészen más történelmi eseményekről könyvekből olvasni, mint személyesen hallani azokat az embereket, akik maguk is alakítói voltak a történelemnek.
A velük kialakított kapcsolat különös erkölcsi kötelezettséget is jelentett.
Úgy éreztük, hogy az ő történetük, az ő helytállásuk, az ő szenvedésük és áldozatvállalásuk nem merülhet feledésbe.
Rácz Sándorral az 1956-os munkástanácsi vezetők nyomában
Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára készülve különösen fontos feladatot vállaltunk.
Rácz Sándorral, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács egykori elnökével együtt jártuk az országot, hogy felkutassuk azokat az egykori munkástanácsi vezetőket, akik még közöttünk éltek.
Szerettük volna összegyűjteni mindazokat, akik személyes emlékeikkel hitelesen tudják felidézni az 1956-os munkástanácsok létrejöttét, működését és az ellenállás történetét.
Az országjárás során olyan emberekkel találkoztunk, akiknek az élettörténete önmagában is a magyar történelem fontos dokumentuma volt.
Olyan emberekkel, akik a forradalom idején felelősséget vállaltak munkatársaikért, közösségükért és hazájukért.
Akik a forradalom leverése után sem tagadták meg meggyőződésüket.
Akik közül sokan börtönbüntetést, meghurcoltatást, egzisztenciális ellehetetlenítést és évtizedeken át tartó hátrányos megkülönböztetést szenvedtek el.
Ezekből a találkozásokból született meg az a gondolat, hogy a még élő munkástanácsi vezetők személyes történeteit filmeken kell megörökítenünk.
Nem egyszerűen történelmi dokumentumokat szerettünk volna készíteni.
Azt akartuk, hogy az utókor számára megmaradjon ezeknek az embereknek az arca, hangja, személyisége és saját elbeszélése.
Így készült el tíz önálló portréfilm az 1956-os munkástanácsi mozgalom egykori szereplőiről.
A filmeket a Gulyás testvérek, Gulyás Gyula és Gulyás János készítették.
A felvételeken az egykori munkástanácsi vezetők saját szavaikkal idézik fel a forradalom napjait, a munkástanácsok megszervezését, az ellenállás küzdelmeit, majd a megtorlás időszakát.
Beszélnek a börtönévekről, a szenvedésekről, a családjukat ért megpróbáltatásokról és arról is, hogyan alakult életük a forradalom után.
Számomra ezek a filmek a munkástanácsi mozgalom történetének különösen értékes dokumentumai.
Olyan emberek személyes tanúságtételei, akiknek jelentős része ma már nincs közöttünk.
Ezekben a filmekben azonban tovább élnek.
Megmaradt a hangjuk, a tekintetük, a történetük és az az erkölcsi tartás, amellyel vállalták tetteiket és azok következményeit.
Külön öröm számomra, hogy ezek a felvételek ma is rendelkezésünkre állnak, és a mostani megemlékezésen is bemutathatunk belőlük egy rövid összeállítást.
Úgy gondolom, hogy ez a néhány perc talán minden ünnepi szónál közvetlenebbül képes megmutatni, kik voltak az 1956-os munkástanácsok valódi hősei.
Az évről évre fogyatkozó közösség
Az egykori munkástanácsi vezetőkkel kialakított kapcsolatunk nem korlátozódott az ötvenedik évfordulóra és a filmfelvételek elkészítésére.
Hosszú éveken keresztül minden esztendőben meghívtuk őket, hogy személyesen is találkozhassunk velük.
Ezek az alkalmak nem csupán ünnepi megemlékezések voltak.
Leültünk egymással beszélgetni.
Felidéztük a forradalom eseményeit, az akkori küzdelmeket, a munkástanácsok működését és az ellenállás történetét.
De legalább ilyen fontosnak tartottuk azt is, hogy érdeklődjünk jelenlegi életkörülményeikről, mindennapi problémáikról, nehézségeikről.
Hiszen számunkra ők nem pusztán a múlt tanúi voltak, hanem a munkástanácsi közösség megbecsült tagjai.
Az évek múlásával azonban ezeknek a találkozásoknak egyre fájdalmasabb tapasztalata lett, hogy az egykori résztvevők köre folyamatosan fogyatkozott.
Évről évre kevesebben ültek közöttünk.
Egyre több olyan emberre kellett már csak emlékeznünk, akivel korábban még személyesen beszélgethettünk.
