EnglishEnglishYoutubeYoutubeRSSRSSFacebookraFacebookra

A szolgáltató szakszervezet

Akciókutatási megalapozó tanulmány

Szükségletek

A szakszervezeti mozgalomról az utóbbi évtizedekben összességében elmondható, hogy nem emelkedett a tagok száma. Magyarországon a rendszerváltás előtti időkről nem érdemes szót ejteni, hiszen ott olyan helyzet volt, ahol önkéntes részvételről nem lehetett beszélni. A hivatalos statisztikákat, pedig rendre hamisították már azok alapjainál is.

A rendszerváltás után a nagy felszabaduláshoz az is hozzátartozott, legalább is nálunk, hogy radikálisan csökkent a szakszervezeti tagok száma. Nem következett ez ilyen arányban be minden rendszerváltó országban. Majdnem mindenütt igen erős és nagy létszámú szakszervezeti mozgalom maradt állva. Ez a nagyság persze korántsem mérhető a korábbi 95-100%-os mértékhez, de lényegesen felette van a magyar 15-20%-os aránynak. Az adóstatisztikák alapján 600 ezer fő a szakszervezeti kedvezményt – a tagdíj adómentes egy határig – igénybe veszi, de valószínű, hogy többen vannak, ahol ezt nem vállalják és közvetlenül fizetnek tagdíjat, ezért a felfelé való arány-elmozdítás.

 A nagyon alacsony rendszerváltó szakszervezeti tagi arány sajátos magyar helyzet tehát, de a klasszikus demokráciákhoz képest nem egyedülálló. A skandináv országok magas 90-95% aránya mellett az európai államok többsége inkább a többi rendszerváltó ország arányához – 30-50% - áll közelebb. Ez az arány azonban az utóbbi évtizedekben megfigyelt csökkenéssel jött létre, korábban – 30-as évektől a hetvenes évekig inkább a skandináv számok voltak jellemzőek -, de itt némi stabilizálódás figyelhető meg mára. Néhány országban, pedig a mienkéhez hasonló alacsony arány figyelhető meg. Tipikus példa erre Franciaország és a déli államok.

 Ha a világban is szétnézünk, akkor hasonló tendenciákat látunk. Az Egyesült Államokban radikális csökkenés következett be, Kanada a középmezőnyben van és Ázsiában is alacsony arányokat találunk.

 A nagy csökkenés okát általában abban találják meg a szociológusok, hogy bizonyos szempontból a világ megváltozott. A vitát Putman, amerikai szociológus azzal indította, hogy szerinte a korábbi nagy civil szervezetek, mint a szakszervezetek, szülői szervezetek, stb., amelyek korábban saját szakmai területekön belül és a szélesebb politikában is meghatározóak voltak, mára elvesztették ezt a nagy befolyásukat. Putman ezt abból vezeti le, hogy a világ szemlélete megváltozott. A szórakozásra, az individualizációra és a televízióra vezeti vissza ezt a csökkenést. Ebben rejtve az is benne van, hogy például a szakszervezet általában is meghatározója volt az életmódnak, kultúrcsoportjaikon keresztül például, elvesztette ezt a jellegét. A mai társadalom sokkal szélesebb lehetőségeket kínál.

 

A kritikusok is ezt használják ki, mikor arra mutatnak rá, hogy egyáltalán nem csökkent az emberek politikai-társadalmi elkötelezettsége a fejlett piacgazdaságokban– az egyesült államok-beli társadalomban különösen, amit e vitában példának vettek -, hanem annak más formáit választották, a kisebb közösségeket, amelyek inkább célorientáltak, illetve új célokat követtek, mint a zöld célok és mozgalmak.

 

Számunkra inkább az lehet a meghatározó, hogy általában mindkét tendencia jelen van, egyes társadalmakban feltehetően eltérő súllyal, és ez arra vezet, hogy a szakszervezetek a korábbi felfutásra nem számíthatnak, de erősödésre lehetőség van, különösen olyan rossz helyzetben, mint a magyar helyzet.

 

A fenti vita általánosabb értelmű, abban az értelemben, hogy a szociológusok együtt kezelik a civil szférát és a szakszervezeti életet, de ide sorolják az egyházi aktivitást is. Minde mögött az áll, hogy ezek az úgy nevezett állampolgári aktivitások, ahol is az egyes emberek az állami intézményektől függetlenül szervezik meg saját közös ügyeik megoldását. Maguk határozzák meg a közös ügyeiket és azok megoldását is. Azok a társadalmak, ahol erősek e közösségek, ott nagyobb a közpolitikai – állami, közigazgatási – intézmények hatékonysága és elismertsége is. E mögött, pedig a közpolitikai vita szélesebb alapú megszerveződése és a közvélemény jobb kimunkáltsága áll, amely meghatározza a közhivatalok és közszolgáltatások működését is. Azaz a közintézmény nem magát definiálja és minősíti, mint a diktatúrákban és a gyenge demokráciákban, hanem az állampolgárok közössége.

 

Mindez kétirányú feladatot és lehetőséget jelent számunkra. Az egyik az, hogy a szakszervezetek erősödése a közpolitikai vita és a közpolitika minősége irányába is hatást fejt ki. Másrészt a társadalom erősödése az állammal szemben azt is jelenti, hogy a szakszervezetek és a civil társadalom szervezetei között erős kölcsönhatásban lehet erről az erősödésről beszélni. Nem egymás rovására kellene a maguk erősödését felfogni, hanem az együttműködésben. Ezt Putman úgy fogalmazza meg, hogy a fejlett piacgazdaságokban az egyéni aktivitás azt jelenti, hogy sokfelé fejt ki aktivitást: egyszerre szakszervezeti tag, sportegyesületi résztvevő, bélyeggyűjtő és sok egyéb más is. Másutt, diktatúrákban és gyenge demokráciában éppen arról van szó, hogy van szervezeti tagság, de az csak egy-egy szervezetre terjed ki az egyének esetében és nem a sokirányú tagságra és aktivitásra. A diktatúra egyébként kevés szervezetet enged működni, egy szervezet esetében nagy tagsággal, így nagy létszámokat mutatva, de kényszer alatti működéssel.

