Elidegenedés és hatalom az újkapitalizmusban

Az alábbi szöveg Szalai Erzsébet Hatalom és értelmiség a globális térben c. kötetében jelenik meg nemsokára a Kalligram Kiadó gondozásában. A szöveg első, rövid változata az Új Egyenlőségen jelent meg.

Az elidegenedés a közbeszédben gyakran valamiféle eltávolodottság érzeteként jelenik meg. Marx (1844) szerint azonban a fogalom nem pusztán egy szubjektív emóciót fejez ki, hanem a termelési és a ráépülő hatalmi viszonyokkal szorosan összefüggő és összetett jelenséget ír le. A Gazdasági-filozófiai kéziratokban a fogalom következő meghatározását adja:

„…az elidegenülés megjelenik mindabban, hogy az énlétfenntartási eszközöm másé, hogy az ami az én kívánságom más hozzáférhetetlen birtoka, mindabban, hogy minden dolog maga más mint ő maga, hogy az én tevékenységem más, végül abban – és ez a tőkésekre is áll – hogy egyáltalán embertelen hatalom ura(lkodik)” (i.m. 68.o.).

A kapitalizmus termelési-hatalmi-társadalmi viszonyait kifejező jelenség a mostani újkapitalizmusban különös csillogást kap: az újkapitalizmus legfőbb jellegzetessége, hogy hatalmi súlyában a politikai elitek fölé kerekedő globális tőke felzabálja az őt működtető erőforrásokat, döntően a humán erőforrásokat, vagyis a munkatevékenységet végző embert – elsősorban mentálisan (Szalai, 2006). Különösen így van ez az olyan félperiférián, mint Magyarország, ahol az embereknek az őket uraló viszonyoknak való kiszolgáltatottsága jóval nagyobb, mint a centrumokban, szoros összefüggésben a demokratikus hagyományok hiányával is. Tanulmányomban arra vállalkozom, hogy az elidegenedés Marx által felsorolt tényezőit elsősorban magyarországi újkapitalizmus körülményei között vizsgáljam.

„…az én létfenntartási eszközöm másé”

A létezett szocializmusban a tulajdonjogok a hatalmon lévő rend (uralkodó rend, technokrácia és nagyvállalati menedzserek konglomerátuma) kezében összpontosultak, mindazonáltal a felső pártvezetés és technokráciája az 1956-os forradalmat követő évtizedekben (részben a megismétlődéstől való félelem miatt, részben belső ideológiai meggyőződése okán) egészen az 1980-as évek közepéig kiemelt figyelmet fordított arra, hogy a munkásság – elsősorban a nagyipari munkásság – életszínvonalának növekedése folyamatos legyen.  A munkás munkanélküliség ismeretlen volt, a gyárakon belüli jövedelmi viszonyok pedig átláthatóak voltak. Bár a termelő javak nem voltak a munkásság tulajdonában, annyi közük azért volt ehhez a tulajdonhoz, hogy érdekeiket „beszámították” az annak működtetésére vonatkozó döntések során (Szalai, 2004, 2006, Bartha, 2009).

Losonczi Ágnes (2005) a létezett szocializmust és a beköszöntő újkapitalizmust a munkásság szemszögéből összehasonlítva a következőeket írja:

„Azt ugyan a munkások soha nem hitték, hogy ’miénk a gyár’, de hogy ennyire másé legyen, hogy még munkahely se maradjon belőle – ez váratlan volt.” (i.m. 255.o.).

Annyira váratlan volt – teszem hozzá – hogy a munkásság bele is dermedt ebbe a felismerésbe. Ez volt az alapvető oka annak, hogy a rendszerváltás hajnalán született munkástanács mozgalom, mely a munkahelyek önigazgatásba vétele, majd ennek elvetését követően a dolgozói résztulajdon (MRP) bevezetéséért harcolt, gyakorlatilag hamar megbukott (Szalai, 1994). Miközben az angolszász országokban ez utóbbi tulajdonforma az össztulajdon 6-7 százalékát is eléri, hazánkba gyakorlatilag nem létezik.

A centrumkapitalista országokban – ahol a vállalati döntésekben való munkás részvétel számos formája működik – elképzelhetetlen a dolgozók tulajdonjogoktól való megfosztásának az a mértéke, ami Magyarországon megvalósult. Még a kelet-európai térségben – ahol a privatizáció szervesebb útját választották – is jobb az általános helyzet, mint nálunk (Szalai, 2006).

A politikai rendszerváltás óta a fentieken túl is folyamatosan romlik a munkásság helyzete.

