88 éves korában elhunyt Trencsényi László, az 1956-os Magyarok Világszövetségének ügyvezető elnöke, a Corvin közi szabadságharcosok emblematikus alakja, Wittner Mária és Varga János harcostársa.
Trencsényi László Wittner Máriával, Varga Jánossal (a Corvin közben látható Jancsika szobor ihletőjével), Pongrátz Gergellyel és testvéreivel alapította meg az 1956-os Magyarok Világszövetségét és az 1956-os Pesti Srác Alapítványt.
Trencsényi László élete végéig aktívan tartotta a kapcsolatot a Munkástanácsok Országos Szövetségével. Minden évben közös megemlékezést rendeztünk a Corvin Filmpalotában, amit Laci bácsi fárdhatatlanul szervezett. Szível lélekkel, a fiatalokat is ámulatba ejtő energiával dolgozott, és ezek az ünnepségek feledhetetlen emlékek maradtak azok számára, akiknek szerencséjük volt részt venni rajtuk. Minden generáció képviselte magát. A kisiskolások lelkes műsorukkal kápráztatták el az egykori forradalmárokat, a hősök pedig beszámolót tartottak saját élményeikből.
Isten éltesse a hősöket!
Nyugodj békében Laci bácsi!
Trencsényi László korábban a Józsefváros.hu-n így emlékezett vissza a szabadságharcban eltöltött napjaira:
„1956 október 28-án érkeztem a Corvin közbe, ahol borzalmas látvány fogadott. Vidékről hoztunk teherautóval élelmiszert egy barátommal. Fegyveresen érkeztünk, nálam géppisztoly volt két tárral. Én akkor, 23 évesen már leszerelt katona voltam. Kora reggel értünk Pestre, a rádió hírei alapján nyugalomra számítottunk. Ehhez képest a Nagyvárad tér után orosz katonák mésszel leöntött, gúlába rakott holttesteinek látványa fogadott bennünket, a Kiliánhoz érve pedig lőni kezdtek ránk, úgy kanyarodtunk bemenekülve a Vajdahunyad utcába.
Olyan heves harcok folytak, hogy az utcán heverő halottakat sem tudták eltemetni. Két napra csatlakoztam a harcolókhoz. A kihirdetett tűzszünetnek nagyon örültünk, hiszen addig a harcolók statárium alatt álltak, de utólag nézve ez egy egyszerű politikai döntés volt. Az oroszok addigra, a forradalom első szakaszában teljes kudarcot vallottak, érdekükben állt, hogy rendezzék a soraikat. Az élelmiszert leadtuk a Práter utcai raktárba, én akkor hazamentem. November 4-én, a rádióban közvetített segélyhívásra vissza akartam térni, de édesapám lebeszélt. Úgy látta, nincs esélye a forradalomnak a szovjetek ellen, és neki lett igaza”.