Mindazonáltal a mai szakirodalom fő iránya arról szól, hogy milyen módszerekkel kellene és lehetne a gyenge társadalmakban erősíteni az állampolgári kezdeményezéseket. Erre bizonyos mértékben a fejlett demokráciákban is szükség van az említett életmódváltások miatt, de nálunk más minőségű a feladat. Ott az új helyzetekhez való alkalmazkodás, az új cselekvési formák kialakítása és begyakorlása a feladat, nálunk a rendszer létrehozása és a folyamatok beindítása.

 A magyar helyzet és a szakszervezetek

 Magyarországon a rendszerváltással részben egyfajta rekonstrukció ment végbe, részben azonban ez a rekonstrukció erősen roncsolódott a mi szempontunkból. Nevezetesen arról kell szólnunk, hogy az állampolgári kezdeményezések formái és a lényeges elemei megteremtődtek és működtek is, de a vártnál és a korábbinál – a 2. világháború előttinél rosszabb színvonalon. Ez igaz mind a civil szféra, mind a szakszervezetek esetére. Ez követhető nyomon az EUROSTAT kiadványában.[1]

 Eszerint a 15 régebbi tagországot és a 10 új tagországot összevetve (1998, illetve 2002 adatfelvételek) azt találták, hogy az évi legalább egy szervezett civil akcióban résztvevő személyek aránya alapján Magyarország a 21. Mögöttünk csak a hagyományosan gyenge állampolgári aktivitást mutató déli államok (Görögország, Spanyolország és Portugália) állnak. A vizsgálat kiterjedt mind a szokásos elnevezésű civil szféra[2] aktivitásaira – nevezzük ezt a civil szféra szűkített fogalmának - éppen úgy, mint a szakszervezeti tevékenységre, vagy az egyházi munka. Mindez mélyen alatta van akár az EU-15, akár az EU 25 átlagának – ez 50% fölötti, a mienk éppen csak felette van a 25 %-nak.

 Más közép-kelet európai államokat összevetve azt találjuk, hogy többségük bőven felette van a mi adatunknak. Ennek oka – más vizsgálatok tanúsága alapján – pedig éppen az alacsony szakszervezeti aktivitásban található meg. Két vizsgálatra tudunk itt hivatkozni. Az egyik a szűkített fogalomra vonatkozik. Itt, Csehországot kivéve közelítünk a régió átlagához, sőt többeket előzünk is azok közül, akik az előbbi adatok szerint előttünk álltak.[3] Itt azonban a vallási tevékenység számba vétele bezavar.

 Éppen ezért kell hivatkoznunk közvetlen szakszervezeti adatokra, amelyek azt mutatják, hogy nálunk a szervezettség mélyen a régiós átlag alatt van. Ez jóval 30% fölött van és több helyen az 50%-hoz közelít.[4]

 Itt, tehát bizonyítottnak tekinthetjük a állításunkat arról, hogy a szakszervezeti helyzetünk igen roncsolt állapotban van minden viszonyítási alaphoz képest, de a civil szféránk sem igazán fejlett és teherbíró.

 A civil szféra kissé jobb helyzete magyarázható mindazzal, amit az első részben írtunk, tehát a nagy szervezetektől való elfordulással és a sokszínűbb civil szféra vonzóbb hatásával. Ugyanakkor itt is kimutatható, hogy a szféra fejletlen és kissé torz vonásokat mutat: erős politikai kötődés, némi szervezeti magába zártság, fejlett, de kis létszámú országos képviseleti mag, a helyi szervezetek másoktól való elszakítottsága. Gyakran inkább csak pénzszerző tevékenységet rejt a civil szféra – például az iskolai egyesületek és alapítványok esetében.

 A szakszervezeteink, pedig a gyors létszámvesztés után nem tudnak új tagokat lényeges létszámban toborozni.

 További jellemző a vállalati szervezetek és célok túlsúlya a szakszervezetek életében. Az 1945 előtti rendszer nem ez volt. Ott az ágazati és szakmai szervezetek voltak a meghatározóak, jelentős jogosítványokkal – például a társadalombiztosítás vagy a munkanélküliség kezelésében. A kommunista rendszer kiépülése után bár az ágazati szervezeti elvek megmaradtak, de funkcionálisan a vállalati szerveződés lett a meghatározó, „lényeges jogok” oda települtek – fizetésemelés, teljesítmény meghatározás. Az ágazati szervezetek politikai funkciója volt az erős – a párt politikájának támogatása és bemutatása.

 A rendszerváltás után ez a modell erősödött meg ágazati mezben. A vállalati szakszervezeti vezetők határozták meg mozgásokat, azt is. Hogy az adott cég melyik konföderációhoz csatlakozik.

 A tagság, már ami megmaradt két szempont alapján választott. Egyrészt politikai választás mentén, másrészt a helyi vezető orientációja alapján. A két szempont részben átfed, de azért megkülönböztethető.

 A politikai választás azt jelenti, hogy a rendszerváltással létrejött az a politikai felosztás, amely általában is jellemzi a magyar társadalmat – konzervatív, baloldali és liberális értékek mentén. Ebben a megosztásban a liberálisok gyorsan kiszorultak, mert inkább csak a szakszervezetek megalapításában voltak jelen, utána a képviselő értelmiségiek a politikába mentek át. A konzervatív oldal szűk maradt, míg a baloldal, átmentve a teljes pártnomenklatúrát, a szakszervezetis részüket is magukkal hozták.

 A helyzet talán úgy jellemezhető, hogy lényegében aki szakszervezeti tag maradt, az többségében baloldali érzelmű és a vezetés inkább kötődik a baloldali túlélő párthoz.

 A munkavállalók többsége, pedig elfordult a szakszervezetektől és maga keresi a boldogulását. Több vizsgálat is mutatja, hogy ebben az elfordulásban annak is nagy szerepe volt, hogy a szakszervezetek nem voltak képesek lényeges akciókkal megvédeni a munkavállalókat.