Köztudott, hogy hazánkban jóval lazább a munkásokat védő munkajogi szabályozás, mint azokban az országokban, ahonnan a tőke multinacionális vállalatok formájában idetelepült. Sőt, Magyarország tőkevonzó képességének éppen ez az egyik legfontosabb tényezője. Ennek jegyében a munkásság jogait rögzítő Munka Törvénykönyvét a munkásság rovására folyamatosan módosítják – leglátványosabban a Fidesz kormány 2010-es hatalomra jutása után került erre sor (Szalai, 2014).   A kiszolgáltatottság már akkora, hogy a munkásoknak lelki egyensúlyuk legalább viszonylagos fenntartása érdekében hárítaniuk kell, vagyis nincsenek is annak teljes tudatában. Sőt, az őket kizsákmányoló tulajdonosokat és menedzsereket – főként a kisebb cégeknél – gyakran valamiféle szülőfigurának látják, aki gondoskodik róluk (Szalai, 2011). Ezt erősíti egyfelől a prekariátus terjedése, ezzel összefüggésben a munkásság hálózatos elrendeződése (ugrásra készen kell várni, hogy a tulajdoni hálózat mely pontján és meddig lesz valakire szükség), másrészt az, hogy az általános tendenciának megfelelően a tőke a munka megzabolázását egyre inkább az államra hárítja (Szalai, 2014).

„…az ami az én kívánságom, más hozzáférhetetlen birtoka”

Erős Ferenc (2001) a rendszerváltás társadalom-lélektani folyamatainak lényegét az identitásválságban látja:

a régi pozíciók összeomlásával az örökölt identitások elhamvadnak, az új szerepkészlet bizonytalanságai miatt azonban új identitások nem, vagy csak halványan alakulhatnak ki.

Ilyen körülmények között a Lust Iván által identitás-protézisnek nevezett fogyasztási javak iránti kereslet különösen naggyá növekszik. Ezek révén pedig akadálytalanul törhet előre a tudattalan gyarmatosítása. (Lust, 2009). Vágyainkat profitorientált marketingesek állítják elő.

Ebben a helyzetben különösen nagy jelentősége van Kiss Viktor (2005) gondolatainak, aki egyel továbblépve a „fogyasztói társadalom” „technokratikus társadalommá” való átalakulásáról beszél, melyben már nem pusztán fogyasztási javakat, hanem komplex életstratégiákat adnak el és vásárolnak meg. Hozzáteszem: miként árúvá válnak az újabb és újabb identitások is. Ezek lényegi elemét Koltai Mihály (2015) nyomán az állandó sikerre, sikerességre kényszerítés identitás protézisei jelentik. Ismét Kisst idézve:

„..az életstratégiák…nem az egyén alkotásai, öntevékenységei a technokratikus társadalomban, hanem minden pillanatban (latens) technológiaként csinálják őket” (i.m. 147-166. o.).

Akaratunkat előállítják. Ezt teszi az okos hatalom, szemben a másik akaratával szemben keresztülvitt gyenge akarattal – írja Byung-Chul Han nyomán Éber Márk Áron (2017a).

„Minél nagyobb a hatalom, annál csöndesebben hat. Megtörténik anélkül, hogy feltűnően utalnia kellene önmagára” (Han 2014, 25).

„Az okos és barátságos hatalom nem szegül szembe mások akaratával, inkább mások akaratát igazítja a maga céljaihoz. Erősebb is, mint a konfrontatív-korlátozó hatalom: nem elnyom, hanem aktivál, motivál, optimalizál. Barátságosan ösztönöz, belénk épül, beivódik a lelkünkbe – már bennünk is van. Belülről duruzsol. Ez a hatalom az Ént projektummá alakítja, vállalkozóvá és vállalkozássá, amely során e vállalkozó Én önmagát formálja át. Célja a figyelem felkeltése és az elismerés kivívása: hogy tetsszen másoknak és tetsszen önmagának (vö. Faber 2015)” (Éber, i.m. 190-191. o.).

A neoliberális pszichopolitika a tudattalan manipuláció eszközeivel arra szólít fel hogy

„légy pontosan olyan, amilyen fogaskerékre éppen szükség van. Légy konform! Légy a legboldogabb fogaskerék a tőke rendszerében! A neoloberális pszichopolitika eltereli a figyelmed. Már nem azzal foglalkozol, milyen viszonyok között élsz, hanem azzal, hogy hogyan működhetnél jobban benne. Nem arra figyelsz, milyen világban élsz, hanem arra, hogy hogyan lehetsz sikeresebb benne. Ha a neoliberális pszichopolitikán múlik, az igazságtalan, egyenlőtlen, elnyomó helyzeteket nem megváltoztatni akarod, hanem minél jobban a javadra fordítaniőket” (Éber, i.m. 193.o.).

Ezen a mechanizmuson keresztül válik az identitás szinte színtiszta fikcióvá. És ezért is lehet az, amit a fiatal felnőttekről írott könyvemben kimutattam: Magyarországon a fiatal felnőttek döntő többségének igen gyenge és labilis a személyes, valamint kollektív identitása. A magyarázat: a kívülről, a tudattalan manipulációjával „előállított” identitás csak képlékeny, mozaikszerű lehet, hiszen nem ment, pontosabban nem mehetett  át a felettes én személyiséget integráló szűrőjén.