Mára ez a nemzedék szinte teljesen eltűnt közülünk.
És ezzel valami pótolhatatlan is eltűnőben van.
Az a közvetlen, személyes kapcsolat, amely bennünket még összekötött az 1956-os munkástanácsok alapítóival és vezetőivel.
Mi még találkozhattunk velük.
Mi még hallhattuk a történeteiket.
Mi még megismerhettük személyiségüket, gondolkodásukat, emberi tartásukat.
A következő nemzedékek számára azonban mindez már csak a megőrzött dokumentumokon, filmfelvételeken, visszaemlékezéseken és a mi elbeszéléseinken keresztül válhat hozzáférhetővé.
Éppen ezért gondolom, hogy különösen nagy felelősségünk van.
Amíg még közöttünk vannak azok, akik személyesen ismerték az 1956-os munkástanácsok vezetőit, addig kötelességünk továbbadni mindazt, amit tőlük kaptunk.
Nemcsak a történelmi tényeket.
Hanem azt az emberi és erkölcsi példát is, amelyet életükkel képviseltek.
Küzdelem a munkástanácsok történelmi elismeréséért
A Munkástanácsok Országos Szövetségének tevékenységében kezdettől fogva fontos szerepet kapott az 1956-os munkástanácsok emlékének ápolása.
Ezt nem egyszerűen kegyeleti kötelességnek tekintettük.
Úgy gondoltuk, hogy történelmi igazságtételre van szükség.
A forradalom leverését követően a kommunista hatalom mindent megtett annak érdekében, hogy a munkástanácsok szerepét elhallgassa, jelentőségüket kisebbítse, vezetőiket pedig megtörje.
A munkástanácsok ugyanis különösen veszélyes ellenfelei voltak a hatalomnak.
Létezésük önmagában cáfolta azt az állítást, hogy a kommunista rendszer a munkásság akaratát képviseli.
A forradalom katonai leverése után a munkástanácsok továbbra is jelentős társadalmi erőt képviseltek, és hosszú hónapokon keresztül akadályozták a Kádár-rendszer megszilárdulását.
A hatalom végül megtorlással, letartóztatásokkal, bebörtönzésekkel és a munkástanácsi vezetők elleni eljárásokkal számolta fel ezt az ellenállást.
A munkástanácsok története ezért nem csupán a forradalom történetének része, hanem a forradalom leverését követő ellenállás történetének is egyik meghatározó fejezete.
A forradalom nem sajátítható ki
A rendszerváltást követő évtizedek egyik fájdalmas tapasztalata számomra az volt, hogy az 1956-os forradalom értelmezése gyakran politikai küzdelmek tárgyává vált.
Különböző politikai irányzatok igyekeztek a forradalom örökségét saját történelmi és ideológiai felfogásukhoz igazítani.
Beszéltek baloldali, jobboldali, keresztény vagy éppen más világnézeti meghatározottságú forradalomról.
Természetesen 1956 résztvevői között különböző politikai meggyőződésű, társadalmi helyzetű és világnézetű emberek voltak.
A forradalom nagysága éppen abban állt, hogy ezek az emberek képesek voltak közös célok érdekében fellépni.
A nemzeti függetlenség, a szabadság, a demokrácia és az emberi méltóság követelése összekapcsolta őket.
A munkástanácsok azonban ebben a történetben sajátos és megkerülhetetlen szerepet játszottak.
Sajnálatosnak tartom, hogy az elmúlt évtizedekben ez a szerep nem kapta meg azt a történelmi és társadalmi elismerést, amely megilletné.
A forradalomról szóló megemlékezésekben, politikai beszédekben és történelmi értékelésekben gyakran háttérbe szorult a munkásság önálló szerveződése és fellépése.
Pedig a munkások, a munkásfiatalok és a dolgozó családokból származó emberek meghatározó szerepet vállaltak a forradalmi eseményekben.
A fegyveres harcok résztvevői között ott voltak a fiatal munkások, a szakmunkástanulók, a gyári dolgozók, és ott voltak azok a családapák is, akik életüket, szabadságukat és családjuk biztonságát kockáztatták.
A munkásság szerepét ezért nem lehet mellékes körülményként kezelni.
1956 a magyar munkásság történetének is egyik legnagyobb és legdicsőségesebb fejezete.