 Lényegében a neoliberális gazdaságpolitikának sem nyílt konfrontáló, sem tárgyalásos módosítására nem voltak képesek. Az elveszett másfélmillió munkahely, a kommunizmus individualizáló karrierkereső technikáinak begyakoroltsága közös eredőként a szakszervezetektől való elfordulást eredményezett.

 Ráadásul a politika sem nagyon segített – a jobb oldal a többségi balos szervezetekből kiindulva építette fel politikáját, a baloldal, pedig a többségi szervezeteket mintegy magába olvasztotta a korábbi rendszer begyakorolt beszámításos érdekképviseleti kultúrája alapján és nem a demokratikus megegyezések szerint.

 További tényező, pedig a menedzsment szakszervezet ellenes kultúrája alapján. Ehhez ma már jól kialakított és kifejlesztett tanácsadói technikák és szervezetek állnak rendelkezésre. A humánpolitikától is inkább a szakszervezetek eltüntetését várják el teljesítményértékeléskor, akár elébe menve a munkavállalói igényeknek.

 Lehetőségek

 Ebből a helyzetből kilépés nehezen és sok apró munkával képzelhető el.

 A szakszervezetek megerősítésére már több stratégiai irány alakul ki. Mint láttuk, itt több évtizedes folyamatokról van szó, nemzetközileg ezért már korábban megjelentek cselekvési alternatívák.

 Igen széles irodalom foglalkozik elméletileg is a komplex kihívásokra adható válaszokat és választásokat. Ugyanakkor ezeknek a válaszoknak a spektruma nem túl széles. A lehetséges döntéseket behatárolja a környezet és annak feltételei, a belső irányítási rendszer és a szervezeti kultúra.

 Nem túl szerencsés válasz azonban a csökkenő tagságra és a csökkenő tagdíjbevételekre a az ezekhez való alkalmazkodás, azaz a tevékenységekkel, célokkal és a költségekkel való takarékosság. Ez ugyanis felveti a megszűnés veszélyét. Sajátos öngeneráló spirálba szorul a szervezet.

 Éppen ezért nem alkalmas erősítésre a túlzott centralizáció, akár pénzügyi, akár szervezeti értelemben. Ekkor ugyanis a helyi szervezetek kezdik majd rosszul érezni magukat és erős embereik próbálnak új utakat keresni vagy felbomlik a szervezet.

 Éppen ezért a nyugat-európai szakszervezetek inkább az egyesülést választották. Ez a különböző ágazati szakszervezetek végső soron ötletszerűnek nevezhető egyesülését jelenti. Nem új konföderációt hoznak létre, hiszen például a németeknél az egységesnek tekinthető országos, tárgyalóképes egyesülés megmarad, de alatta rendeződnek újra a tagszervezetek. Persze ez felveti egy új, konkurens konföderáció lehetőségét is, de ez egyelőre a „gentleman agreement” szabályai szerint megoldódni látszik egy új munkamegosztásban. Általában egy erősebb szervezet olvaszt magába gyengébbeket, és ezzel megosztja erőforrásait és szolgáltatásait. Nálunk erre vannak törekvések különböző irányokból, de egyelőre erős a korábban kialakult antipátiák széttartó hatása.

 Mindezt az „organising unionism” modelljeként szokás összefoglalni. Ezt a az amerikai szakszervezetek dolgozták ki a nyolcvanas években. Ebben a szakszervezet társadalmi mozgalomként jelenik meg. A szervezeti megújulás programját hirdeti meg a szervezési feladat prioritásának kimondásával és a az érdekképviselt szélesebb alapokra való helyezésével. Nem riadtak vissza a marketing jellegű tevékenységek felhasználásától sem. Sokat tanultak a modern, a mindennapi életbe és a személyközi viszonyokba nyúló szervezési és eladási technikáktól. E modell több tanfolyam és tananyag formájában jutott el Magyarországra. Legutóbb számunkra a belga és a lengyel modell formájában jelent ez meg, de ismert és a könyvtárban megtalálható az előző amerikai forgatókönyv is. Az egyes modellek között léteznek különbségek, de ezek elemzése most nem feladatunk. Számunkra az a tanulságos, hogy igazi áttörést e technikák sem jelentettek. Igazán a helyi szervezetek és a helyi karizmatikus vezetők tevékenysége volt lényeges a szervezésben, de új cégek és munkahelyek meghódítása nem nagyon haladt előre.

 A másik megközelítés arra épít, hogy a szakszervezet tagjai jólétét hivatott képviselni, az úgynevezett üzleti modell formájában. Ez a jövedelemnövelés, a közös fellépés szinergikus hatásainak bemutatására építve kíván tagságot növelni és erősíteni a szervezetet. Több nyugat-európai szövetség hivatkozik erre tagszervezésénél[5]. Ebben az esetben nem munkahelyi tagtoborzás zajlik, hanem a bárhol található munkavállalók egyéni meggyőzés a feladat. Ezt lehet fokozni kissé politikai ízű szociális jogokról szóló országos kampányok szervezésével. Ehhez azonban olyan szervezeti modellre van szükség, ahol nem a munkahelyi szerveződés a meghatározó, hanem inkább az ágazati bértarifák és az ágazati kollektív szerződések rendszere. Ilyen az osztrák modell is. Magyarországon azonban a kollektív akciók ilyen jellegű megsokszorozó szerepe nem örvend túlzott népszerűségnek. Mint az előző részben láttuk, a magyar társadalom igen kevéssé bízik a kollektív bölcsesség erejében, inkább egyéni utakat választ. A saját bére izgatja a magyarokat, akár a másik rovására is – miért nem volt ügyesebb az egyéni tárgyalásokban. Mindez csak megerősíti a már többször hivatkozott magyar sajátosságot, a munkahelyi szervezetek túlzott súlyát a szerveződésben éppen úgy, mint a béralku mechanizmusaiban.