Másoldalról: stabil – a tudattalant manipuláló erőkön úrrá lenni képes – felettes én és azon alapuló erős identitás csak akkor alakulhat ki, ha az egyének képesek magukat elhelyezni térben és időben. A mai magyar fiatal felnőtteknek azonban hiányos a múltképük – saját családjuk múltjáról is csak keveset tudnak – és a jövőt, benne a saját jövőjüket is tökéletesen bizonytalannak  érzékelik. Térbeli elhelyezkedésük pedig tartós és stabil közösségek híján szintén bizonytalan. Koordinátákon kívül léteznek, pontosabban lebegnek…

„…minden dolog maga más mint ő maga”

A fennálló rendszeren belüli mostani rezsim ideológiája a nemzet glorifikálása és az a szlogen, hogy „senkit sem hagyunk az út szélén”. Valójában azonban most is az újkapitalizmus rendszerének történetében töretlen folytonosságot élvező „folyosói” ideológia alapján kénytelenek az emberek berendezni életüket: „a szabadság birodalma jött el, ezért mindenkinek kötelessége önmagáról gondoskodni, és aki erre képtelen, az magára vessen”. Az ideológia más…

Az individuum szintjén mélyebbre haladva más a felettes én és más a tudattalan: helyet cserélnek. Ami régen elfojtott vágy, késztetés vagy deviancia volt, az mára nyíltan vállalható identitássá változik. Az öröknek hitt értékekhez, így a felettes énhez kapcsolódó késztetéseket, érzéseket – szeretet, szolidaritás, önfeláldozás, őszinteség, becsületesség stb. – pedig az embereknek érvényesülésük érdekében el kell fojtaniuk.  Lust Iván szerint régen a tudattalanba szorított érzések, vágyak felszínre hozása volt a pszichoterápia feladata, ma pont fordítva, az életvitelhez szükséges elfojtási készségek kialakítása a cél. Lust másutt Derrida nyomán még azt is hozzáteszi, hogy a tudattalan gyarmatosításának világában, ahol nincs valódi szabadság, a különböző fogyasztói szerepekbe való szétszóródás szolgál – a magam kifejezésével élve – egyfajta szabadság-protézisként.

Más a tárgyi és más az emberi: a tárgyak közötti viszonyokat az ember megszemélyesíti, az emberi viszonyok viszont egyre inkább eltárgyiasulnak.

A felettes én és a tudattalan helycseréje összefüggésben van az internetes közösségi oldalak terjedésével: a Facebook hírfolyama, összességében kontrollálatlan tartalmainak állandó áramlásával felszínre hozza a kollektív tudattalant, pontosabban elmossa a kollektív tudattalan és a felettes ének közötti határvonalat.  Így megkönnyíti azok helycseréjét.

A kommunikáció is más – és a kapcsolatok is mások. A Facebookon sok emberrel kommunikálunk egyszerre – de ez a kommunikáció rendkívül felületes és bizonytalan. (Egy tetszik jel például több ellentétes dolgot is jelenthet: teszik nekünk a megosztott hír vagy gondolat, vagy egyetértünk azzal, ahogyan azt ismerősünk interpretálja. De azt is kifejezheti, hogy ismerősünk simán csak kedvel bennünket.) Eme instrumentum közreműködésével gyenge kötéseink szinte teljes mértékben kiszorítják erős kötéseinket – miután a felületen sok emberről sok mindent tudunk, már nem is igen vágyunk mély face-to face beszélgetésekre, kötődésekre.  És ezen az úton az identitásválság csak erősödik: a közvetlen visszajelzés hiányában valamint facebook profilunk „csináltságával” összefüggésben már magunk sem tudjuk, hogy mennyire vagyunk azonosak az önmagunkról rajzolt képpel, vagy mennyiben és miben térünk el attól.

Habermasi megközelítésben a közösségi oldalak erősítik a polgári nyilvánosság válságát, a közszféra és a magánszféra tendenciaszerű összefonódását. Fáber Ágostont (2015) idézve:

„A Facebook – s ha lehet, az Instagram talán még inkább – maga a habermasi értelemben vett refeudalizált nyilvánosság, amelyben a racionális, érvelő vita háttérbe szorul, a teret pedig (mint egykoron a királyi udvarokban a király és alattvalói viszonyában) önmagunk ünnepeltetése és mások ünneplése tölti ki (…) Ha nagyon sarkosan akarunk fogalmazni, akkor Lascht, Habermast, Debord-t és Baudrillard-t – a posztmodernség laza mozdulatával – ötvözve azt mondhatjuk, hogy a Facebook esetében a narcisztikus személyiség a refeudalizált nyilvánosságot spektákulumokkal (látványosságokkal, botrányokkal – Sz.E.) szimulákrumokkal (látszólagos dolgokkal – Sz.E.) tölti meg” (i.m. 3.o.).

A Facebook tehát – szemben azzal, ahogyan azt születésekor feltételezték – nem az „okoskodó magánemberek közössége”, hanem királyi udvar: nem benne lehet kritikát gyakorolni, hanem előtte produkálhatjuk magunkat.