Harmincöt év mérlege
Ha ma számot kell vetnem az elmúlt 35 évvel, azt mondhatom, hogy a Munkástanácsok Országos Szövetsége minden nehézség, vita, eredmény és kudarc ellenére megőrizte az 1956-os munkástanácsokhoz fűződő történelmi és erkölcsi kötődését.
Nem minden célunk valósult meg.
Nem sikerült olyan erős gazdasági demokráciát kialakítanunk, amilyet szerettünk volna.
Nem vált általánossá a munkavállalói tulajdonlás.
A szakszervezeti érdekképviselet társadalmi és gazdasági súlya sem alakult minden tekintetben reményeink szerint.
De sikerült létrehozni és fenntartani egy olyan független szakszervezeti szövetséget, amely saját történelmi gyökereit 1956-ban találta meg, és amelynek értékrendjében mindvégig meghatározó maradt a munkavállalói önrendelkezés, a szolidaritás, a szabadság és az emberi méltóság tisztelete.
Sikerült hozzájárulnunk a demokratikus munkaügyi kapcsolatok intézményrendszerének kialakításához.
Sikerült törvényi lehetőséget teremtenünk a munkavállalói résztulajdonlásra.
És ami talán mindezeknél is fontosabb: igyekeztünk életben tartani annak a történelmi felismerésnek az emlékét, hogy a munkásság nem pusztán elszenvedője, hanem alakítója is lehet a társadalmi változásoknak.
Az élő fáklyát tovább kell adnunk
Amikor ma az 1956-os munkástanácsokra emlékezünk, már nem lehetnek közöttünk mindazok, akik egykor létrehozták ezeket a szervezeteket.
Azok az emberek, akikkel még együtt lehettünk, akikkel beszélgethettünk, akik személyesen mesélhették el nekünk életük legmeghatározóbb eseményeit, lassan mind eltávoztak.
De az általuk képviselt értékek nem tűnhetnek el velük együtt.
A mi nemzedékünknek még megadatott, hogy közvetlenül tőlük vehessük át ezt az örökséget.
A mai fiataloknak már nem adatik meg ugyanez a lehetőség.
Éppen ezért a felelősség most már a miénk.
Nekünk kell elmondanunk, kik voltak ezek az emberek.
Nekünk kell megőriznünk a történeteiket.
Nekünk kell megmutatnunk, hogy a magyar munkásságnak is vannak olyan történelmi pillanatai, amelyekre méltán lehet büszke.
És nekünk kell továbbadnunk azt a meggyőződést, hogy a szabadság, az emberi méltóság, az önrendelkezés és a szolidaritás olyan értékek, amelyekért minden korban érdemes kiállni.
A munkástanácsok 1956-ban bebizonyították, hogy a munkások képesek saját érdekeik felismerésére, saját szervezeteik megteremtésére és a közösségükért vállalt felelős cselekvésre.
Ez az örökség ma is érvényes.
Amikor Rácz Sándorral és az egykori munkástanácsi vezetőkkel találkoztunk, amikor meghallgattuk történeteiket, talán nem is gondoltunk mindig arra, hogy egyszer mi leszünk azok, akiknek már az ő emléküket kell továbbadniuk.
Most azonban elérkezett ez az idő.
Mi még ismertük őket. Mi még hallottuk a hangjukat. Mi még személyesen vehettük át tőlük 1956 örökségét.
Ezért azt szeretném, ha a mai munkástanácsi vezetők és a fiatalabb nemzedékek nem pusztán egy történelmi esemény emlékét őriznék meg, hanem azt a szellemiséget is, amely ezeknek az embereknek az életét meghatározta.
Mert a forradalom öröksége nem csupán az emlékművekben, a történelmi könyvekben vagy a megemlékezésekben él tovább.
Hanem azokban az emberekben, akik értik, vállalják és továbbadják az üzenetét.
Az 1956-os munkástanácsok egykori vezetőitől mi még személyesen vehettük át a forradalom élő fáklyáját.
A mi feladatunk most az, hogy ezt a fáklyát ne hagyjuk kialudni, hanem kézből kézbe adjuk tovább azoknak, akik utánunk következnek.
Ez a mi felelősségünk.
És ez lehet a munkástanácsi mozgalom egyik legfontosabb küldetése a következő évtizedekben is.
Palkovics Imre
A Munkástanácsok Országos Szövetségének korábbi elnöke
Budapest, 2026. október 22.