 A magyar civil szféra sajátossága ugyanis a nemzetközi tapasztalatok alapján, hogy nem csak arról van szó, hogy alacsony a civil tevékenységekben való részvétel. Ez magával hozza, hogy alacsony a magyar társadalom általános bizalmi tőkéje is. A már idézett Putnam bizonyítja ugyanis, hogy az aktív civil lét egyben azt is jelenti, hogy az emberek jobban bíznak azokban is, akiket személyesen nem ismernek, de a nagyobb közösség sokféle civil aktivitása alapján ismernek olyanokat, akik egyfajta szavatosságot adnak az általunk ismeretlenek számára is. Ez főként városi-települési közegben működik megfelelően, akár többszázezres lakosság számnál is. A közvetett bizalom adja a „község” egészének teherbírását és összetartozását. A hígabb civil háló, a kevés civil szerveződés nem csak azért rossz, mert az egyes ember szűkebb lehetőségek között kell, hogy éljen. Ezen túl elvész számára a közvetett bizalom és így a magas társadalmi bizalmi tőke háttere is, a mely a magbiztossága záloga is, a „nem félni” Bibó István demokrácia-kritériumának szilárd alapját.

 A harmadik modell a korábban már többször kipróbált szolgáltató modell lehet arra, hogy erősítsük pozícióinkat. Ebben az esetben olyan szolgáltatásokról van szó, amelyek a szokásos szakszervezeti szolgáltatásokon túli, az üzleti modellben megismert célokon túli szolgáltatásokat nyújt a tagoknak. Elméletileg ehhez a kommunista társadalomban megélt szakszervezeti tevékenység alapot szolgáltatott volna. Ekkor ugyanis az érdekvédelmi tevékenység ellehetetlenülése ahhoz vezetett, hogy ezek a másodlagos szolgáltatások váltak meghatározóvá. Ebben elsősorban a nyaraltatás, a szociális támogatások biztosítása és a vállalati béren kívüli juttatások megszerzése-szervezése volt a döntő elem. A kommunista társadalom esetében a vállalati juttatások ráadásul Magyarországon speciális helyzet jött létre. Az 1968-as gazdaságpolitikai változások, a vállalati szabadságfok növelése egyúttal azt is jelentette, hogy a központ már nem volt képes minden céges jövedelmet koncentrálni, ezért inkább arra kényszerítette a vállalatokat, hogy növeljék a béren kívüli juttatásokat és szolgáltatásokat. Így ennek igen széles skálája alakult ki.

 A rendszerváltás után így a szolgáltató szakszervezetek számára megfelelő talaj adódott. Ugyanakkor erre a liberális gazdaságpolitikai környezet nem adott lehetőséget. Pillanatok alatt leépült ez a szociális intézményrendszer együtt a szakszervezeti tagsággal. Bár a szakszervezetek tettek kísérletet ezen vagyonok megtartására, de sok esélyt erre nem kaptak a politikai elittől, legyenek azok bármelyik oldalon. Részben pótolódtak ezek, mint adókedvezmények, illetve normál piaci vagy önkormányzati szolgáltatásokká váltak – lásd a rekreációt vagy a gyermekintézmények sorsát.

 A szolgáltató modell tehát arról szól, hogy erősítsük egy üzleties világban a tagsági összetartozást. A szolgáltatások kiegészítik az alapvető szakszervezeti tevékenységet, azaz a munka világának a közös befolyásolását. Itt sokkal inkább a jólét további fokozásáról van szó. Azt tudjuk, hogy a korai ipari társadalmakban, így nálunk is a vállalati élet, a szakszervezeti élet valamifajta teljességet hordozott. A nagy vállalatok egész városokat uraltak és az ott lakók minden életmegnyilvánulására hatással voltak közvetve vagy közvetlenül. Így a szakszervezeteknek is széles szolgáltatási palettája alakult ki, amely később jelentősen átalakult. Amikor szolgáltató szakszervezetről beszélünk, akkor nem a korábbi totális életbefolyásolásra gondolunk, hanem arra, hogy a modern társadalomban a szakszervezeti érdekvédelem egészül ki tagmegtartó célból egyéb szolgáltatásokkal.

 E szolgáltatások köre végső soron bármilyen lehet a helyzettől, a szokásoktól, a társadalmi körülményektől függően. Mindebből igen sokat kipróbáltak Magyarországon is a szakszervezetek. Túl sok siker azonban ebben nem adódott számukra:

  •  Ø A pénzügyi szolgáltatásokhoz nem volt és nincs elegendő tőke, a megmaradt szakszervezeti vagyon erre nem tud fedezetet nyújtani. (Ide sorolható néhány bankalapítási kísérlet is.)
  •  Ø Kísérlet történt nagyszolgáltatók általi nagybani kedvezmények megszerzésére. Ugyanakkor az így megszerzett kedvezmények igen hamar eliminálódtak a cégek egymást követő akcióiban, de a megkötött hosszú idejű szerződések nem tették lehetővé ezek érvényesítését.
  •  Ø Több próbálkozás volt vásárlói csoportok szervezésére. Néhány sikertelen kísérlet után egy-két ilyen kezdeményezés ma is létezik kiegészítő jelleggel. Úgy tűnik azonban, hogy tagtoborzó jellege alig van.
  • Ø Meglepő módon bizonyos eredményeket a jogsegélyszolgálatok hoztak. A jogtanácsadás lehetővé teszi, hogy tagoknak azt ingyen nyújtsuk, és ez jelenthet új tagok beszervezését. Ehhez persze az kell, hogy legyen jogi problémája a még nem tag tanácskérőnek, továbbá hogy tag maradjon később is. Ugyanakkor ehhez is kell két további feltétel, ami nem feltétlenül adott. Egyrészt megfelelő pénzügyi háttér, ami olyan mértékben nincs meg, hogy abból országos hálózat alakuljon ki. Másrészt a jogszolgálat csak ott tud működni, ahol szakszervezet is van. 

Egy új lehetőség: elmélet és nemzetközi tapasztalatok

 Úgy látszik, hogy nincs királyi út a problémák megoldására. Sem a civil szféra bővülése, sem a szakszervezeti tagság fejlődése nem egyszerűen elintézhető ügy.

 Ma már a szakirodalom legnagyobb kérdése éppen ez. Milyen módon növelhető a civil szféra aktivitása, különösen olyan országokban, ahol ennek szintje alacsony.