A királyi udvarban az élmény, a kép is más – refeudalizált:

„Már nem annyira a tájban, az épületben, a szaladgáló állatokban gyönyörködünk, hanem abban a képben amelyet magunkról és szeretteinkről a táj, az épület vagy a szabadon szaladgáló állatokelőterében készítünk (…) A táj, az épület vagy a szabadon szaladgáló állatok manapság eszközzé, kellékké, dekorációvá válnak” (Fáber, i.m. 4.o.).

Az újkapitalizmusban a politika is más. Zakaria (2007) nyomán Almási Miklóst (2015) idézve:

„Az új helyzetnek már neve is van: politainment, ami annyit tesz, hogy ma már a politika a szórakoztatóipar része lett, közönségét felszínes tudással, szlogenszerű ismeretanyaggal, botrányra éhes szemekkel szerelték fel, s ami a lényeg: Nagy Bulit kínálnak, a vele az „eseményre” éhes közönséget is – s aztán lehet arra hivatkozni, hogy a jónép ezt igényli. Nyilvánvaló, hogy az ilyenfajta médiadialógustól demokrácia ügyben nem sok jót várhatsz. De mit tegyünk: a politikai kommunikáció – így vagy úgy – a tömegkultúra szabályainak engedelmeskedik, mert annak rész lett” (i.m. 53.o.)

És persze a szerelem is más. Ismét csak Almási Miklós (2012) szerint a szerelem „fejlődik”. Még két generáció, és már csak a romantikus regényekben fog szerepelni.

„A hallgatás varázsa, a beszélgetések bája, a pillantás izgalma eltűnt (…) Menekülünk a szerelem elől, a tartós kapcsolatok helyett egyre többször érjük be egyéjszakás ’egészségügyi’ kalandokkal, újabban pedig már a cybertér virtuális világával…Az Internet korában (…) sok millióan néznek bele lelkünkbe, vágyainkba, az én-te viszonyba. Látják és kommentálják. Az intimitás odaveszett. Nincs többé közös titok, nincs többé szenvedély. Ami marad, az sok esetben csak tengődés, párkapcsolati nyomor. Nem érünk rá szeretni, nem kellenek a kötöttségek. A szerelem nyűg lett” (i.m. 29.o.).

A fent leírtak globálisan is érvényesülnek, nem pusztán a magyarországi félperiférián. Nálunk azonban a demokráciahiány nyomán előálló közösséghiányos állapot pusztítóbban hat: a közösségi támasz szinte teljes hiányában még nehezebb az önálló identitás tudatos megformálása, így az identitás- és szabadság protézisek iránti igények, a fogyasztói szerepekbe való elmenekülés, szétszóródás irányába ható késztetések még erősebbek.

A demokráciahiány egyik fontos tényezőjét a hazai politikai élet specifikumai jelentik: ezek közül a legfontosabb, hogy nem a botrányok gyakorisága és mélysége kirívó, hanem az, hogy míg bejáratott, liberális demokráciának nevezett rendszerekben a megbukott vagy leleplezett politikus (szinte) azonnal lemond,

nálunk sem a bukásnak, sem a lelepleződésnek nincsenek kézzelfogható következményei – akár többször is ismétlődhetnek ezek egy politikus életében anélkül, hogy az érintett személynek politikai pozícióját fel kellene adnia.

Ez a következmények nélküliség pedig a végsőkig aláássa az embereknek a demokráciát szolgálni hivatott intézményekbe vetett bizalmát – és ezen keresztül tovább gyengíti demokratikus attitűdjeiket.

Ráadásul a legújabb kutatások szerint (Balla, 2017) országunkban a demokráciahiányt, a demokratikus deficitet a ma működő iskolarendszer kifejezetten tovább növeli. A PISA 2015 vizsgálat szerint ez az iskolarendszer nem csak tanulásban, a tanulási és problémamegoldó képességek kialakításában szerepel relatíve nagyon rosszul: az együttműködési, közösségteremtő és közösségszabályozó készségek kialakításában is a leggyengébbek között kullogunk.

A múlthoz való viszony is más. Egy egy éve készült tanulmány szerint (Hanula, 2017) szerint a magyar internetet a giccs mellett elsősorban a Kádár-rendszer iránti nosztalgia hajtja. A létező annyi feszültséggel és bizonytalansággal terhes, hogy az emberek visszavágynak a létezettbe. (Egy friss Gallup-OECD kutatás szerint a magyar emberek biztonságérzete az egyik leglabilisabb a vizsgált 35 fejlett ország közül.) És a politikai közösségen belüli törésvonalakat sem a jelen nagy kérdései, hanem döntően a múlthoz, a meghaladotthoz való gyökeresen eltérő viszonyok rajzolják meg – miközben ez a múltkép (mint arról már szó volt) rendkívül homályos, és inkább érzésbeni. Ezért is nem lehet róla az identitásokat erősítő racionális vitát folytatni.

Nálunk még másabb minden dolog…

„…az én tevékenységem más”

A legutóbb Éber Márk Áron (2017b) által jellemzett  prekariátus, a rugalmas, hálózati munkaerőpiac világában stabil hivatás megformálására nincs mód, hiszen hálózat mindig más pontján van ránk szükség.

