Megemlékezés a Munkástanácsok 1956-os szerepéről

A 1956 októberében a diákok után a munkások sem késlelkedtek a szervezkedéssel. A „munkás önigazgatás” jegyében már a Forradalom és Szabadságharc másnapján – jugoszláv mintára – a gyárakban, üzemekben, hivatalokban el kezdték szervezni a Munkástanácsokat. Az első Munkástanács 1956. október 24-én alakult meg Budapesten az újpesti Egyesült Izzóban.

De mi is történt abban az időkben?!

Fiatalok közül többen felteszik a kérdést, hogy 1956 októberében mi történt, és mi vezetett odáig, hogy vér folyt a pesti utcákon!? Mi kellet ahhoz, hogy szinte egy egész ország, egyszerre mondta: ”ELÉGVOLT!” és szembefordultak a hatalommal. Számomra Csoóri Sándor 1953-ban megjelent versének egyik versszaka részben megvilágítja a helyzetet:

„Fönt éltem eddig a magas régiókban

S nem láttam mást, csupán a fényt, a jót,

kedvező sorsom függönnyel takarta

szemem elöl a nehezebb valót.”

Október 31-én Budapesten összeült a munkás parlament, itt fogalmazták meg és fogadták el a Munkástanácsok terveit és követeléseit. Amiben többek között szerepelt, hogy akarnak kizárólagos hatalmat, az ország függetlensége, a parlamentáris demokrácia, a többpártrendszer, a szabad választások, a szólás- és gyülekezési szabadság, valamint a független szakszervezetek. A munkahelyekre vonatkozó követeléseiket, kilenc pontban fogalmazták meg. Ezt a kilenc pontot röviden talán az alábbiak szerint foglalhatjuk össze: „Az üzem a munkásoké, az államnak a gyár termelése után adót, és az üzemi nyereségből megállapított részesedést fizetnek. A vállalat legfőbb irányító szerve a dolgozók által demokratikusan választott Munkástanács. Az igazgató az üzem alkalmazottja. Az igazgatót és a fontosabb vezetőket, nyilvánosan meghirdetett pályázat alapján a helyi Munkástanács választja meg. Ezekre mondta Bill Lomax, hogy ez a legszabatosabb megfogalmazása a munkás önigazgatásnak. Ugyan csak ezek voltak azok a tézisek, amelyek, később nyolc Munkástanács vezető halálát, több száz munkástanács tag bebörtönzését és több ezer munkástanács tag üldöztetését eredményezte.

Amint tudjuk a hazánkat megszállás alatt tartó szovjet csapatok október 30.-a óta magyarországi laktanyáiban tartózkodott, de november 4-én előjöttek, sőt a szovjet-magyar határt átlépve újabb – jelentős – szovjet csapatok özönlöttek be országunkba. A magyar ellenállók napokig tartották magukat a világ legnagyobb szárazföldi elnyomó gépezete ellen, de a 16 hadosztállyal és 2000 harckocsival rendelkező szovjet megszállók ellen semmi esélyük nem lehetett. Kádár János november 11-én mondta el azt a rádióbeszédét, amelyben bejelentette, hogy a felkelést leverték. Valószínű nem véletlenül, ekkor mentette fel az Elnöki Tanács Nagy Imre-kormányt és választotta meg a Kádár-kormányt.

November 4-ét követően – sokunk által Második Fegyvertelen Forradalomnak (MFF) nevezett időszakban – teljesedett ki a Munkástanácsok máig elévülhetetlen érdemei. Máig csodálom és tisztelem azt a bátorságot, ahogy a Munkástanács vezetők, a világ legnagyobb szárazföldi hadserege által fenyegetve, bátran kiálltak a jogaikért, követeléseikért.

Hiába ült a „szolnokiak bandája” a parlamentben, hiába hozták naponta a törvényeiket-jogszabályaikat, nem ők kormányoztak, nem ők irányították az országot. Az ország mindennapjait egy olyan pár hetes szervezet irányította, amelyik a semmiből bújt elő és elburjánzott az egész ország területén. Bátor fellépésük és a társadalom általi elfogadottságuk eredményeként november 13-án a Kádár-kormány határozatban jogosította fel a Munkástanácsokat az üzemek irányítására. Ennek ellenére az újonnan szerveződő kommunista párt részéről komoly fenyegetettségben volt részük. Talán a fenyegetettség egyik fő oka az volt, hogy a Munkástanácsok a megyei, a városi szervezeteik révén, a munkahelyeken kívül is jelentős befolyást gyakoroltak a politikai és társadalmi viszonyokra. Ezt az időszakot nevezte Kádár „kettős hatalomnak”.