 Maga a civil szféra fontossága talán kevésbé ismeretlen és kifejtetlen probléma. Mint láttuk igen sok kérdés tisztázott. Ugyanakkor létezik még olyan terület, amelyet most jobban ki kell fejteni, ha tovább akarunk lépni.

 Nevezetesen arról van szó, hogy maga a civil szféra értékelődött fel a társadalomtudományi-szociológiai gondolkodásban. Ma mint a „jó társadalom” megtestesítőjét látják benne sokan. Ez azt jelenti, hogy a civil társadalom jelenti azt az intézményi struktúrát, amely a demokratikus és jól működő társadalomhoz nélkülözhetetlen.

 Mindez azt is jelenti, hogy a korábbi elméleti megközelítések, amelyek a demokráciát inkább a személyiségekhez és a tömegek politikai mozgalmaihoz kötötték, egy új elemmel bővítették.

 Korábban a civil szféra nem volt több mint egy kis színes a társadalom életében. Létezett, fontos volt, de magát a társadalmat és annak lényegét nem érintette a léte vagy nem léte. Ismert Tocqueville megfigyelése az amerikai társadalomról a tizennyolcadik században. Szerinte az amerikai társadalom egyik specifikuma a közös ügyekre azonnal megszerveződő közösségek intézménye, amely szerinte Európában alig figyelhető meg. Ugyanakkor különösebb jelentőséget ő sem tulajdonított ennek, inkább csak a demokrácia hatékonyságát említi ennek következtében, illetve az amerikai társadalom sajátosságaként értelmezi. Számára inkább azt jelzi, hogy az Egyesült Államok társadalmának tagjai érzületeiben magasabb a demokrácia iránti érzékenység és cselekvőképesség, mint Európában. Nem tulajdonít ennek külön intézményi jelentőséget a társadalom egésze szempontjából. A mai nézetek kissé túloznak, amikor többet akarnak ebbe az elemzésbe beleérteni, visszavetítve a mai gondolkodásmódot a korai szerző művébe. Persze nem tagadható előfutár jellege, de nem a mai tartalom szerint.

 Továbbá látni kell, hogy az akkori Európában, a nagy forradalmak korában és részben előidejében, valóban nem a finom szerkezetek, így a civil szféra, kerültek előtérbe, hanem a nagy társadalmi mozgalmak és osztályütközések. Az Európában létező civil szféra ehhez akkor is adott hátteret és muníciót, de nem ők voltak előtérben. Fontosabbak voltak a népképviselet, a parlament a pluralizmus vagy a tömegpártok és a polgári, hivatásrendi állam kiépítése, mint a hátteret biztosító civil szféra szerepének kikutatása. Ez utóbbi élte a maga életét, mint különböző kamarák, szakszervezetek, polgári testületek formájában. Vitatkozni itt is lehetett, de szórakozni és művelődni éppen úgy, mint gazdasági érdekeket képviselni. De nem a politikai szférában, hanem az alatt.

 A civil szféra mai jelentőségére csak az utóbbi évtizedekben tett szert. Szerepének értelmezésére kissé nagyobb kört kell tennünk az elmélet területén ahhoz, hogy tisztán láthassunk.

 A civil szféra újkori karrierje a neoliberális forradalomhoz köthető. Ebbe a helyzetbe úgy került, hogy piacgazdasági-kapitalista viszonyok között igen nehéz a profitorientált magántulajdon kiterjesztése minden társadalmi életmegnyilvánulásra. Ezt a közgazdaságtan és a gyakorlat sem támogatja. Bizonyos funkciók egyáltalán nem tehetőek ki a profithajszának, a közösségi tulajdoni formák és velük a moderált pénzügyi ösztönzők jobb hatásúak ebben a körben.

 Így merül fel az a kérdés, hogy a „tehetetlen” állam helyett milyen más szereplő tud megfelelni mind a szolgáltatás igénybevevőinek, mind a hatékonyság kritériumának. A civil szféra került ezzel előtérbe. Mind a piaci kudarcok, mind a kormányzati kudarcok kivédésének megfelelő eszköze a szociális szférában, amely korábban az állam legnagyobb feladata, de igen hatékonytalanul végzett feladata volt és a profitmotívum nem kívánatos.

 

Így jött létre az a gazdaságtani megközelítés, amely civil szférát „szociális gazdaság”-ként értelmezi. Ennek lényege, hogy az önkéntesek, a non-profit szféra lépjen az állami szociális szolgáltatások helyére. Ezzel erőforrásokat is megtakarít a költségvetésből – az adományok és az önkéntes munka helyettesítik az állami erőforrásokat.

 E koncepció azonban gazdaságilag megbukott. A gyakorlati bevezetésnél az állami támogatások megvonása a szféra potenciáljának radikális csökkenésével járt. Kiderült, hogy a sokat dicsért civil szféra valójában az állam emlőin lóg még az Egyesült Államokban is. Az önkéntesek pedig, igazi szakmai munkára nem alkalmasak; sokat segíthetnek, de a profikat nem helyettesíthetik, csak bedolgozhatnak azok keze alá.

 A valódi szerepre a már idézett Putnam mutatott rá. Széleskörű vizsgálatot végzett Olaszországban. Kérdése az volt, hogy mi az oka annak, hogy az egységes közigazgatási és közszektori rendszeren belül hatalmas teljesítmény-különbséget találunk. Az olasz állam ugyanis egységes, unitárius állam, azonos elvek és elvárások léteznek a közszolgáltatásokban, mégis délen igen rossz színvonalúak a szolgáltatások.

 A választ Putnam a civil szféra létében és erősségében találta meg. Észak már évszázadok óta gazdag és sokszínű civil szférával rendelkezik. Ezzel az egyes emberek között egyfajta hálózati rendszer jön létre, ahol az egyes ember, még ha nem is ismer valakit, de kapcsolatban van olyannal, aki ismeri, megfelelő információkhoz juthat és megítélheti őt. Valójában nem a tényleges információról és ítéletről van szó, hanem a lehetőségről, amely megfelelő fegyelmező erő az emberek viselkedésére. Ezt fogalmazzák úgy, hogy bizalom jön létre ismeretlenek között is, az ilyen közösségeknek nagy a bizalmi tőkéje.