Élethosszig tanulunk – de élethosszig felejtünk is: tevékenységünk nem tartozik hozzánk.

Ez pedig gyenge identitásunk egy újabb tényezője. Bár sokfajta tevékenységben résztvevő szerepeinkből egy erős felettes énnel kibarkácsolhatnánk egy univerzális személyiséget, hovatovább egy reneszánsz embert is, ez csak nagyon keveseknek sikerülhet, hiszen láttuk: korábbi felettes énünket a tudattalanunkba szorítottuk…

Magyarországi fiatal munkások körében végzett kutatásaim szerint (Szalai, 2011) a megkérdezetteknek csak egy töredéke számolt be tudatos pályaválasztásról, majd arról, hogy örömét leli a munkájában. Ez szoros összefüggésben van azzal is, hogy a magyar oktatási rendszer kifejezetten gátolja a kreativitást igénylő készségek kialakulását, mely talán még a gyakori munkahely változtatás kényszerét is pozitív tartalommal tölthetné meg: egy kreatív ember találhat örömet abban, hogy újabb és újabb készségek elsajátításával újabb és újabb munkaterületeken próbálhatja ki magát. Ez azonban nálunk nem így van.

Maga a munkás is más… Bár az uralkodó nézetek szerint már nem is létezik, a társadalom által fogyasztott termékeket zömmel olyan egyének állítják elő, akik kizárólag munkaerejük áruba bocsátásából élnek – ők pedig tökéletesen megfelelnek Marx munkásról alkotott definíciójának.

Ami – már és még – nem létezik, az a centrum és félperiféria munkásosztálya.

Létezésének alapja a nagyüzem volt, mely az egyes munkásnak (és sokszor felmenőinek és leszármazottainak is) gyakorta egész életre szóló munkahelyet, és az ennek bázisán tartós munkásközösségeket  tudott biztosítani. Ennek alapján a munkásság osztállyá volt képes szerveződni. Ahogyan azonban – nagyjából az 1970-es évekkel kezdődően – a globálissá váló tőke a nagyüzemeket kihelyezte a perifériára – ott létrehozva egy új munkásosztályt – a centrum és részben a félperiféria országaiban a kis és labilis termelési egységekből álló szolgáltató szektor vált dominánssá, melynek bázisán – legalábbis  egyelőre – nem tudnak kialakulni az osztállyá szerveződés közösségi feltételei. Így nem alakulhat ki munkás öntudat sem a fiatal munkásság körében, az idősebb generációnál pedig ez az identitás  szertefoszlik, vagy legalábbis elhalványul (Szalai, 2006, 2012).

A kelet-európai térségben ezt a folyamatot erősíti, hogy a létezett szocializmus, mely proletárdiktatúrának majd munkásállamnak definiálta magát, valójában lejáratta, erodálta a munkás fogalom jelentését, hiszen  a proletáriátus soha nem volt hatalmon. További erodáló tényezővé lett a rendszerváltás, melynek a cigányság mellett a munkásság volt a legnagyobb vesztese. A vesztesekkel pedig nem akar azonosulni senki, és a lejáratott fogalommal jelzett tevékenységtől is szabadulni igyekszik a többség. Ezt erősítette és erősíti különösen manapság a szakképzés tartalmi leépítése, lecsupaszítása mely semmiféle tartós perspektívát nem nyújt az ott végzett fiatalok számára. A mai szakképzés nem az életre készít fel, csupán a burzsoázia pillanatnyi igényeit igyekszik kielégíteni.

A munkás tehát közösségeitől megfosztott csavarrá vált a termelés szervezetében.

De az értelmiségi tevékenység is egyre inkább más… Egyre kevésbé elmélyült, autonóm és alkotó munka, ehelyett egyre inkább rövidtávú projektekben végzett rutintevékenység, mely értelmiségiek helyett szellemi vállalkozókat igényel. A szellemi vállalkozónak nincs hivatástudata, szellemi tőkéjét ott kamatoztatja, ahol arra piaci kereslet mutatkozik.

És a szabadidő is más. A hálózati társadalomban a burzsoázia igényt tart a munkásság – és/de menedzsereinek – teljes életidejére. (Igen sok helyen a hálózatban dolgozóknak éjjel-nappal elérhetőeknek kell lenniük – az Intenetet és mobiltelefont éjszaka sem lehet kikapcsolni). És ha mégis jut idő kikapcsolódásra, akkor azt is internetezéssel (többnyire a közösségi oldalakon vagy könnyű játékprogramokkal) töltik, vagy jobb esetben edzőterembe mennek, ahol az emberek egymástól elkülönülten, vagy csoportos magányban végzik az előírt feladatokat.

Magyarországon ezek mellett különösen elterjedt a nagyvárosok szívébe épített plázák – az újkapitalizmus katedrálisainak –  tömeges látogatása, ahol akár egy egész napot is el lehet tölteni. (Persze a többségnek nem effektív vásárlással, csak nézelődéssel és vágyakozással).