Tovább folytatva az időutazást, a történelmi visszatekintést, fontos dátum november 14-e, amikor megalakult a Nagybudapesti Központi Munkástanács. Amely a fokozódó fenyegetettség elleni szükséges és lehetséges fellépésekről határozott. A vidéki szervezetek követelésére, november 21-re, Budapesten, a Sportcsarnokba meghirdették Országos Munkástanácsok alakuló ülését. Válaszlépésül a szovjet Grebenyik tábornok 400 tankot sorakoztatott fel a Sportcsarnok köré. Erre az országból összegyűlt Munkástanács küldöttek, félrevezetve a megszállókat más helyszínen, de meg tartották az alakuló ülésüket, ami egyben az első és utolsó ülésük is volt. Ellenben a Nagybudapesti Központi Munkástanácsok többször összeült, az utolsó és minden bizonnyal legdrámaibb ülése december 8-án volt. Ez volt az a nap, amikor Salgótarjánban két, ártatlanul letartóztatott Munkástanács vezető kiszabadításáért tüntető békés tömegbe belelőttek a szovjet megszállók és a magyar pufajkások. A sortűz 131 ember életét oltotta ki, több mint 150 sebesült került a kórházba. Ez volt az, a cseppnek nem nevezhető adalék a pohárba, amely arra késztette a Központi Munkástanácsot, hogy december 11–12-re az egész országra kiterjedő, kétnapos sztrájkot kezdeményezzen. A meghirdetett sztrájk kapcsán, az a Kádár kormány, amelyik egy hónappal előtte elismerte a Munkástanácsok működését, december 9-én betiltotta a tevékenységüket. Két emblematikus vezetőjét, Rácz Sándort és Bali Sándort aljas módon tárgyalása hívták a parlamentbe, ahol letartóztatták Őket. A fenyegetés ellenére az országos sztrájkot sikeresen megtartották és végrehajtották.

A fokozódó terror ellenére, a Munkástanácsok lokálisan, sztrájkok szervezésével, munkalassításokkal 1957 elejéig folytatták békés ellenállásukat. Erre válaszlépésül a Kádárék egy 1957. január 7-én született rendelettel halálbüntetéssel fenyegette a munkabeszüntetést és a sztrájkra való felbujtást is. 1957-ről, és az azt követő évtizedekről bátran elmondhatjuk, hogy a Kádár kormány lényegében és kendőzetlenül teljesítette a korabeli kommunizmus paradoxonát, vagyis a néppel szemben álló „népi kormányt” és a munkások ellen elkeseredett osztályharcban álló munkásállamot. Ezt, az akkori jugoszláv miniszterelnök helyettes, gúnyosan így fogalmazta meg „…ez egy munkás kormány, amely fél a munkásoktól!”

Mivel megegyezés nem jött létre, Marosán György december elején Rácz Sándornak kijelentette: „Holnaptól kezdve lövünk!” Ezt követték a salgótarjáni, majd decemberi sortüzek, egészen a január 11-i csepeli kíméletlen fellépésig. A halálos áldozatok számát ma sem tudjuk pontosan, de több százra tehető, az viszont biztosan tudható, hogy jelentős részük munkás volt. A Munkástanácsokra nehezedő nyomás és fenyegetettség kiterjesztését legjobban talán az MSZMP KB ’57 február végi ülésén Kádár kijelentése szimbolizálja: „A Munkástanácsokkal a legközelebbi perspektíva világos, nincs mit róla mondanunk a határozatban. Szép csendben elszürkítettük a Munkástanácsokat, s ez jó!”

Nem szeretném a Pesti Srácok érdemeit kisebbíteni, de a Munkástanácsok ellenállásának ismeretében megkockáztatható az-az állítás, hogy:”…az 1956-os Forradalom és Szabadságharc nem a fegyveres ellenállás leverésével ért véget, hanem a Munkástanácsok 1957-ben történő megszüntetésével és a munkások elleni folyamatos megtorlással.” Erről a tragikus időszakról csak Mészáros Márta nagy hatású, „Napló gyermekeimnek” című filmje beszél! Valószínűsíthető, ahogy a „munkás-paraszt” hatalomnak lehetetlen volt – mint a mai „utódainak” is – a Forradalom és Szabadságharc könyörtelen megtorlásainak tényét beismerni, felvállalni!

Talán sokakban felvetődik a kérdés 66 év után, a mai kor emberének, fiataljainak üzen-e valamit, az 1956-os Munkástanácsok eszmeisége? A válaszhoz szükséges elmondani: „…az újabb kori történelmünkben nem volt olyan esemény, amelyről annyit hazudtak, amelyet annyira eltorzítottak és beszennyeztek, mint az 1956-os Forradalom és Szabadságharc, valamint a Munkástanácsok szerepe!” Megítélésem szerint a mai ember számára az ’56-os Munkástanács eszmeiség legfontosabb és máig ható és soha el nem évülő üzenete:

• A szabadság! Ami nem azt jelenti, hogy azt tesszünk, amit akarunk, hanem azt jelenti, hogy nem kell megtennünk azt, amit nem, akarunk megtenni!
• Bátor elődeink tettvágya bebizonyította, hogy nincs olyan monolit elnyomó hatalom, amelyen ellen összefogva, egymást segítve, ne lehetne törést, repedést előidézni.
• Ha magunk, családunk, nemzetünk sorsának jobbítása érdekében kívánunk cselekedni, mindig azt kell szem elött tartani, ami összeköt bennünket és nem azt, ami elválaszt.
• ’56 története egyértelműen azt is bebizonyította, hogy a magyar nép csak magára számíthat!

 

Fonyód, 2022. október 15.

Perényi József

MOSZ – SZT

elnök