 Ezzel szemben délen kicsi ez a tőke, az emberek nem bíznak egymásban, csak a közvetlen környezetükben, amely a családból és a munkahelyi környezetből áll – főnökből, munkatársakból és keresztapáktól, protektorokból. A teljesítmény egyetlen mércéje az lesz, hogy ki milyen hűséges a protektorához és nem a munkája teljesítménye, a klientúrában elfoglalt hely és nem a munkamorál. Magas bizalmi tőkével rendelkező közösségeknél a teljesítmény megvéd a főnök kukacoskodása és ellenszenve ellen. A protektor a közösség, és nem egy nagyhatalmú személy.

 A gazdag és sokszínű civilszféra Putnam-i ideája azonban kritika alá került. Ennek oka, hogy különösen a korábbi történeti időszakok tanúsága szerint létezhet olyan civil szféra is, amely egyaránt megfelel Putnam és a hatalmi túlsúly kritériumainak egyaránt. A korábbi polgári társadalmakban ugyanis, az elnyomó hatalmi struktúrák mögött is létezhetett gazdag civil tevékenység. Különösen a német társadalmat szokták itt idézni, amelyben a hitleri hatalmi struktúra is rendelkezett, különösen korai szakaszában ilyenekkel. Léteznek rossz célú civil intézmények, amelyek nem növelik a társadalmi tőkét, hanem valójában rombolják azt, akár a társadalom tagjainak pusztításával is.

 Létezik kísérlet arra, hogy megpróbálják tartalmilag is elkülöníteni a jó és a rossz célú civil szervezeteket[6]. Ez azonban egyszerű, formális kritériumok szerint nem tehető meg, és mindig fennáll a tévesztés lehetősége. Úgy gondoljuk, hogy erre valójában nincs is szükség.

 Két további kritérium elegendő ahhoz, hogy helyre állítsuk Putnam igazságának egyszerűségét. E két kritérium a sokféleség és az elegyszerűség. Magyar és szocialista tapasztalat az, hogy bizonyos civil szervezetek a diktatúrában is megtalálhatóak. Ezek azonban igen kevesen vannak és tömegszerűek. Ilyenek voltak nálunk annak idején a szakszervezetek, sportegyesületek. Kevés intézmény volt, de sokan kell, hogy részt vegyenek benne. Sérül ezzel az önkéntesség is, de ez szintén nehezen mérhető kritérium, marad a szervezetek száma. Ezt Magyarországon is jól láthatjuk, mert a rendszerváltással a korábban alig pár ezres szervezet számú szféra rögtön felfutott hatvan-hetvenezresre.

 A másik kritérium az elegyszerűség. Ez alatt azt értjük, hogy az egyes intézménytípusok és intézmények között nincs szignifikánsan megfigyelhető társadalmilag releváns megosztottság. Az idézett német példában ugyanis létezett egy erős szakadás a társadalomban a pártokhoz kötött civil intézmények között, amely az egyik kizárólagosságra törő párt győzelmével úgy szűnt meg, hogy a másik pártokat és intézményeiket felszámolták.

 Mindez ahhoz vezetett, hogy akik nem teszik meg a fenti distinkciókat, azok Putnam álláspontját támadják és azonosítják a civil szféra szerepét a „jó társadalom” fogalmával. Ebben a megközelítésben csak a jó célokra létrehozott szervezetek számítanak a civil szférához kötődőnek. Az elméleti megközelítésen túl e definíciónak elsősorban gyakorlati jelentősége van. E szempont lesz fontos már a továbbiakban, számunkra is.

 E szempont a civil szféra fejlesztésének lehetősége. A putnami mértékek szerint bármely civil szervezet létrehozása megfelelő a társadalmi tőke növeléséhez. Ezzel szemben a fejlesztési célok, különösen, ha külső források igénybe vételével történik, lehetnek korlátozottabbak. Egy sörklubot nem kell feltétlenül támogatni, bármely derűs és barátságos légkört tud teremteni. Ezzel szemben egy rejtett diszkriminációt elszenvedő közösség civil intézményeinek megteremtése és életben tartása elengedhetetlen ma már a „jó társadalom” megteremtésének. Ez még akkor is igaz, ha a egyébként az adott társadalom sokszínű és sokféle civil intézménnyel rendelkezik és a többség számára biztosított a „jó társadalom”. Ugyanakkor egy ilyen támogatás meg kell, hogy álljon a politikai szféra határán – a pártok megalakításánál és finanszírozásánál. Ez nem csak általános jogelvek alapján indokolt, hanem a civil szféra védelmében. A párttá alakulással ugyanis megszűnik a civil szféra és megszűnik az a háttér, amely a társadalom közpolitikai értelmezési szövetét fenntartja. A párttal az ellentétek mezejébe lép az adott társadalmi csoport és nem a bizalmi hálóba.

 Mint korábban már említettük, a mai szociológiai kutatások egyik fontos területe a civil szféra fejleszthetőségének módja és eszközei. A fentiekben már kaptunk egyfajta szempontot arra, hogy milyen alapelvek mentén lehet megtenni a fejlesztést. Ez az irány a társadalmi hasznosságra irányuló szervezetek támogatása.

 Ugyanakkor ez csak egy lehetőség. A fenti tipológia további lehetőségeket ad számunkra egyúttal bizonyos módszertani osztályozásra is ad lehetőséget.