A tartalmas beszélgetéssel töltött közösségi idő kevés, szinte eltűnik. Mint ahogy a szintén lineáris gondolkodást igénylő könyvolvasás is kimegy a divatból.

„ – és ez a tőkésekre is áll – hogy egyáltalán embertelen hatalom ura(lkodik).”

Marx A tőke első kötetében bevezeti a pénzfétis fogalmát, melynek lényege, hogy a pénznek azon tulajdonsága, hogy azért más árukat lehet vásárolni, a pénz társadalmi természeti tulajdonságaként tűnik fel. Nos, az újkapitalizmushoz, a spekulatív pénz világához érkezvén a pénzfétis egy újabb jelentéstartalmat is magára ölt:

a pénz társadalmi természeti tulajdonságának tűnik fel az is, hogy adott mennyiségű pénzből még sokkal nagyobb mennyiségű pénzt lehet „csinálni”.

Ez egyben azt is jelenti, hogy az újkapitalizmusban a burzsoá is a tőkelogika fogja és áldozata, Heller Ágnes megfogalmazása szerint azért, mert a pénz iránti vágy mértéktelen és kielégíthetetlen, mivel mennyiségi szenvedély hajtja. Ez a szenvedély a maga irracionalitásával öngyilkosnak bizonyul: szavát követve – és ahogy már érintettem, ez az újkapitalizmus lényege – a burzsoá felemészti saját létfeltételeit, vagyis a humán és ökológiai erőforrásokat. Azt látjuk, hogy megindul a történelem visszafelé: ez a refeudalizáció  már említett jelensége, melyben

a mértéktelen tőkefelhalmozás eredményeként olyan óriásmonopóliumok és gazdasági hatalmi központok  alakulnak ki, melyek a piac szabályozó szerepét immár tökéletesen illuzórikussá teszik, és ezzel összefüggésben a tőke-munka viszonyt az úr-szolga viszony ruhájába öltöztetik.

Ebben a relációban a burzsoá olyan feudális úrként tűnik fel, aki habzsolása közben nem gondol a gyomorfalára – és ezzel nem csak jobbágyai, de a saját életét is veszélyezteti.

Visszatérve még a pénzre, az újkapitalizmusban, amikor a legfőbb cél pénzből újabb pénzt csinálni, nos, ebben a korszakban válnak csak igazán érdekessé Simmel (2004) gondolatai:

„…magának a pénznek a lényegében rejlik valami a prostitúció lényegéből. A közömbösség, amellyel minden felhasználásnak felkínálja magát, a hűtlenség, amellyel minden szubjektumnak búcsút mond, mert voltaképpen egyikhez sem kötődött, minden szívbéli kapcsolatot kizáró tárgyi jelleg, amely mint tiszta eszköznek nagyon is megfelel neki – mindez végzetes analógiát teremt közte és a prostitúció között” (i.m. 542. o.).

Az újkapitalizmusban, amikor a pénz egyre több újabb pénzt vonz magához, változik a helyzet: a korábban prostituált pénz egyszer csak szerelmes lesz a saját tükörképébe, pontosabban másába, és elkezd ragaszkodni ahhoz, akinél már amúgy is sok van belőle. De magának a hús-vér prostituáltnak  is meg kell változnia: a sugar daddy, a tehetős idős úr elvárja az általa megvásárolt sugar babytől, a fiatal, csinos és empatikus egyetemista lánytól, hogy kvázi szerelmes legyen belé. Nem csak a testét, hanem a lelkét is megvásárolja – vagy ragaszkodik legalább ennek a látszatához.

Az újkapitalizmusban, miközben az részeiben, részleteiben egyre racionálisabb lesz, a rendszer egészét tekintve egyre inkább az irracionalitás válik uralkodóvá. Ennek alapja az, hogy a korábban említett fordított elfojtás, vagyis a korábbi felettes én és a tudattalan helycseréje nem csak az egyének szintjén, hanem össztársadalmi szinten is érvényesül: a kapitalizmus legjobb időszakaiban a piaci mechanizmus a rendszer vegetatív működésének része volt, annak szintjén, vagyis a társadalmi tudattalanban fejtette ki szabályozó szerepét, miközben a felettes ént az eszmék, értékek, érzelmek és ideológiák uralták.

Az újkapitalizmusban a piac, a piaci értékek betörnek és meghatározóvá válnak a társadalmi felettes énben, Marx szavaival a felépítményben.

Egy vegetatív, tudattalan funkciót racionálisan, vagyis akaratlagosan működtetni – nos, ez a mechanizmus sajátos bonyolultsága miatt csakis irracionalitásba fulladhat. Miközben a felszínen, a társadalmi felettes én szintjén a rendszer „folyosói” ideológiája szerint az eszmék, az értékek és érzelmek tűnnek fel irracionalitásként, és/ezért fojtódnak el a társadalmi tudattalanba.

A nacionalizmus, a szélsőjobboldal mostani előretörése nem más, mint a rendszer mindeme folyamatok által provokált ellencsapása – mely azonban csupán egy más, még veszélyesebb irracionalitás felé visz.

Persze, persze, az irracionalitás is az emberhez, az emberi társadalomhoz tartozik, de a fogalomhoz, fogalmakhoz kapcsolódó minőség – Marx fogalmával a nembeliség – mégis csak a gondolkodás, értéktételezés és érzelmi átélés együtthatását jelenti elsősorban.  És amikor nem ezek uralkodnak, akkor „embertelen hatalom uralkodik (…) melynek a tőkések is az áldozatai.”

A szélsőjobboldal 2008-as világgazdasági válságot követő globális előretörésével némileg módosítani szükséges azt a tézist, melyet Lust Iván a „szórt személyiségről” alkotott, mint olyan létformáról, mely egyedül életképes az újkapitalizmus hálózati társadalmában. Ha van olyan, hogy emberi természet – márpedig hipotézisem szerint van – akkor abból az következik, hogy a személyiség „szétszórásának” vannak korlátai: egy idő után az emberek ellenállhatatlanul vágyakozni kezdenek a valahova való szilárd tartozásra, és szilárd énjük, vagyis stabil identitásuk megalkotására/regenerálására. Különösen így van ez akkor, amikor egzisztenciális létfeltételeik – mint a 2008-as válságot követően – meginognak.

Ilyenkor (szinte) maguk termelik ki azokat az erős apafigurákat, akik nem csak helyzetük stabilizálását ígérik, hanem a lelki megkapaszkodást is: akik megmondják, hogy kik is ők valójában. Ha mások nem vagytok, akkor vagytok amerikaiak, magyarok stb….

A magyarországi gazdasági rendszerváltás folyamatában mindez kiélezetten jelentkezik: a privatizálásra váró államinak nevezett tulajdon iszonyú pénzéhséget, szerzésvágyat ébreszt fel mindazokban, akik aspirálhatnak erre a tulajdonra. E körök nem is igen rejtegetett szlogenje: „most kell mindent megszerezni,  különben más viszi el ebben a nagy osztozkodásban”. Gazdasági elit kutatásaim során azt tapasztaltam, hogy a rendszerváltás utáni nagyburzsoázia csak igen kevéssé élvezi újonnan megszerzett vagyonát olyanként, mint amiért használati értékeket lehet megvásárolni. Pénzért újabb pénzt akar vásárolni.

Velük szemben a 2000-es években színre lépő fiatal kisvállalkozók, akik elől a nagy vagyonokat elődeik már elhappolták – egy ellentétes előjelű irracionalitásként – megszerzett  vagyonaik nagy részét felélik: „elhedonizálják”, hiszen jelentős tőkefelhalmozásra már nincs remény. (Szalai, 2001, 2011). Pontosabban: szinte már csakis a már meglévő vagyonok politikai eszközökkel való újraelosztása révén, vagyis a fennálló politikai hatalom kliensévé válva – erről szól a 2010-től kezdődő Fidesz-kurzus egyfelől, és jellegzetes nagyburzsoá magatartásmintája másfelől. (Szalai, 2014). De utóbbi sem az első generációs puritán tőkefelhalmozó: közszemlére tett hedonizálását csak akkor fogja vissza, ha jelentős társadalmi ellenérzést érzékel. De igazán boldog ebben mégsem lehet: ha nem engedelmeskedik, a politikai hatalom bármikor elküldheti neki a selyemzsinórt.

A politikai elem dominánssá válásával, a gazdasági döntések felfelé csúszásával a piaci mechanizmus racionális működtetésének vágya még inkább eluralja a társadalmi felettes ént – miközben az olyan értékek, mint tisztesség, tisztességes verseny, hűség, szeretet és szolidaritás e körökben a tudattalanba kényszerülnek.  És az eme akaratlanul is felmutatott magatartásminta és „csúcshatalmi lelki struktúra” mérgező hatása az egész társadalom viselkedésére és lelki beállítottságára kisugárzódik.

Záró gondolatok

Mindezt összefoglalva, a bemutatott jelenségek lényege Marxnál az embernek nembeli lényétől való elidegenedése. A nembeli „lénység” alapmozzanata a szabad és tudatos tevékenység.

Vagyis Marx és követői a felvilágosodás gyermekei, akik hisznek a racionálisan és szabadon berendezhető világban. A szabadság-egyenlőség-testvériség hármas értékrendszerében.

Más megközelítésben: a nem csak érzelmileg, de racionálisan is vállalni akart szolidaritásban. Bár a Nyugat hanyatlik, annak egymástól egyre inkább elszigetelődő egyénei még tudják, milyen értékektől távolodnak, mi az, ami hiányzik nekik. A felvilágosodás értékei még vágyott normaként működnek. Vagyis az elidegenedés még létezik.