 A fenti tipológia alapján az első körben ismét a szociális vállalkozások, mint gazdasági dimenzió jelenik meg a rendszerünkben. Ez különösen a francia gondolkodásban és az európai szemléletben erős. A szociális gazdaság azonban túl megy a civil szférán. Tartalmazza a szövetkezeti szektort és a munkavállalói tulajdonlás és részvétel különböző formáit. Ezzel átmenetet jelent a gazdasági és a szociális dimenziók között. Ebben az esetben a „jó társadalom” erős gazdasági dimenzióban is megjelenik. Ugyanakkor nemcsak Európában jelentős a szerepe, hanem a harmadik világ fejlesztési politikáiban. Ebben az összefüggésben a jó társadalom már nem csak a politikai szféra vagy a szociális szféra problémája, hanem az egészé. A szövetkezetek egyaránt jelentik a gazdaság fejlesztését vagy a „jó társadalom” kialakítását, és ekként játszanak szerepet a civil alapon működő fejlesztő szervezetek tevékenységében, némi baloldali-liberális ideológiával fűszerezve. Ma már idesorolják az úgynevezett mikrofinanszírozási intézményeket is. Fontos megemlíteni, hogy a „jó társadalom” ezen eleme éppen ezért nem lehet eleme az úgynevezett non-profit szférának. A szociális gazdaság is arra épül, hogy a gazdálkodók profitot termelnek, de nem szokásos magántulajdonosoknak, hanem az adott közösségnek. A civil szféra és a non-profit szféra nem azonosítható – utóbbi csak része lehet az előzőnek.

 A tipológia másik eleme Putnam megközelítésének fejlesztési pandanja. Eszerint minél több embert kell rábírni, hogy vegyen részt a civil szervezetek életében, ez a részvételi ösztönzés iskolája. A szervezet célja nem fontos ebben az esetben, azt az embereknek egyénként is maguknak kell kitalálni. Persze jobb, ha céljaik pozitívak, de ez nem feltétel. A módszerek ennek megfelelően arra irányulnak, hogy ösztönözzék a részvételt. Ehhez megfelelő marketing technikákat ajánlanak a szakértők megfelelő állami és egyéb közösségi pénzek felhasználásával. Ehhez a sajtó és a média tevékenysége éppen úgy támogatandó, mint megfelelő multiplikátor szervezetek kialakítása és fenntartása. Erre leginkább a magyarok jöttek rá, megalapítva az SZJA 1%-os szabályát, majd a Nemzeti Civil Alap szervezetét. Ezzel kiváltatódott a korábbi politikai pártelvű támogatás és a szféra magát szabályozta. Ez végső soron annak a továbbfejlesztése, amely másutt abban a formában figyelhető meg, miszerint a szféra rákényszerült az önszabályozására, a szféra pénzeinek és támogatásainak transzparenciája és tisztasága dokumentálására.

 A harmadik metódus lényege már a társadalom pozitív erőinek támogatása. Az elnyomottak, a kiszorítottak, a diszkrimináltak jellemzője, hogy magában a civil szféra is alacsony a részvételük vagy nincs is ilyen. E csoportok sajátossága, hogy gyakran erős kliensi kapcsolatokban élnek, nem családias vagy barátságos viszonyok között. A slumokban kialakuló maffia-szerű szerveződések ennek csak szélső formái, sajátos alternatív szubtársadalmakat alkotnak, ezek alkotják azokat a rossz civil szerveződéseket, amit a szakirodalom Putnam értelmezése ellen felhoz, a német példa mellett.

 Ezt nálunk különösen a korai uniós támogatásoknál használták és különösen erős a harmadik világ modern fejlesztési politikájában. Ez utóbbi esetben azt is fegyelembe kell venni, hogy a korábbi fejlesztési politika, amely a gazdasági növekedést kötötte össze általában a „jó társadalom” eszméjével, tarthatatlanná vált. A pénzeket az elit ellopta, a belső fejlesztés erői nem kaptak elég támogatást, inkább a komprádor kapitalizmus alakult tovább, nem a „jó társadalom”. A gazdasági problémákat a fejlettebb ellenőrzési rendszer és a szociális gazdaság támogatása – kis mértékben, de létezően, a nagyobb projektek mellett – részben megoldotta. A politikai szféra fejlesztése önálló programmá vált. A harmadik világban ez semmiképpen nem jelentheti a politikai pártok támogatását a nemzetközi jog szabályai szerint, a civil szféra viszont nem rendelkezik ilyen hátránnyal.

 Egy új lehetőség: civilek és szakszervezetek

 Ha mindezt a mostani Magyarországra vonatkoztatjuk, akkor sajátos helyzettel állunk szembe. Magyarország nem a harmadik világ, de mint láttuk, az európai országok között igen hátul áll a civil szféra terjedelmét illetően, ami, mint láttuk, a „jó társadalom” működésében igen nagy hátrány.

 A magyar modellt ebben az összefüggésben a részben „jó társadalom” formájában jellemezhetjük. Ezt, mint egy korábbi modell továbbélését is leírhatjuk. Azét a modellét, amelyben a civil szféra még nem erős szereplője a társadalomnak, de létezik, és fontos funkciókat lát el. Erős megosztottság jellemzi, a sokak által leírt politikai dimenzió mentén. Ugyanakkor már egy modern társadalom eleme és hatnak rá a nemzetközi tendenciák, részben rejtetten, mint a globalizáció mellékhatása, részben közvetlenül, mint különböző nemzetközi és hazai támogatási rendszerek hatása.

Ez utóbbi elem hatására létezik egy igen erős csoport jött létre, amelyik a civil szféra érdekképviseletének tartja magát. Ez kissé abszurd fejlemény, de nem váratlan. A külső – nemzetközi és állami – támogatások szükségképpen vezetnek ilyen fejleményhez egy gyenge társadalmi tőkével rendelkező társadalomban. Nem emberi gyengeség ez, természetes fejlemény, ahogy a magyar non-profit szféra is igen erősen forrásorientálttá vált alapcéljaiban. Ezért a kimutatott szervezeti darabszámok kissé túlzóak a „jó társadalom” szempontjai szerint.

 A rendszer további sajátossága, amit saját vizsgálataink is mutatnak, hogy kicsi az átfedés az egyes szervezeti tagságok között. Putnam nem csak arról beszél, és nem csak azt bizonyítja, hogy a társadalmi tőke az egyes ember egy civil szervezetben való részvételétől függ és az a jó, ha mindenki részt vesz egy szervezetben. Valójában arról szól, hogy a „jó társadalom” modelljében egy ember több szervezet tagja is, több fajta civil tevékenységben vesz részt párhuzamosan – ebbe a szakszervezeti tagság éppen úgy beletartozik, mint a szabadidős sporttevékenység és a szociális támogatási szervezetek támogatása. Együtt és egyszerre. Nálunk csak az egyszeres részvétel az igazán megfigyelhető, a többes részvétel ritka és igen elkötelezett társadalmi aktivistát feltételez. Itt kell megemlíteni, hogy aktivitás alatt általában nem értik a pénzadományt, bár ezen folyik vita a kutatók között.