Az európai félperiférián, Magyarországon, ahol a demokratikus hagyományok jóval gyengébbek, ahol az „erősebb mindent visz” eredményét tekintve irracionális magatartásmintája az uralkodó, az emberek egyre kevésbé élik át tudatosan eme normák érvényesülésének hiányát. Hazánkban relatíve igen magas azok aránya, akiknek tudatosan vállalt értékrendszerében a materiális értékek dominálnak az immateriálisak rovására – miközben az egyének tudattalanba szorított „magasrendű” értékei dominánsan zárt, előítéletes  gondolkodásuk  eltorzított érzelmi oldalának csatornáin keresztül törnek utat maguknak. (E gondolatkapcsolat alapjáról lásd. Keller, 2009, Boros, 2017).  Ettől olyan agresszívek. Ezért itt már kevesebb a relevanciája a valamitől való elidegenedésről beszélni.

Erősebb megfogalmazásban: az elidegenedés felszámolódóban van – és paradox módon ettől olyan elementáris.

Mindennek ellenére valamilyen oknál fogva élnek még köztünk nembeli lények, akiket Brecht (1985), Heller Ágnes (1978), Bánki György (2016) és jómagam (Szalai, 1998) jó embereknek nevezünk. Akik köré gyülekezni lehet. Akik az újra és újra megszerveződő kisközösségek motorjai. Vagy/és akik az általuk felmutatott magatartásminta révén akarnak és képesek szembe menni a tőkelogika által működtetett hatalmi struktúrával, mint az elidegenedés legdöntőbb tényezőjével. És bár önmagukban, nagy társadalomszerkezeti változások nélkül nem fognak tudni gyökeres pozitív változásokat kiharcolni, létezésük mégis döntő jelentőségű: a kilábalás felé vezető utat nélkülük még meg sem pillanthatjuk.

 

Irodalomjegyzék

Almási Miklós (2012): A szerelem lehetetlensége. Kalligram Kiadó, Pozsony.

Almási Miklós (2015): Bevezetés a 21.századba.(negyvenhat+egy). Kalligram Kiadó, Pozsony.

Balla István (2017): Ez az igazi tragédiája a magyar iskolának – Új elemzések a PISA 2015-ről. HVG, 2017. november 21. 11.00

Bánki György (2016): A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról. Ab Ovo, Budapest

Boros Tamás (2017): Baloldali álmok MagyarországonÚj Egyenlőség,  2017. november 21.

Brecht, Bertolt (1985): Drámák. Európa Kiadó, Budapest

Éber Márk Áron (2017a): A lelkünkben duruzsoló hatalom. Pszichopolitika, neoliberalizmus és a hatalom új technikái. Eszmélet, 113. sz. 199. o.

Éber Márk Áron (2017b): Rossz fizetés, létbizonytalanság – terjed a prekariátusÚj Egyenlőség, 2017. február 13.

Fáber Ágoston (2015): A reflektálatlan reflexió gyakorlata, avagy a narcisztikus személyiség és a Facebook. Dinamo.

Habermas, Jürgen (1971): A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Vizsgálódások a polgári társadalom egy kategóriájával kapcsolatban. Gondolat Kiadó, Budapest.

Hanula Zsolt (2017): Kádár-kori nosztalgia hajtja a magyar internetet. Index, 2017. június 6.

Heller Ágnes (1978): Az ösztönök. az érzelmek elmélete. Gondolat, Budapest

Keller Tamás (2009): Magyarország helye a világ értéktérképén. TÁRKI

Kiss Viktor (2005): A technológiák rendszere. Az érték és fogyasztás problémái a „technokratikus társadalomban”. Eszmélet, 66. sz. 147–166. o.

Koltai Mihály (2015): The Neoliberal Self. Eszmélet. 2015. december 23.

Lust Iván (2009): Vágy és hatalom. Válogatott írások, szerk. Barcy Magdolna. Lélekben Otthon Könyvek, Oriold és Társai Kiadó, Budapest.

Marx, Károly (1844): Gazdasági-filozófiai kéziratokSajtó alá rendezte Marizmus-Leninizmus klasszikusainak szerkesztősége. MEK

Simmel, Georg (2004): A pénz filozófiája. Fordította Berényi Gábor. Osiris Kiadó, Budapest

Szalai Erzsébet (1998): Narcissus megkísértése. In: Vadkeleti metszetek. Osiris, Budapest, 13-35. o.

Szalai Erzsébet (2001): Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Aula Kiadó, Budapest

Szalai Erzsébet (2006): Az újkapitalizmus – és ami utána jöhet… Új Mandátum Kiadó, Budapest.

Szalai Erzsébet (2011): Koordinátákon kívül. Fiatal felnőttek a mai Magyarországon. Új Mandátum Kiadó, Budapest.

Veszelszky Ágnes (2013): A világhálóba keveredett ember. ELTE. Eötvös Kiadó, Budapest.

Zakaria, Fareed (2007): The Future of Freedom.Illeberal Democracy at Home and Abroad.  W.W. Norton and Company, New York

(nyitókép: ©Nemes Csaba / Felhasználtuk a szerző engedélyével)

Forrás:https://merce.hu/2018/06/09/uj-kozepkor-ujkapitalizmus-uj-baloldal/

 

2018-06-15T10:29:27+00:00 2018. június 1.|