 Mindez azt is jelenti, hogy ha a szféra fejlesztéséről beszélünk, akkor arra is ösztönzőket kell találni, hogy a többszörös részvétel is szokássá váljon a társadalomban. Erre a kisvárosok és községek jelentenek megfelelő terepet, de a nagyvárosokban sem lehetetlen.

 Persze itt figyelemmel kell lenni arra, hogy a huszadik század eleji szakszervezeti modell alapján van hagyomány a szakszervezet kulturális tevékenységének éppen úgy, mint szociális vagy más, civil szférába sorolt tevékenységnek.

 Kettős modell alakul ki erre, amely máig is továbbél. Az egyik a talán Belgiumnál leginkább megfigyelhető, míg a másik a németországi.

 A belga rendszer szoros kapcsolatot mutat a szakszervezeti tagság és mindenfajta közszolgáltatás igénybe vétele között. A szakszervezet igen sok szolgáltatást nyújt, gyakran az állam helyébe is lépve. Ilyen a társadalombiztosítás szakszervezetek uralta irányítása, a szakszervezeti üdültetés rendszere, szociális intézmények fenntartása. Korai szakaszában ez oda fajult, hogy ideológiai alapon a megfelelő párttal alkotott szimbiózist a szakszervezet és a szociális szolgáltató. Mára a politikai kötődés lazult, de a szoros szakszervezeti és szociális szféra kapcsolat megmaradt. Fejlődött is, amennyiben például gyermekintézmények felé is nyitott a szakszervezet, hiszen Nyugat-Európában ezek az intézmények nem nagyon léteztek. A szakszervezet ezt is felvállalta, non-profit intézmények létrehozásával.

 Lazább kapcsolatot jelent a német modell. Ebben lazább a kötődés a két szféra között. A szakszervezet végzi a maga dolgát, míg jelentős - gyakran egyházi indíttatású – szervezeti háló alakult ki a munkások támogatására. Ilyen például a Kolping-mozgalom, amely igen gazdag intézményhálózatot tart fenn szakképzéstől a nyaraltatásig. Itt a motívum részben a szociális támogatás és részben az önsegély. A tagság önálló mindkét szervezetben, gyakori a civil szférában az értelmiségi váteszes megjelenése. A szakszervezeti tagság csökkenése nem feltétlenül vezet a másik ág csökkenéséhez, bár erre adataink nincsenek.

 Ebből a tapasztalatból talán felépíthető egy harmadik modell. Ez a szakszervezetek és egyes civil szolgáltatók együttműködése alapján segítheti a munkavállalókat olyan szolgáltatások igénybe vételére, amely egyébként csak nehezen vagy egyáltalán nem érhető el. A finanszírozás is többes lehet – tagi, pályázati, adomány éppen úgy, mint az alacsony díj. Különösen gyermek- és családi jellegű szolgáltatások ide sorolódhatnak, vagy a nagyon személyre szabottak, mint például a munkanélküliek esetében. Nem egységes, uniformizált szolgáltatásokra gondolunk, hanem a helyben meglévő adottságok és lehetőségek kihasználására, kihasználva akár az önkormányzati segítséget. A szakszervezeti központ inkább csak ösztönöz, társakat keres, és módszertani segítséget nyújthat.

 Az első részben említett próbálkozások tulajdonképpen inkább üzleti jellegű ajánlkozások voltak vagy a tagok öntevékenységére építőek. Erre, mint láttuk, kevéssé van igény még a magyar társadalomban. Kis lépés lehet a fenti modell kipróbálása.

 Pásztor Miklós

 

 

 

 

 

 

 


[1] EUROSTAT: The social situation ni the European Union 2004, Eurostat, 2004, Luxembourg. Összességében egy észak-nyugatról dél felé és kelet menő lejtővel jellemezhetjük a helyzetet!

[2] A civil szféra kutatói csak az egysületi és az alapítványi tevékenységet tekintik civil szférának. Az egyházi és a szakszervezeti vagy politikai pártokban végzett munkát nem. Az EUROSTAT lazábban kezeli a fogalmat, de a pártokat ők sem tekintik idesorolhatónak.

[3] Ingelhart: Értékvizsgálat, 2000

[4] ETUC vizsgálat.

[5] Itt több ausztriai látogatás tapasztalaira hivatkozunk.

[6] Fukuyama, 2000.

Dr. Pásztor Miklós

125 éves a Rerum novarum
Varga Mihály Áder János köztársasági elnök megbízásából a Magyar Érdemrend tisztikeresztje polgári tagozata kitüntetést adott át Palkovics Imrének

Munkavállalók Világa

Páratlan héten: kedd: 20.30
ismétlés:péntek: 22:30, hétfő: 11:00, kedd:17:30

Jogi segítség a munka világában - Echo Tv

moszpiktocart

MOSZ kártya kedvezményekKattintson a kártyán levő logókra

Euro Discount Club VODAFONE OTPBank [...]

Jogpont

Jogpontok_logoINGYENESEN HÍVHATÓ TELEFONSZÁM:

06 80 77 88 00

ÜGYFÉLFOGADÁS: Hétfő :8 - 20h-ig Kedd: 11 - 20h-ig Szerda: 11-19h-ig Csütörtök: 11-19h-ig Péntek: 8-19h-ig

Belépés a szakszervezetbe

Feliratkozás hírlevelünkre

Ha gmailt használ és fontosak vagyunk az Ön számára, kérjük "csillagozza" be hírlevelünket a "Beérkező leveleknél"

Regisztráljon és kérdezzen!

A jogász válaszol

Tisztelt Munkástanácsok!

 2013.év elejétől a munkáltatóm ledolgoztatja a reggeli (munkaközi szünet) idejét (napi 20 perc)....